Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-05 / 23. szám
1898. junius 5. 9 A kiállított női kézimunkák valóban ügyes kezekre vallanak, melyeket a szegzárdi, tolnai és zombai nők készítettek. A könyvtári és szépművészeti osztály rendezését majd ezután végzi el a hírneves régész, a kinek kalauzolása mellett délután a belügyminiszter a fővárosi irói egyesületek képviselőivel megtekintette a múzeumot és úgy őt, mint a többieket is meglepte annak szépségé, gazdagsága és rendezettsége. Népmulatság. Két órakor délután a vásártéren a gimnázium környékén kezdetét vette a sárköziek táncza. A sok tarka-barka szalag, szoknya csak úgy suhogott, lebegett. Egyik helyen az agárdi zenekar fújta a nótákat, másik helyen meg a szegzárdi tamburások verték a ropogós talp alá valót. Föl alá pedig a sok nép csak úgy hullámzott, mint az ár, és gyönyörködtek a sárköziek eredeti festői ruházatában, —- mely párját ritkítja — és ropogós tánczukban. Köröskörül pecse - nyés sátrakat állítottak föl, hova pihenéskor egy-egy pohár sörre szaladt be a legénynépség. Mikor aztán a sárköziek hazamentek, elfoglal- ták helyüket a szegzárdiak, a kik estig járták a tán- czot kitartó tűzzel. A városban csaknem minden 4—-5-ik arcz idegen volt, a kik az utczákat élénkké, hangossá tették. Régen láttunk ennyi idegent együtt nálunk. Igaz, hogy nem is mindén nap leplezhetünk le Garay-szobrot! Még késő este is tele voltak az utczák járó-kelő néppel, s csak öreg estén csendesült a zaj, mikor a zajtól,, mulatozástól elfáradt agyat az ágy csalogatta. Horváth Ignácz. Tánczestély. A Garay szobor leleplezésével kapcsolatos ünnepségek végső mozzanata a casinó nyári helyiségében rendezett tánczestély. volt. A casinó kerti helyisége ez alkalommal fényesen volt kivilágítva. Egy nagy reflector ezüst fényű sugár kévéit az épület keleti homlokzatáról szórta széjjel, s az ezer apró mécs lángjai a százados fákkal s fiatal bokroktól tarkított utakat, és a különböző színű, száz számra menő lámpionok, az égboltozaton meg teljes fényében ragyogó hold tette élénkké s változatossá az est képét. Fél tiz órakor, a lady patronesse, Sta nko- vanszky Jánosné, Simon sjts Elemér karján lépett be a casinó nyári helyiségébe, a mely egyszersmind jeladás is volt a táncz megkezdésére. Nem hiszem, hogy valaha egy ennyire disztin- quált közönség töltötte volna meg a casinó nyári helyiségét. Megtöltötte pedig egészen zsúfolásig, nem volt abban a nyári helyiségben egy talpalatnyi szabad tér. Megvolt minden embernek az önön maga számára^ rendelt, s mindenki részéről egyaránt féltett helye. És ez a körülmény egy felöl, a szűknek bizonyult tánczterem más felöl, okozta, á tour tánczok- nak nehézkességet. Lehetlen azonban azt a tény — és pedig a lehető legnagyobb örömmel nem consta- tálni — bogy úgy az ünnepségekre alakult rendező- bizottság tevékeny és agilis elnöke; Simontsits, mint a táncz rendező bizottság elnöke a simpaticus,: Abay, mindazokat a nehézségeket, a melyek a helyiség tultömöttsége folytán felmerültek, legjobb akarattal leküzdeni törekedtek. És én úgy hiszem ez nekik sikerült is. Az estélyen Perczel Dezső belügyminisz- tér és gróf Széchenyi Sándor is jelen volt. IRODALMI CSARNOK. Csodás tavasz. Csodás tavasz füröszt meg illatába, Hajnal dereng a hűvös éjjelen, Kihajt a föld legdrágább kicsi fája, És csupa tüzvirágokat terem. A többi fákon dér, zuzmóra csillog, Az 6 tavasza ekkor mosolgog. Életre hívja ünnepesti csillag A pacsirtái — zengő anggalok. Eyy napig él csak e tavasz virága, És ismét tél lesz, szél siivölt, havaz. Több örömöt hoz mégis e világra Mint az a más, közönséges tavasz Sugara foróbb, edesebb a szívnek, Lelkünket tisztább fénynyel hatja át. Mert ő hirdeti szent eszményeinknek Tündöklő, diadalmas tavaszát. Az ember vágya száz felé törekszik, De a fenyőhöz mindég visszatér, Belátja: nincsen üdv, csupán a meddig A karácsony fa fény lő ága ér , . . Ha dalköszönti lombja ragyogását Zengő tmádság piczi ajkakon: Ö hirdeti az ember hivatását Csak ő a czél és a jutalom. