Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-11-07 / 45. szám
1897. november 7. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (45. sz.) 3 ról | újra jár-kel a szobában. Egyenesen, büszkén, mint kis királyné. Este van. Sok édes a keserűt is megczukrozza, — csintalan asszonynak sok a gondolatja s valamennyi édes .... Csintalan asszony be bamar változik. Előbb még mosolygott s most ime milyen szomorú. Bizonyosan álmodik, mert minden: a tekintete, a járáskelése is olyan álomszerű. Csendesen ingatja a fejét, mint alvajáró szokta és tesz-vesz, mint réges-régen egy másik kicsi asszony, — következőleg: Kicsi asszony széket tói a kályha mellé s beléül. Lábait megfeszíti a tüzrácson és busong egymagában. Virág is alig hervadt azóta, mikor Lara rátette fejére a koszorút, s ime ő már hervadásnak indul. Kicsi asszony szeméhez kap, s mikor elveszi kezét onnan .— a két búzavirág harmatos . . . Kicsi asszonynak eszébe juthatott valami, mert njosolyogni próbál, és a könyes szeméhez jól áll a mosolygás. Kikel a székből, az ajtó felé tart és hallgatózik. Szive hevesen dobog . . . Neszelést hall. Átfut a szobán, suhog a szoknyája, mint nyáresti fuvalom. Ráhajol a díványra s a vérvörös posztó-* 1 2 3 4 5 hoz nyomja arczát, — az is vörös lesz, — a képe. „Istenem! Istenem!“ mondja ijedten s tovább halga- tózik. Csak gyertya világitja be a szobát. Gyertya lángja izeg-mozog, mert lipe röpdösi körül. Kicsi asszony odanéz s ezt suttogja: „Vigyázz lipe, vigyázz, — elég a szárnyad!“ — Lipe, mintha szót értene, elrepül a gyertyától, libbeg a langyos levegőben s rászáll orra hegyére a kis Ámor-figurának, mely kályha vállán nemes vadakat vár nyílhegyre ... Kicsi asszony éppen nevetni készül, mikor lipe nagy kanyarodással — zsupsz ! — beleesik a lángba. Egy rövid serczenés, — és mindennek vége,-vége . . . Kicsi asszony halkan felsikolt. Nyílik az ajtó csikorgó neszeléssel. Kicsi asszony- néz-néz, de nem kérdezi: „Kicsoda maga és mit kíván!“, — a másik pedig nem mondja meg ezt: „Barna József vagyok!“ . . . III. Csecse baba, kékszemü . . . Nagyon, de nagyon szomorú. Fölkel a díványról, az ablakhoz támolyog, s rászorítja homlokát az üvegre, — mely jégvirágos. Mert hideg van ám, — tél van. És kicsi asszonynak még is forró a homloka. Gázlángok tán- czolnak a sürü ködben, kinn az utczán, — kocsik robognak, kiabálnak és nevetnek az emberek —■ kiabálás a nevetésük is. Kicsi asszony az urára gondol, ki magas volt és karcsú, és ki hagyta őt sirni a nászéjszakán . . . Azóta se sokat törődött vele, hogy tüzes vágyakozá- sábán égjen, — égjen —- elégjen . . . Kicsi asszony most arra gondol, hogy egy hideg téli estén mennyire megrémült az ajtócsikorgástól . . Barna József lépett a szobába s ő nem tudta elutasítani. Hanem az borzasztó volt, mikor az ura jött, a magas karcsú ura . . . Bizonyosan’ leste ezt a pillanatot, le lehetett olvasni az ai'czáról, mikor szólt: „Asszonyom, többé nem ismerjük egymást.“ Aztán kellemetlen pár hónap következett; — rideg törvénylátó urak foggatták keresztkérdésekkel, s ő minden kérdésre konokul hallgatott. Kicsi asszony elhagyatva érzi magát . . . Szeretné megtagadni a létezését, — de ereiben vad indulattal lüktet a vér, parázs a szeme, a homloka, — kifeszül a melle, s ezt nem lehet eltagadni, mert fáj, fáj nagyon . . . Aztán a lipe jut eszébe, s irigyli a lipe sorsát. „Boldog ő!“ — mondja halkan, — nyomban utána ezt: „Én pedig boldogtalan vagyok . . .“ — . . mert nincs a ki vigasztaljon!