Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-03 / 40. szám
1897. október 3. 3 amiért ezelőtt 3 éve megalakult. Kultiválta a kerékpározás sportját, kis gárdáját kiegészítette, megkedveltette a kerékpározást városunk sport iránt érdeklődő közönségével. Buzgalommal rendezett versenyeikkel felköltötte az ambitió tüzét tagjai közt, minél gyorsabban repülni a keréken. Nem értek el ugyan a versenyzők országos eredményeket, de mindenesetre olyanokat, melyekért a vidéki társegyesületek és azok versenyzőik bizonyos tisztelettel emlitik a szegzárdi versenyzők nevét. A vézetőséget és a versenyzőket buzgó, fáradhatlan munkájokért elismerés illeti s jó eső örömmel láttuk, bogy szeptember 26-án teljes pompájában bukkant fel a nap a tiszta égbolton, hogy a bajnoki versenynek kedvezett az idő s igy sikerült oly eredményt elémiök a versenyzőknek, mely számottevő és szép. 5 óra 36’ és 5 óra 37’ alatt beszaladni 120 kiméiért országúton — mely bizony nagyon rossz néhány helyen — igazi műkedvelő ver senyzőknek oly eredmény, mely azon vélemény nyilvánítására jogosit bennünket, hogy a szegzárdi kerékpár- egyesesület oly erőkkel rendelkezik, mely a közel jövőben nemcsak a vidéki társegyesületek, de a főváros műkedvelő s nem hivatásos versenyzővel képes lesz kiáltani a versenyt. Délelőtt 10 órákkor 5 versenyző jelentkezett a Szegzárd szálló előtt: Kep 1 inger Géza, Dömötör Miklós, Ellmann Béla, Jilk László és Taub- n e r Ármin (Tolna). K eplinger és Dömötör volt a favorit, kaszinóban s mindenfelé arról beszélgettek, hogy most lesz e kettő közt az igazi mérkőzés, ezen versenynél fog elválni, hogy ki a derekabb legény. Ellmann Bélát a III-ik helyre jelölték, csak a beavatottak, jóbarátai ismerték erejét és számítottak erősen, hogy a vörös dress lesz az amely fel fog először tűnni. K eplinger és Dömötör nem mérhették össze erejüket, szegény Miklós barátomat utolérte most is, mint eddig minden versenynél az az átkozott pech, hogy eltört a kereke. Délután 3 órákkor szép számú közönség gyűlt össze a kaszinó és Szegzárd szálló előtt, hol a czélpont volt. Az első versenyző érkezése 3 és Va órára jeleztetett. A rendezőség szerencsésen eltalálta az idő jelzést, nem kellett a közönségnek órák hosszat türelmetlenül várni. 3 óra és 36 perczkor feltűnt Ellmann Béla karcsú szép alakja. A közönség némi ámulattal ugyan, de lelkes éljenzéssel fogadta. 1 pereznyi késedelemmel Képi inger Géza érkezett be, kit szintén lelkes éljenzéssel fogadott a közönség. Keplingeren, Elírna n n o n meglátszott, hogy érdekes küzdelem folyt le közöttük a Tolna—szegzárdi utón. Keplinger gépjének mint halljuk ezen az utón valami baja történt. A kitűzött 7 órán belül még Jilk László szaladt be 4 óra 50 perczkor teljesen jó erőben. Ha kétszer nem kell gépjének légtömlőit javitani és ha nem esik útközben oly erősen le, úgy érdekes küzdelem fejlődött volna ki közte és az előbbi versenyzők közt. Taubner a versenyt még Földvárra menet feladta. Este 8 órakor banket volt a Szegzárd szállóban, melyen ugyan gyéren jelentek meg, de annál vigab- ban ünnepelték a jelenlevők a bajnoki verseny szép eredményét. Ellmann Béla bajnokot szívélyesen üdvözélték sporttársai. Surányi Viktor pedig az elnöki felavató csók után feltüzte vállára a csinos vállszalagot s mellére a remek aranyérmet. Úgy szintén Keplinger, Jilknek is jelen alkalommal tűzetett a kiérdemelt szép II. és III-ik dij. Cajus. Irodalmi csarnok. Is/lereng'éseinn.Sirat a madárka Zöld leveles ágon, Mert tudja, hogy árván Elek a világon. Hullatja az ég is Könnyűit miattam; Gyászos ifjúságom Hányszor