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (23: sz.) S ki búcsút mondott már az ifjúságnak A vén alatta újra fiatal. S virágait karácsony tavaszának Együtt szedi az unokáival. Alatta a múlt édenébe szállunk És gyermekké lesz elfásult szivünk, Oh, szent tavasz, bámulunk, csodálunk! Te örök ifjúságot adsz minékünk! Csodás illat ragad mámorába ; Hajnal dereng a hűvös éjjelen, Kihajt a föld legdrágább, kicsi fája És csupa tüzvirágot terem. Bimbóit a szent esthajnal fakasztja, Pacsirtái a zengő angyalok. Az ember e csodás, édes tavaszba’ Jó istenével — összemosolyog. Sas Ede. Ella,' vxziolsa/báit^ja,. Ella, a ki hintaszékben ül, szendén behunyja fekete szemét s mosolyog. Lajos oldalvást állva ringatja és szerelmes pillantásokat vet reá. Már régen szeretik egymást. Azonban sohasem fejezték ki szavakban érzelmeiket s igy csak a sejtelem édes érzése dagasztotta ifjú sziveiket. Bény Lajos csak a napokban jött le nagynénjéhez. Yiláglátott ember. Megfordult Amerikában. Persze nagyokat mondott s hazudott rémsége» módon. jp ha valaki nem hitt szavai igazságában, sértődött büszkeséggel mondotta: múmia legyek, ha ez nem igaz. Ilyenkor már dühös volt s veszedelmes volt vele kikezdeni. Csak egy lénytől félt és rettegett ezen a nagy világon: Ellától. Ez a pajkos leány akár hányszor vakmerőén szembeszállt vele s alaposan meg is állotta helyét. — Mesélj valamit —1 szólt szelíden unokabátyjához. Szeretem a meséidet^ — Nem szoktam mesélni, —- vetette oda hevesen Lajos — mindig igazat beszéltem és beszélek, Múmia legyek, ha nem úgy van. Ugyan ne légy gyerek, ne haragudj mindjárt. Kérlek beszélj hát valami igaz történetet. E szavakat kissé már gunynyal mondotta. Lajos nem meri? ezzel a. kis zsarnokkal összqYeszni,; elkezdte tehát történetét. Tudod Ella, volt egyszer egy kis leény az ope- rencziás tengeren innen, akit forrón, hűen és igazán szeretek. Ella felnyitotta szép szemeit. —i Tehát mégis csak mesélsz? (a kis csalafinta nagyon jól tudta, hogy ez vallomás, a mely neki szól.) Lajos pedig kiesett a konczeptusbó 1. — Nem hiszed? Mupiia legyek, ha igazat nem mondok. — Elhiszem Lajos, folytasd és biztató tekintettel nézett a fiatal emberre. — Tudod, azt a kis leányt nagyon, de nagyon szeretem. Megakadt. És ha megakadt, akkor Lajos fülen - téssel tudja magát kivágni. Afrikában ő is a múmiákat nézte. Tudod, azok a múmiák ! Ella türelmetlenül toppantott. Majd csalódottan visszadült hintaszékébe. — Csak mesélj — szólott halkan — nagyon álmas vagyok, legalább elalszom. — Ne haragudjál édesem . . . jó, jó, hát visszatérek a tárgyra. Mondom a kairói múzeumban ismerkedtem meg vele, tudod nagyon szerettem azt a kis leányt. — Ne ismételges! Ezt már hallottam: Hallottad? — és bamba arczot vágott — hallottad, hogy nagyon szerettem azt a leányt ? — Persze. Már vagy. tízszer. Mondhatom: unalmas vagy! — De hiszen ez érdekes történet. Semmi, ha mondom. — Talán te érdekesebb történeteket tudsz mondani ? — Természetes. Sokkal érdekesebbet. Az én szerelmi történetemet. — Szívesen meghallgatlak. — Nos hát, volt az óperencziás tengeren innen, egy mamlasz fiú, a ki beutazta az egész világot. Ebbe a tökfilkóba beleszeretett a leány s a legény is szerette. Azonban a tökfilkó annyira ügyetlen volt, hogy nem mert szerelmi vallomást