Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-05-08 / 19. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (19. sz.) 1898. májas 8. Időközben a doktor ur is megérkezik a pati- káriussal — ki egyenlőre „becsukta a boltot“ s kifüggesztette a készletben levő papirmasehét, melyre az volt nyomtatva: „a doktoréknál található.“ Szóval a doktor s patikus kitűnő barátok voltak, olyanok, mint jó néhány esztendő előtt Kasztor és Pollux lehettek, ha ugyan egyáltalán léteztek emberbőrben. A gyógyszerész nőtlen ember volt, s emellett gazdag, érthető tehát ama meleg érdeklődés, mit becses megjelenése a hölgyek körében keltett. Alig találták helyét, s féltékenyen lesték, hol ül le — mig végre barátságos kézszoritások után a doktornő mellé telepedett. Megigazította czvikkerét s a nála megszokott elragadó bájjal mosolygott. Hidasiné elégedetten pislogatott, mert csalhatatlanul észrevette, hogy a fentdicsért mosoly voltaképen äz ó legifjabb leányának, Ilonkának szólott. A gyógyszerész ur ugyanis bizonyára csak azért változtatta azt a semleges helyet, mert nem akarta csupán politikából eleve elejteni az Eris-almát. Erre Jutka is felkelt a zongorától s a megviselt füleknek némi pihenőt ígért — a doktor mellé ült, annak csinálva a szépet \— voltaképen pedig a patikárius uron akarva ezzel vágni. Lebontották az asztalt — hogy a fiatalság annál könnyebben tánczolhasson — midőn is egyszerre a I gyógyszerész ur élénk taglejtéssel kiáltott fel: „Nini doktor, ennek az asztalnak is három lába van!“ E felkiáltás teljesen érthetetlen volna, ha csak meg nem súgnák, hogy idejövet a társalgás a doktor úrral épen az asztaltánczoltatásról folyt, a mi a legutóbbi nemzetközi orvoskongresszus óta, melyen részt vett, a doktort szerfölött érdeklé. A doktor hitt és mindent erősen állított — a patikárius hitetlenebb volt magánál Tamásnál, „mert, úgymond, nekem nem tánczol“ — hisz nem csoda, mert az ő erőteljes kövér kacsói elég alkalmasoknak látszottak magát az ördögöt is leszorítani, ha ugyan annak úgy asztalba bolondulni kedve akadna. Hát próbáljuk meg, szólt a doktor, de mielőtt „hozzáfognánk, múlhatatlanul szükséges egy kis bevezetés.“ Erre a legutóbbi nemzetközi orvoskongresszusra hivatkozva, elkezdette mély szakértelemre valló theoriáit kiindulva Léda anyánknak sokszor emlegetett tojásától, miből tudvalevőleg az egész mindenség kikelt, a miből a jegyzőné asszonyság ugyan édes keveset értett, mindazonáltal minden második szónál helyeslőleg bicz- czentett fejével. A kántorné valami okosabbat gondolt — s az utczán sikoltozó malaczokra hivatkozott, melyek élénk aprenhanzióval szólították a távollevő szólgálót, ajtónyitásra — s ebből az idő előrehaladtára s az etetés megérkeztére következtetve — aján^ lotta magát. Midőn a doktor ur a kevés sikerrel leplezett ásításokból a figyelem fotytát megsejtette — röviden áttért a dologra — „most már tehát lássuk a kísérletet !“ A társaság egyszerre szem és fül lett. Ugyan mi fog most történni |! De hát az asztal magától kopogna — titkos dolgokra felelne s jövőbe engedne belepislantani?! No ez szerfölött érdekes! A doktor ur utasításai szerint erős figyelemmel körülfogták az asztalt s reáillesztették kezeiket. Az asztal, csódák- csodája, rezegni kezd. Ideges meglepettség vesz erőt valamennyin. „No de most mit kérdezzünk ?!“» vetette fel a kérdést a doktor — s mindjárt talált is alkalmasat, melyre még a legkevésbbé képzett asztal is megadhatta a feleleteit. „Milyen nap van ma? ! ! A, b, c, stb. stb. sietett a doktor a V betűig s midőn oda ért, ime •*— az asztal nagyot koppant: „Méltóztatik látni, nyilvánitá ki erre a- doktor ur, hogy vasárnap lesz belőle, a kérdés most már csak az: igen e vagy nem ?“ Az asztal engedelmes volt, mint a parancsolat! A patikárius rázta fejét s gya- nakvólag vizsgálgatta a hölgyek kezeit. Rendkívüli! Érdekes / kiált fel az egyik is, másik is. „Hát most mit kérdezzünk?!!“ „Ki megy először férjhez?!!“ vetették fel a kérdést a hölgyek unisona. Hallatlan dolog, az asztal nem akart nyilatkozni — mert tán ép oly politikus volt, mint maga a patikárius — „Úgy látszik, szól erre a doktor, az asztal szerfölött udvarias!