“ — fejezi be fenszóval — s visszanéz az ablaktól az ajtó felé. Barna József áll az ajtóban — és ez nem vi- sió, mert kicsi asszony haja tövéig elpirul. Sikoltani se’ tud, mozdulni se’ tud, — annyira meg van ille- tődve. A férfi pedig el kezd beszélni lassan, méltó- ságasan, — imigyen: „Jöttem a vigasztalására, mert tudtam, hogy szomorú. Hogy mért éppen én jövök ? Emlékezzék! — Én voltam, ki nevetésre csábítottam az első éjszakán. Aztán rövid ideig nem láttuk egymást. De végre megtörtént, — és szerencsétlenné tettem magát — édes kis Reném, mert elszakítottam az urától . . . Jöttem, hogy kikunyoráljam a bocsánatát. Nézze, lehajtom nyakamat, — tiporja meg, és boldoggá tesz!“ . , . René csak nézi,-nézi, — hogyan térdel eléje egy husvérből való ember. Elszédül a diadalmas örömtől, támasztékot keres. „Istenem! — halálos vétek volna szegény Barnát faképnél hagyni!“ — gondolja kis René magában, — szépen belecsücsül Barna József ölébe, s fölcsigázott szenvedélylyel szorítja fejét a magáéhoz .... így vigasztalódnak a kicsi asszonyok ! VIDÉKBŐL. Tekintetes Szerkesztő Ur! Kérjük, kegyeskedjék becses lapjában következő közleménynek helyt adni. A hátai árvízkárosultak javára befolytak következő adományok: 1. A f. é. augusztus hó 13-án tartott törvényhatósági közgyűlés alkalmával D ö r y Pál alispán indítványára eszközölt gyűjtés eredménye 125 frt 95 kr. 2. A szegz. takarékp. igazgat. 50 „ — „ 3. A bátaszéki kerületi takarékpénztár igazgatóságától ... 30 „ — „ 4. A szegzárdi takarék és hitelbank igazgatóságától ..........................10 „ — „ 5. A megyebeli községekben — nagyságos alispán ur felhívása folytán — eszközölt gyűjtésének eredménye .......................................... 355 „ 83 „ Ös szesen: 571 frt 78 kr, mely összeg 74 árvizkárosult és közsegélyre szorult család közt lett — a szenvedett kár arányában kiosztva, minek bizonyítékául szolgál a vármegyei levéltárban 22.089./alisp. 97. szám alatt elhelyezett alispáni rendelet mellett fekvő és az egyenenkenti kiosztást feltüntető kimutatás. Midőn ezzel árvizkárosult lakostársaink javára befolyt összegről a nyilvánosság előtt beszámolunk: hálás köszönetét mondunk első sorban Nagyságos Döry Pál alispán urnák azon őszinte meleg részvétéért, melylyel az árvíz által sújtottak iránt viseltetett és mely nemesszivü, érzelme biztosította a gyűjtésnek szép sikerét. Továbbá meleg köszönetünket fejezzük ki az egyes adakozóknak, becses tudomásukra hozván, hogy az ő jószivü adományuk gyújtott uj reményt a kétségbeesettek szivében, az általuk nyújtott segély tette azt a hatást, hogy a szenvedett kár okozta fájdalom könnyei helyett örömkönnyek csillogtak a károsultak szemeiben. Isten, — bő áldásban részesítse jótevőinket. Az árvizkárosult lakostársaink nevében Báta, 1897. november hó 5-én Purt Adolf, Takaró János, jegyző. biró. _________TÖVISEK._________ Ős zi lismg'vila.t. Olyan a természet most már, mint egy bánatos hölgy, — tetőtől talpig gyász ruhában, hosszú, bo- káigérő fekete fátyollal, halvány arczczal, siró szemekkel. őszi gyászát mutatja csaknem állandóan viselt fekete felhő-ruhája, melybe az Ég öltözött és az a hosszú, terjedelmes, sötétszürke, foldigérö ködfátyol, mely a kedves, imént még virult természet utolsó mosolyát, a későn nyíló virágokat is eltakaija. És sir az ég, könnyez a fold; felhők szeme esőt hullat, — földi könnynek, lomha ködnek influenzás nedvessége dérré fagy s mindennek vége, a mi szép volt e világon — langy tavaszon, forró nyáron! . . . Zöld lomb helyett: sárga levél; zefir helyett zokogó szél; csalogány és pacsirta-dalt, nem hallhatod, — régen kihalt; most ime már még a buta varjú is nagy szóhoz juta, — csiripel szemtelen veréb, — keresi az eledelét, — és nincs egy biztató sugár, — varjú örömmel mondja: »kár!