tenni a leánynak, bár ennek biztató viselkedéséből tudhatja, hogy amaz alig várja az édes vallomást. Lajos álmélkodva nézet Ellára és akadozva mondá. — Talán . . . talán . . . csak nem rólam beszélsz ? A leány ideges hevességgel folytatta. — Óh, a világért sem rólad, ilyen bárgyút, mint te vagy, nem is tudnék szeretni. Bény Lajos arczán haragpir futott végig. Erős öklével az asztalra csapott és a felháborodás félelmetes hangján kiáltotta. Ella! múmia legyek, ha te kiállhatatlan nem vagy. A leány az első pillanatban fekete szemeiből .tüzes pillantást vetett reá s reszketett a felindulástól; de csakhamar mintegy önkénytelenül, kidugta piczi nyelvét és durczás válvonogatással megfordult. Semmi közöm többé az úrhoz. A fiatal ember hosszú ideig néma kétségbeeséssel tekintett a földre, majd sóhajtva felemelte fejét. — Nekem sincs a kisasszonyhoz. Csüggedten távozott a szobából. Alig ment ki, a pajkos csintalan Ella — sirt, majd lassan monologizált. — Hát nem szeret? Váljon a kairói múzeumban igazán megismerkedett-e egy leánynyal ? Ezalatt Lajos a kertben sétált föl s alá s azon gondolkozott: ezen az estén lője-e magát agyon, vagy másnap ? Mert Ella nélkül ránézve elviselhetetlen boldogtalan szerelmének tudata. — Ella nem szeret — mondta magában elérzé- kenyedve, I— ha egy kicsinyt szeretne, nem sértett volna meg. Nem szeretett soha, csak kaczérkodott és lépre csalt. Ma este, vagy holnap reggel leszámolok magámmal — örökre. Utálom ezt a világot. Töprengéséből a szobaleány éles hangja ébresztette föl. Bény lehorgasztott fejjel szomorúan támolygott az ebédlőbe. Szó nélkül leült az asztal mellé. Ella már ott volt és egy süteményt jóizüen ropogtatott hófehér fogacskáival. Unottan, életkedv nélkül szürcsölgetni kezdé kávéját. Közbe-közbe fájdalmasan felsóhajtott. Ella részvéttel nézett reá. A harmadik sóhajtásnál megsajnálta ; édes lágy hangján kérdezte : ~ Mi baja van. — Semmi — felelte Lajos és még egyszer fölsóhajtott. A leány jelentősen mosolygott. Gyöngéd szeretettel mindinkább közelebb, közelebb hajolt hozzá. Egyszerre csak azon vették magukat észre, hogy- arczaik egymáshoz simulnak. A fiatalember agyában vakmerő elhatározás fogamzott meg: megcsókolni azt a piczi száját, cseresznyepiros ajakát. Hirtelen megvalósitá szándékát. r — En édes boldogságom : Ella nem húzódott vissza, csodálkozva rávetette feketeszemü tüzes szemeit és hozzásimult, kimondhatatlanul kéjes érzés foglalta el a szivét. Incselkedve, csintalanul mosolygott. — Fejezd be édesem a mondatot. Lajos ujon- gani szeretett volna örömében. Igazán övé a leány, kit oly forrón szívből szeret. Ella megczirógatta unokabátyja ajkát és édes hízelgéssel ismételte. — Fejezd be drágám a mondatot. Lajos kitörő örömmel ölelte át Ellát, diadalmasan kiáltotta. — Én édes boldogságom. Légy a feleségem. A mondat be volt fejezve. A mondat után pont következett. Sok-sok pontot nyomtak egymás ajkára. — Édes Ellám! . . . — Drága Lajosom! * Múmia legyek, ha nem lettek egymáséi Vérmes. TÖVISEK.*) ____ Vá rady Antal, a magyar irodalom és költészet egének eme fényes csillaga, alaposan lepipált bennünket, apró, homályos bolygókat, kik olykor-olykor — ha a pünkösdi lélek lángra gyújt — lantolni merészlünk !. . . Ritkán történik ilyen eset! . . . Kilépett a törzstisztek közül (Pályamű biráló-bizottság) s beállt közvitéznek = pályázónak. — Természetes, hogy ő nyerte el a 100 koronát, — hiszen, hogy versenyezhetne a parányi fénybogár a Nappal, — az elhaló esti lágy fuvalom a viharok orgonájával, — a kása- rotyogás az ágyuk bömbölésével, a pusztai harang*) Kérem a „Prot. Pap“ Ns szerkesztőségét e czikkem átvételére. — B. E. —
