Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-26 / 52. szám
sároznak be újra. Az ablaknak ép még az egyik táblája, de nincs kétség benne, hogy a fölebb említett fiú — ki a gimnáziumba jár — a legközelebbi nap- fogyatkozáskor ez ablaküveggel fogja megtörni a sugarainak erejét. Az ajtószárfához újdonatúj kocsioldalak támaszkodnak s a különben is szűk helyen megnehezítik a ki- és bejárást. A kovácsmester — hórihorgas, betört mellű férfi — ki szintén fekete a koromtól, ép’ most készíti rájuk a vasalást. Nem könnyű munka ez és sok időbe kerül. Pláne, ha az ember magányosan van. Cseregő uram pedig ugyancsak nem gondolhat arra, hogy még tartson is maga mellett valakit. Elég a feleség meg a gyerek, — kiből kiváló ember lesz, gimnáziumba jár. Fizet is érte havonkint tizenöt pengő forintot. Aztán a könyvek, irkák és százféle iskolai dolgok! De meg sok ruhát is elszaggat a kölyök, — persze nem lehet kopottan járatni, a tanár urak még megneheztelnének. Sok pénz ez a mai világban, bajos a beszerzése. Cseregő uram is, mielőtt munkába kapna, végigkeféli gyér haját az ujjaival s amúgy komolyan sóhajt és dörmög magában, — igyen: „Istenem uram, ide hoztad a nyakamra szent- Mihály havát, de arról nem gondoskodtál, honnan szerzem én azt a tenger pénzt .... oh! ez a gyerek ! oh ! “ Köny csordul ki szeméből s lepereg kormos képén. Ritka az ilyen köny, tisztességes nevet alig is lehet neki adni. Tudja ezt Csergő kovácsmester, nem törli le, s az sokáig ott csillog, felmagasztalván a komor vonásokat. Ilyen lehetett a lator képe a Golgothán, mikor Jézus megígérte, hogy találkozni fognak másnap a paradicsomban. Csergő uram mosolyog és sietve munkához lát. Fél kezével ketté simítja bajuszát s ballábával szét- rugja a régi vasakat, melyek a műhely közepén egy csomóba vannak összegyűjtve. Megvolt ennek is az oka. Cseregő mester megvetette a turpisságot s nyilván publikálni kívánta ezzel, hogy ime, ő a régit is elhasználja, ha nem éppen szükséges az uj. „Kicsi haszon, sok kiadás! Ezt a kis vétkemet megbocsátja az úristen!“ — mondogatta magában és bűnbánóan ingatta fejét. De azért megbiztak benne az emberek és kedvelték a nagy őszintesége miatt, — elárasztották annyi munkával, hogy bizony párszor összeros- kadt volna már szegény teste, ha nem ösztökéli valami titkos szándék, — mi ha eszébe jutott, szent örömköny csillant meg szemében s képe hasonlatos lön a megvigasztalt latoréhoz a Golgothán . . . Cseregő uram fölvesz egyet a sok vasdarab közül. Régi patkó ez, hasonlatos azokhoz, mik a falon függnek sorjában. Mert szenvedélyes régiséggyűjtő ám a kovács. Vannak itt a patkók mellett törökhasználta vértek, pisztolyok, kardok s a legkiülőbb helyről állítólag Murad koponyája vicsorog le . . . Cseregő uram sokáig nézi a fölvett patkót s miután a kétkedő ránczok eltűntek homlokáról, — szeget ver a falba s ráakasztja a többi mellé. Más darab után nyúl, és mivel friss emlékezetében van, hogy ezt tegnap szedte le a szomszéd kocsijáról, — nem késlekedik, hanem a kohóhoz lép, a salakot szétka- parjä a parázsról s megnyomja a fuj tatót: Ssss! ss! ssss! ss! Folyik a munka javában. A mester belocsolván a szenet, halomba szórja a parázs fölött, mely eleinte sistereg, de aztán kiizzasztja a ragadós masszát; ssss ! ss! — A szűk hézagokon kékes lángok bújnak keresztül, melyek nagyobbodván és vörösödvén, bevilágítják a mester legörbült nyakán a fejét. Olyan az e világításban, mint egy bekormozott Krisztus-fej. Folyik a munka, A mester utolsót fordít az élőparázsba betartott vasdarabon, — abbanhagyja a fujtatást s kirántván a piruló vasat, ráfektette az üllőre, mely lépésnyire van s aztán hajrá! - Egymást érik az ütések — először tompán majd keményen, a mint a vas mindinkább kihűl. Néha belesir az üllő csengő éles hangja, — de csak tovább! — hajrá! — Mert sietni kell ám, ha az ember formásra akarja kalapálni, — a példabeszéd is úgy szól: „addig üsd, mig meleg!“ S ime a vas elnyúlik a csapások alatt, egyenesre, hosszúra, — sziszeg, zizeg és rémitő mód’ hányja a tüzes szilánkokat. Fél elipsis formára görbül aztán, mert a kovács keresztbefektetvén az üllőn, rácsapott a végére . . . „így!