« — — — Égből jön express-üzenet: vegyetek sok fát és szenet, — mert hátha lesz égi bosszú: s lesz a tél kemény és hosszú!?!.... * November a legczudarabb hónap. — Már nincsenek meg benne az októberi, őszi, múló szépségek, a természet hervadt pompája; és még nincsen meg benne a megállapodott tél fagyos dermedtségének zordon költészete. November a természet ama szomorú haldoklási hónapja, mikor már a konzultáló orvosok — Nincs mit megosztanom veled, te jó, te kedves öregem. Ezt magamnak tartom meg egészen. Nem engedek át senkinek sem belőle. Hisz oly édes boldogító viselni ezt, amit én a szivemben hordok. Szeretek. Ezért sírtam. Boldogságból, nagy boldogságból sírtam .... Hát nem halok meg. Szabad szeretnem, szabad ábrándoznom, hisz boldog lehetek. Leszek is, ugy-e édes ? — Az lész Dudus, nagyon boldog. Aztán kit szeretsz ? Elpirult a leány. Egy ideig küzdött benne a szűzi szemérem a boldogság mámorával. De aztán csak úgy súgva mégis megvallotta. — Kit szeretek ? Óh hát te nem tudott ? Pedig tudhatnád. Hát majd megsúgom. És csak lopva, nagy csendesen súgta a fülembe: — Bárdos Janit. Valami lázas hidegség futott végig rajtam. Bárdos Jani már félig-meddig vőlegénye volt húgomnak. És ez a leány ezt szereti. Szereti az első szerelem, édes csodás erejével. Szegény kis Dudusom! Miért is kellett megtudnod, mi a szerelem! . . . Nem tudtam szólni a leánynak. Csak néztem, mint pihen feje a vállamon, mint úszik a boldogságban az a két szép szeme. Úgy megsajnáltam az ártatlan kis Dudust, a ki még szerelmében is oly szerencsétlen. Mi lesz vele, ha megtudja, hogy hiába szereti azt az embert, hiába ábrándozik egy boldog szerelmes jövőről. Ha szótfoszlik az ábránd, vájjon kibírja e ez a beteg test ? Ezt nem szabad megérnie. Dudusnak nem szabad megtudnia, hogy hiába szeret. Ezt föltettem magamban erősen, határozottan. És úgy is lett. Dudus nem tudta meg soha, hogy Jani őt nem szereti, hogy másért dobog szive. Eljátszottunk előtte egy komédiát. Eljátszottuk előtte igazán, hűen. Pedig sokszor zokogni szerettünk volna, mikor kaczagtunk. A szivünk vérzett, mig ajkainkkal az örömöt hazudtuk. De hát Dudusért, a Dudus boldogságáért tettük. Meg lehet, meg kell ezt bocsátani. Tudtuk úgy is, hogy szomorú tragoedia lesz a vége ennek a játéknak. Nam lakodalom, nem menyegző, hanem temetés, a Dudus temetése. Hervadt az napról-napra. Láttuk mindnyájan, csak ő nem vette észre. A nagy boldogság nem engedte hogy észrevegye. Mert boldog volt Dudus. Hisz sokan működtünk közre, hogy az legyen. Hitt a Jani hazudott szerelmében, hitt mindnyájunknak. De legboldogabb volt, mikor az eljegyzését tar-« tottuk. Mosolygott, majd sirt boldogságában. Remegett, mikor gyűrűt cseréltek. Nem tudtam rá nézni. Mintha a halál angyala húzta volna ujjára a gyűrűt. Körülnéztem. Mindenkinek a szemében könny ragyogott. A Duduséban is, — a boldogság könnyei. A mienkben a végtelen szomorúságé, fájdalomé. Aztán mily kínos volt végignézni azt a lázas készülődést a mennyegzőre. Mintha érezte volna, hogy sietni kell vele, mert elkésik. Mindent maga szeretett volna elkészíteni. Egyszer mikor odamentem hazzájuk, éppen a menyasz- szonyi ruháját próbálta. Mintha egy angyal szállt volna alá, úgy állott ott. Fején a myrtuskoszoruval — Ugy-e szép vagyok? — Szép vagy édes Dudusom, nagyon szép. Szinte irigyellek a vőlegényedtől. Kár is vagy te annak. ő e földi vőlegényére gondolt és — mosolygott. Mennyegzője előtt két nappal aztán újra felöltöztették a fehér menyasszonyi ruhájába. Rátették fejére a fehér myrtuskoszorut s aztán odafektették szépen — a ravatalra. Éppen elkészült minden — a temetésre. És most itt fekszel Dudus hidegen, érzéketlenül. $ & V Dudus meghalt. Meghalt a lakodalma előtt telve boldogsággal,, szerelemmel. Isten veled Dudus! Álmodjál tovább boldogságról, szerelemről. Úgy is oly rövid volt e földi álmod. Oly hamar véget ért. Isten veled Dudus! A viszontlátásig . . .