“ Szavait éles szisszenés követi, mely a patikárius elhúzott ajkairól lebbent -el, kinek a folyton rezgésben levő asztal épen lábujhegyére toppant. Világos jele, szól erre a póstás kisasszony, hogy a patikárius ur fog először, ha nem is férjez menni, hát legalább megházasodni. Hidasiné elégedetten mosolygott. Helyes, szólt erre a doktor, folytassuk tovább — az a kérdés merül fel, kit vesz el a patikárius ur ? A hölgyek idegesen szorították az asztal széleit, mely meghatottan remegett — miközben a patiká- rus erősen rágta a szája széleit nem ugyan a túlságos érdeklődés, mint inkább az udvarias „asztal iménti tapintatlansága folytán.“ Az asztal azonban megőrizte az indiskrécziót! Csupa udvariasságból szörnyen ingadozott, egyszer a J betűnél állapodott meg (Jutka) majd meg a P-nél szeretett volna megállni, mivel kétségkívül a póstáskisasszonyra czélzott — persze mindegyik a saját nevének óhajtotta meg- lóditani a jövendőmondó asztalt. „Úgy látszik — nincs köztünk — szól erre Jutka beleunván az erőlködésbe kipirult arczczal s alig leplezett elégedetlenséggel. „Hát ez legyen a kérdés: itt van-e?“ kiált fel a póstáskisasszony, még mindig remélve. A patikárius ur — fájdalmai szűnvén — hamiskásan kezdett mosolyogni, s megigazítván czvikkerjét, mely holdszerü gömbölyded, arczának egyik legfőbb ékessége volt. Az asztal erre felhagyott a hallgatással, megnyilatkozott : Itt van! A doktor nem emlékezett, hogy a nemzetközi orvosi kongresszuson ilyen érdekes eset előjött volna, miért is eleve elhatározta, hogy a kérdést egy szaklapban szellőztetni fogja — a mivel kétségkívül nagy feltűnést fog kelteni. A leányok összesúgtak: Ki lehet tehát — tán biz maga a doktornő fog másodszor férjhez menni ? ! Úgy látszik maga, az asztal is meghallotta suttogásukat, mert felhagyott tartózkodó álláspontjával, s következetesen kiböködte: „Krisztina“ —- a doktornő keresztnevét. „Bocsánat, bizonyára valami szabálytalanság történt, szólt, a doktor izgatottan erőltetett mosolylyal — s az asztal lábait kezdte vizsgálni, mintha pulzust keresett volna rajtuk. A leányok tiltakoztak, a doktornő irult-pirult — a patikárius ur pedig minden ártatlansága daczára is olyan zavarba jött, hogy -a^czvikker is leesett az órráról. Legjobban a póstás kisasszony mulatott — ki is kárörvendő mosolylyal súgott valamit a jegyzőné fülébe. „Eh hagyjuk abba ezt a komédiát“ szólt Hidasiné, ki már amúgy is megunta a neki fárasztó állást — s lihegve „tette magát“ a közeli fotelba. A doktor ur is e véleményen volt. „Úgy látszik, szamárság lesz mégis az egész — mondá elég kedvetlenül — különben még tanulmányozni fogom a kérdést. “ A kakukos óra 8-at jelzett, a társaság szétoszlott. A patikárius urnák az volt az első dolga, a mint hazaért, hogy dühösen tüzbe dobta azt a papirmachét, melyre az volt nyomtatva, „a doktornál tálálható.“ Hidasiné útközben újabb parthiekon törte a fejét, a gyógyszerész ur kimaradván a számításból. A póstás kisasszony, bár legrövidebb útja volt hazáig — legkésőbb ért haza, mert előbb 3 vagy 4 helyen. beszólt, és hamiskás megjegyzések kíséretében elmondotta az elég pikáns és érdekes históriát. A doktor — a doktor pedig kikérte magának, hogy máskor az ő házában ilyen tracskompániát találjon. És végre az asztal — az asztalnak mi volt az első dolga ?! Az asztal pedig kérem jókat nevetett magában, azaz, hogy, pardon, nevetett volna —í ha egy csöpp esze is lett volna. KÜLÖNFÉLÉ-K. — Közigazgatási ülés. Tolnavármegye közigazgatási bizottsága havi ülését folyó hó 14-én tartja meg a vármegye székházában. — Kinevezés. Az igazságügyi miniszter Killer Gyula, bonyhádi kir. járásbirósági írnokot, a bony-j hádi járásbírósághoz telekkönyvvezetővé nevezte ki.< — Plébánosi kinevezés. Hetyey Sámuel; pécsi megyés püspök a Köhler Ferencz^ elhunytéval megüresedett paksi plébánosi állásra Streicher József német-bólyi plébánost nevezte ki. Az uj plébánosban a paksi rk.