“ — sóhajt Cseregő uram s a fogóval beereszti a kész pántot á vizbe. Rövid serczenés és a vas nem él többé. A kovács az utolsó pántot lökte a kádba és sárgababos kendőjével a patakosan csurgó izzadságot törülte le homlokáról, mikor figyelmessé lön a nagy | 6 pőrölésre. Kíváncsian kidugta fejét az ajtón s úgy szólt fiának, ki éppen a nyelvét öltögette: Kire, fiam, kire? Palkó — a tizenötéves kamasz — elczifrázza mondókáját, Cseregő uram pedig csak száját tátja e bőbeszédűségre s szentül hiszi, hogy az ég minden bölcsessége szól hozzá e fiúból. És mikor odaért Palkú, hogy a „harcsaszáju“ még most is ott áll a kertajtóban, — hát a kovács csak befordul ám és kis idő múlva pörölylyel kezében terem az udvar közepén, szemben a „ harcsaszáj uval“, — ki némileg megrökönyödve dugja el a husángot. — Szomszéd úr, mért bántja a fiamat ?! — Megzavarja a galambjaimat! — Zárja el aranykaliczkába! —*■ Azt teszem, mit akarok! — Gyorsan röpködtek a szavak, s a levegő a szenvedélytől szinte áttüzesedett. A husáng újra előkerült a „harcsaszáju“ háta mögül, a kovács pedig két kézre fogta a pörölyét. Micsoda emberirtás van itt mindjárt, ha Cseregő uram nem áll akkora reve- rentiában a környékbeliek előtt, kik javarészt németek valának, nyelvben, érzelemben némileg megma- gyarosodva. Hogy ne hagyjam sokáig kétségben a t. olvasót ennek oka felől, — ime a legkritikusabb pillanatban nyílik az utczaajtó csikorgó neszeléssel. Visszanéz a kovács és bajuszába mosolyog. Hasonlatosképpen a „harcsaszáju“ is elrejteni iparkodik a derűt, mi azonban néki nem sikerűi, lévén bajusza helyén boszantó üresség. Elrösteli magát s nagygyorsan eltűnik a deszkasövény mögött. Cseregő uram örömében — hogy ily könnyű szerrel szabadult szomszédjától — homéri kaczajra fakad s megforgatván kezében a pörölyt, — magasra hajitja. Megperdül az maga körűi, mint a motola s estében mélyre bevágódik az udvar salakos szemetjébe. Az utczaajtóban pedig typikus alak jelenik meg. Magashomloku német, ki igen sovány és még is totyakosan tipeg, előregörbitvén munkás derekát. Lábán fapapucsok kopognak és a hófehér porczellán nadrág megfeszül csipöle körűi. Lassan, csaknem félénken közeledik a kovácshoz, két kezével jobb képét szorongatja és minden második lépésnél fájdalmas panasz szakad föl melléből. Köszönni nem köszön, de kalapját már kinn az utczán levette és hóna alatt szorongatja. Tudomány kell ehhez, meg hosszú gyakorlat. Nem is veszi ezt be mindenkinek a természete. Magyar ember köszön először, aztán veszi le kalapját, vagy inkább csak megbillenti. A kovácsmesteré az első szó, ki alig tudja víszszafojtani nevetését: Mi baj Hanesz ? A német csak nem szól ám, hanem igen érzelmesen nyöszörög és úgy adja meg a feleletet, hogy megdagadt képét óvatosan végigsimitja érdes tenyerével. Érti ezt a kovács s három lépéssel a műhelyben terem, a német pedig utána csuszkorál fapapucsával. Itt Cseregő uram nem kérdez többet, hanem lázas sietséggel tesz-vesz. A parázsba vasat lök s megnyomja párszor a fujtatót. Majd kiránt egy fiókot a „satu-pad“-ból és ott sokáig keresgél. Végre kihúzza kezét s vele együtt egy hosszú madzagot, mely igen piszkos és a végén horogra van kötve. Fájdalmasan sóhajt a német kínos előérzetében s remegve pátyulgatja dagadt képét. Mondani is akar valamit, talán ezt: „már nem fáj a fogam“, — vagy: „nézzen Istent kigyelmed“, — de mukkanni se’ "mer, baljóslatú fenyegetést olvasván le a kovács arczárói, vagy talán attól való félelmében, hogy nem tudja magát magyarán kifejezni; — szó a mi szó, a német magába zárja szavait és lemondóan ügyel a kovács mozdulataira. Cseregő uram pedig az üllőn keresztülhúzván a madzagot, — rövidre hurkolja, s miután fölélesztette kohó hunyó tüzét, — intett a németnek, — de mivel az nem mozdult, hát stentori hangon kiáltott, — így: Hanesz, közelebb! Megmozdult Hanesz és pillanat alatt a kovács előtt termett. Térdei összeverődtek, szemeivel pedig hosszasan hunyorgatott, talán azon kétségbeesett hitben, hogy ha ő nem lát senkit, őt se látja senki. Van egy „nagy“ lélekbúvárunk — nevére nem emlékszem, ki vaskos kötetekben bizonyitgatta, hogy az ember tényleg bir ilyen strucz-természettel, sőt fejtegetéseinek végeredményeképpen oda konkludál, hogy az optimisták lelki rokonságban állnak a világ e legfalánkabb állatával, a struczczal. Hanesz tehát, — ha megáll ezen elmélet — jellemileg struczcztermészetét fitogtatta, — hogy prak- tikusan-e, arra a történtek alaposan ráczáfoltak. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (52. sz.) A kovács ósdi ember lévén, — pacziensével a megszokott durvasággal bánt el. Nagyot ütött a német vállára, mitől az csaknem összeroskadt és száját önkénytelenül is kinyitotta, a mennyire csak fájdalom nélkül ki lehetett nyitni. Fölhasználta e kedvező alkalmat a kovács, — s mire a német magához tért ijedségéből, a madzag ott fityegett már a fájós fogán. Cseregő uram elégedetten dörzsölte kezeit és a kohóhoz ugrott, és miközben lábával idegesen nyomta a fujtatót, szaporán beszélt a némethez, — igy: „No, Hanesz, mindjárt kihúzom, -& kicsit várj csak, — kicsit. Ne vágj olyan sanyaró képet, mert itt hagylak! Biz’ Isten itt hagylak! — Aztán óbé- gathatsz utánam Ítéletnapig — .rád se hallgatok. Nem én. Elmegyek Slavóniába vásárra, aztán várhatod, mig hazaérek! — Nevess Hanesz, — óh Hanesz ! — így-“ Hanesz megérthette a kovácsot, mert mosolyogni próbált, mitől a képe igen eltorzult. Szemöldöke fölszaladt homloka közepéig, szája pedig rézsútos irányban húzódott el a képén, mely bronczszinü vala a nap hevétől és a láztól, ajka pedig ki volt cserepe- sedve. „így, Hanesz!“ — Cseregő uram a vörös lángba nézett és mosolygott. Arra gondolt, hogy rögtön mennyire el fogja venni a német kedvét. Oh! ez fölséges dolog lesz. Szemöldöke majd összeránczoso- dik meg a homloka, szája pedig arasznyira széthúzódik. Megnyomta párszor a fujtatót, fordított a va- | son és újra biztatta a németett: „Mindjárt Hanesz. Kicsit várj csak. Engedd el a madzagot! Kezedet meg dugd zsebre. Látod, — igy.“ És most leírhatatlan pillanat következett. A kovács kirántotta fogójával a vasat; mely fehér fényben izzott és sziporkázó szilánkok pattogtak le testéből. Hirtelen lépéssel a német előtt termett és szik- ráztatva a szemeit, a vasat orra elé tartotta. Hanesz megrémült és visszakapta fejét. Klasszikus jelenet. A német az ajtóban áll félig legörbülve, az újdonatúj kocsioldalak pedig lába előtt hevernek. Száját befogja két kezével és mereven bár múl a kovácsra, kinek képén vitus-tánczot jár a visszafojtott csintalanság. „Fáj-e még?!“ — kérdé Cseregő uram. „Nem fáj !“ ■—> ordított Hanesz tele szájjal Egyúttal neki is lódult és futtában rémségesen kiabált: „Nem fáj! Nem fáj!“ Cseregő uram pedig nyugodtan munkához látott. A parázsba vasat lökött és megnyomta a fujtatót : S*ss ! ss ! ssss ! ss ! TÖVISEK. Reklám. Pufogj, pufogj nagy dobja téli hírnek Mit irgalmatlanul ver két kezem, Karácsony másodnapján — hogyha élek — Estenden majd JPernitzrtél étkezem!... Igen, — csak étkezem, — mert szörnyű átok, Hogy lábam a gyors tánczra már nehéz, De szót, pohárt emelni majd reátok Oh nyomda-hősök! — kész az ajk, a kéz $ A mint a szétküldött megliivó mutatja, karácsony másodnapján este 8 órakor kezdődik a fent nevezett helyen és időben a nyomdász-bál. A rendezőség 8 tagból áll; a meghívó igazán ízléses, díszes, sőt magasan elegáns, — látszik rajta, hogy a nyomdász urak ingyen csinálták, potya papíron, egész lelkesedéssel, — azért nincs benne egyetlenegy sajtóhiba ! — — — (Jaj ! ha igy csinálnák az újságokat, a könyveket is! . . . .) Mondom, én ott leszek — ha csak ’lehet — múlhatatlanul, — mert a mulatság az árvák javára megy s fájdalom! már én is árva vagyok ! . . . (Pedig csak 53 éves!) »Nincsen apám — nincsen anyám ! — (De) Az Isten is haragudnék rám Ha e bálba el nem mennék, Ha én is ottan nem lennék!« * Nyomdász-bál ! ... . Ki hitte volna pár évvel ezelőtt, hogy községünkben valaha még ilyen is tartható | Hogy mosolyog a fényes mennyországban Guttenberg tiszta lelke, a mint e hirt telefonon veszi? .. . Milyen szép ez mitőlünk, hogy mi a gyilkos betűt (mely a Biblia szerint öl!) nem perhöresz- káljuk, —I hogy művelődni akarunk s három lapot, három nyomdát tartunk fenn; egy magyart (Ujfalusy 1897. deczember 26.