megsirattam! Még a nap is könnyez Alkonyaikor értem, Ha lebben a szellő Bánatát megértem. Bokor, berek, lombok Fájdalmat susognak . . . S ölelését érzem Angyali karoknak. Miért e merengés? íme boldogságom Ragyogó kapuit Újra nyitva látom. Hol égi fény jelzi A dicső jövendőt, S küzdelemre hivja A szegény merengőt. Mucsai Antal. ÜST épszcOsásols:. Irta: Kiss Béla István. Régi szokás, hogy a népnél még a meghalás is czeremóniákkal jár. Ha valaki megbetegszik, az semmi; a beteg sem vágy az ágyra, csak úgy üldögél, nyög a pádon, vagy a küszöbön. Ha kérdezik, hogy talán beteg I hát csak úgy rámondja: hogy betegnek nem beteg, csak gubbaszkodik. A beteg aztán addig gubbaszt, mig ágyba dönti a baj. Ez az ágy nyári időben a puszta föld az eresz alatt, néha egy pokrócz, vagy gyékén van alá teritve. Ilyenkor már érdemesítik annyira, hogy a javas- asszonyt áthivják (kivált Sárközben van divatban.) 0 aztán tapogatja, kikenegeti belőle a csömört. Ha aztán a csömör makacsul tartja magát, és sem a kilenczedik gyerek általi meggázolás, sem a ráolvasás nem ér semmit, akkor elmegy egy atyafi a doktorhoz s kér valamit megcsömörléstől. A doktor ir fekete orvosságot, melynek nagy része fekete czukorból áll, aztán megmondja neki, hogy adják be V2 óránkint, — meg kezét lábát melegen letakarják. De biz azt takargathatják már; nincs étvágya a fekete orvossághoz. Néha megkiván valami ételt, legtöbbnyire savanyított káposztát, s azt jó szivvel adják neki, már úgyis mindegy. Nemsokára beadja a kulcsot. Az asszony, meg a gyerekek szomorúan néznek össze. Az utczaajtót valamennyi öreg asszony van a faluban, mind egymás kezébe adja; látogatók jönnek-mennek s valamennyinek az a véleménye, hogy az Isten elhozá idejét. A beteget sorra látogatják még azok is, akikkel több esztendők óta haragban élt. így is illik. Ez a kiengesztelődés órája. Itt van a sánta-kovács, akit zsivány névvel sértett; mert három palaczk gugyit eltagadott. Jön az öreg Kerekes Pálné szomszédasszony, kinek egy csibéjét a közkeritésről leütött s azóta soha szót egymáshoz nem szóltak. Itt van Daráné, a kenyérsütögető, akit vén boszorkánynak mondott, mert savanyu volt a czipója. Ezek a? első halálmadarak. Aztán jön a pap. A legkisebb gyermek vezeti, kis csengettyűvel adván jelt végig a gyermekseregen, mintha mondaná: „nem a ti apátok hal ám meg!“ A pap után jönnek a valóságos vénasszonyok, akik nagy hidegvérrel csinálják a halálba utaztató czeremóniákat. Végre erőt vesz a halál az elcsigázott emberen. Meghal. Most kiszokás nyitni az ajtót meg az ablakot, hogy a meghalt lelke kiszabadulhasson. Sok öreg asszony van a világon, aki nem is egy lelket látott ilyen alkalommal kóvályogni a szobában, mig végre nyilást talált kifelé. Kezdődik a sirás. — Áldott egy ember volt — mondogatják — az Isten nyugosztalja. — Már az igaz, hogy segített az ügyefogyotton — sóhajt egy hang. — Szt.-Mihálykor lesz egy esztendeje, hogy az uram kútba esett. Épen miséről jött a lelkem, János bácsi, mikor kiszaladtam az utczára kétségbe esve. „Mi bajod Évi?“ - - „Jujj lelkem, János bátyám, az uram ... az uram ... az uram!“ . . . csak ennyit tudtam mondani. „Hol az urad ? mi baja az uradnak?“ „Jujj nekem, a kutban!“ . . . Hát lelkem teremtette, nem-e vetette el botját mándli- ját ? De az uramat kiszabadította a kutból. — Oh lelkem János bátyám, mintha most is látnám, küszöbön. Már akkor mondtam én, hogy az Istennél van az ő orvossága. — Még tegnap azt gondoltuk, megfordul a baja. Káposztát kért, s hogy ne hazudjak, hát egy virágos tállal elfogyasztott. — Ki mondta volna kenderásztotáskor, mikor olyan sok maskurát csinált, hogy ehun, ma már ilyen csendes legyen ? — A jószivü ember mindig jókedvű. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (40. sz.) — Az én tehenem, a kajla, üvegbe lépett a tinójáráson. fii Mehik tehened, Rozi? •f * — Melyik ? a kisebbik meg a nagyobbik ? Hiszen csak egy van! A melyiket a Marton sógor vett a szegzárdi vásáron. — Üvegbe hágott ? — Üvegbe hát. Mert ennek a mostani falu gyomrának csak a korcsma a gondja az esküdtekkel együtt; de hogy a tinójárást csak egyszer is végig vizitálná, arról szó sincs. Hát a szegény kajla is belelépett egy üvegdarabba. A lelkem, szegény János bácsi kivette az üveget, aztán bedörzsölgetet kámfo- ros pálinkával . . . — Mivel, kámforos pálinkával? — szólt közbe egy öreg asszony. — — Azzal hát. — Fenével, aki megette! Há’szen arra nem kell egyéb, mint gyertyaszentelőkor fogott bőregér foga összekeverve bazsalikom levéllel, meg nagyszombaton kért tömjénporral. Azzal a levél aztán napgyugotnak fordulva hétszer kell megmosni az üveg helyét, aztán a tehén szemét befogni | el kell mondani szent Vendel imádságát. Nem egy tehenet, de Kujtorgó Mátyás élő ember megmondhatja, hogy a szolgájának a talpát is helyre hoztam vele. És a szegény halott mellett ezek a diskurálások gatja végig. Hébe-korba bejön a szomorú szivü özvegy is, s kezdődik az elsiratás, a fájdalmas panasz. — Oh jaj, ki vagyok én mostan ? Kinek hinak engem, ha te most itt hagysz ? Szegény özvegy asszony. Neveletlen árvák boldogtalan anyja. Mit vétettem neked, hogy igy megszomoritottál ? Ha bajom lesz, kinek panaszoljam ? Oh én kedves párám! Oh csak egy szót szólnál! Másnap, egészen a koporsó leszegezéséig elmarad az elsiratás. A temetési szertartás mindenütt egyforma, csak egyik-másik helyen a búcsúztató járja még. A temetést a nép a búcsúztató után ítéli meg, s az olyan embert, kit a kántor fütöl-fától elbucsuz- tat, azt még évek múlva is megemlegetik. Magam is faragtam olykor ilyenféleképen: Tátogató Örzse, életem hü páija Kivel harmincz évet éltem házasságban, Borulj koporsómra, búcsúzz el poromtól, Isten hozzádomat, mondom el síromból. Miska! kedves fiam! te vagy legnagyóbbik, Gyámolitsd anyádat s testvéridet holtig. Franczi, Pista, Kati! — öregebb bátyátok Lesz majd az apátok — szavát fogadjátok. így megy aztán sorba, s akinek a neve előfordul a versben, az ráborul a koporsóra. Mikor aztán megszűnt róla az ének, akkor helyet csinál annak, ki utána következik. Az utolsó darab földdel elhangzik az utolsó jajkiáltás is. Az özvegynek, a gyermekeknek, meg egy két öreg asszonynak szabad még egy keveset zokogni I mikor aztán a „Szt.-Mihály lovát“ kívül tették a temetőn, véget ér teljesen a siralom. Most a gyertya osztogató asszony kifizeti a soha ki nem elégíthető miriisztráló gyermekeket. A temető kapun kívül már a rokonság fölveszi a háziasság és vendégszeretet ruháját s megkívánja, hogy sok szives szóval, kinálgatással erőltessék a torra. — Ádám bácsi, aztán oda lásson kendtek. — No majd átnézünk egy kicsit. — Sári ángyom, a Danikát is elhozza ám. — No bizony, köll is oda gyerek, láb alá. Az emberek aztán bcballagnak s kalapjukat az ajtófélfához ütik azzal a jó kívánsággal: hogy aki most kint maradt, az ide soha be ne találjon. A torvacsora — manapság — pálinkával kezdődik, azzal a folyó tűzzel, ami az ördög konyháján készül. Ez már a magyar embernek úgy az ínye alá nőtt, hogy még az estebédjét is pálinkával módositja. Ma holnap már a „Miatyánkba“ is belekerül kenyér helyett. Ha ez a sokféle népszokás kiveszne, hát el lehetne mondani: Istennek hála érte!