} TARCZA. A sorsnak kíméletet nem ismerő keze tán soha be nem hegedhető sebet ejtett az igaz részvétet érző emberek szivén. Bár tudtuk, hisz közös sorsunk, de mégsem hittük, hogy a halál még azt is elrabolja körünkből, kit édes mindnyájunk közös élő kincsünknek tartottunk. Nem hittük, hogy az, a ki ötven esztendeig a mienk volt, végképp és ily hirtelen lesza- kittassék szivünkről. Oh, mily boldog volt ránk nézve ez a — — — — — hitetlenség ! Vájjon nem támad-e fel mindnyájunk előtt az az örökké megoldatlan kérdés, hogy ezért élünk hát, hogy egy váratlan napon örökké megszűnjünk létezni ? Nem lehet azt hinnünk, hogy az ember rendeltetése és halála a hit magaslatáról bírálva végczél gyanánt okozati összefüggésben legyenek egymással, mert lehetetlen, hogy az a test, az a lélek, mely egy emberöltőn keresztül csak a szépnek, a nemesnek és polgártársai javának élt, a halál fagyos lehellete által örökre megszűnjék jót és nemeset mivelni. -Nem! — — 0 csak pihenni tért, de egykoron látni fogjuk őt ismét és munkálkodni oly módon és azokért, a kikért nemesen érző szive összeroskadva a terhek súlya alatt — --------egyidőre megszűnt dobogni. A tolnai prépost nincs többé! Ez szomorú valóság s mégsem akarjuk hinni. Pedig ott voltunk ezeren és ezeren megsajnálva benne azt, a mi pótol- hatlan veszteség és szivünkbe vésve benne azt, a mi örökre felejthetlen. De nyugodjunk meg Istennek bölcs rendelésén. Ha minden ember életének csak harmad részét szentelné oly melegen a közügynek és embertársai javának, mint a megboldogult tette, úgy még hírből sem ismernék a gyülölséget, irigységet és különösen nem azon kiméletlenséget, a melyben élte alkonyán bőséges része volt. De ne emlegessük az iránta való hálátlanságnak e szomorú jelenségeit. Kéijük inkább meg utoljára sírjánál — mely előttünk örökre bezárult — hogy jóságos lelke borítson fátyolt a közel múltakra, hisz — — — — — ők nem tudták, mit cselekesznek! Alább körülményesebben felsorolom a közjó előmozdítására irányult nemes ambicziójának hosszú sorozatát, most csak röviden életrajzi adatairól számolok be a kezeim közt levő adatok alapján. Pécsy József született Pécsett 1812. augusztus 23-án. Atyjának neve: Pécsy István, szücsmester volt, édes anyját Della Magdolnának hívták. Szülei igen gondos nevelésben részesítették az életkedvtől már akkor duzzadó fiatal gyermeket és mert szülei előtt többször kifejezte, hogy pap szeretne lenni, az amúgy szerény viszonyok közt élő szülei szívesen meghozták a szükséges áldozatot, mert igen szorgalmas tanuló volt. Középiskoláit és a papnevelő intézetet Pécsett hallgatta és 1835-ben tehát 23 éves korában pappá szentelte őt Szepesy Ignácz akkori pécsi püspök. Pappá szenteltetése után először is Tolnára küldetett, de alig egy évi káplánkodása után 1836-ban Szálkára került administrátomak. Innét Szebénybe helyezték át, majd Somberekre, később Duna-Szekcsőre került, mig végre 1841-ben Tolnára küldetett. Hivatalbeli főnöke Gáspár János tolnai plébános czimzetes prépost volt, ki 1848. május 8-án 70 éves korában szélütés következtében halt meg. — Leszámítva . Pécsy Józsefnek 12 évi káplánkodási idejét, közhasznú működése most vette kezdetét, midőn az akkori tolnai kegyúr Báró Sina György őt mint idősebb tolnai káplánt nevezte ki plébánossá. Egész életét különösen jellemzi az a készséges hódolat, melylyel a felsőbbség iránt viseltetett. Ennek a hódolatnak nemcsak a társas érintkezésben, de a templomban is mindig tanújelét adta. Az uralkodó ház tagjai iránti loyalitásban rajta senki ki nem fogott, lelkészkedése alatt soha nem történt meg, hogy ő Felségeik születésnapjára, névnapjára, vagy egyéb családi ünnepére ne rendezett volna fényes isteni tisztelétet s utána — — magnum áldomást, a miből csak természetesen következett az, hogy a katonaság tisztikara előtte mindig grata persona volt. — Ha az uralkodó ház valamelyik tagját egy életbe vágó esemény érte, Pécsy József rögtön ott volt, hogy részt vegyen úgy az örömben, mint a fájdalomban s különösen a zászló kitűzése a plébánia lakról soha el nem maradt. Csak a sok közül említem meg azt — mit a megboldogult maga is megirt — hogy midőn jelenlegi uralkodónkat 1853 ban még mint osztrák császárt Libényi magyar szabólegény tőrrel le akarta szúrni, de tudjuk, hogy ő Felsége baj nélkül megmenekült, Pécsy József volt az elsők egyike, ki Tolnáról egy 32 tagú küldöttséget vezetett Bécsbe az uralkodó elé, kit akkor Ferencz Károly főherczeg képviselt és ott
