Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-26 / 39. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (39. sz.) szautasitását, hogy egy bérlő a dunaföldvári szeszbérlettől saját hibáján kivtil elesvén, a szegzárdi fogyasztási adó bérletével kellett kártalanítani. Akár visszaélés, akár ilyen meg nem engedett tekintetek voltak okai Szegzárd ajánlata el nem fogadásának, annyi bizonyos, hogy a következmények bebizonyították, miszerint egy helytelen eljárás magával hordja a megboszulás csiráit. Azóta folyton változik a bérlő, egyik a másik után szökik meg a háladatlan bérlettől, mely hasznot egyáltalán nem szolgáltat. Ily viszonyok közt előrelátható, hogy a szerzett tapasztalatok alapján ismét napirendre fog kerülni azon eszme, hogy a bérlet ismét a város kezeire jusson. Azért már jó eleve felhívjuk városi intéző közegeink figyelmét a fenyegető veszélyre; mert valóságos veszedelem számba menne, ha a város az eddigi feltételek mellett a bérletbe bele menne. A bérlők folytonos változása ugyanis napnál fényesebben beigazolta, hogy a mai nyomott gazdasági viszonyok között, midőn Szegzárdon minden ember a megélhetésért folytat elszánt küzdelmet, oly horribilis ösz- szeget, mint mennyit eddig a pénzügyi kormány követelt, fizetni nem lehet. Arra gedig gondolni sem szabad, a mi a mostani feltételek elválalása mellett köny- nyen bekövetkezhetnék, hogy a fogyasztási bérösszeg be nem folyván, a hiány pótadó utján szereztessék be. Szegzárd pótadója igy is megközelíti az 50 százalékot; ezt is csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet az elszegényedett lakosságon behajtani; hát ha még a pótadó fokozásának szüksége is beállna, az a mostani viszonyok közt teljesen lehetetlen állapotokat teremtene. így állván a dolog, ha a pénzügyi kormány a bérlet állandóságát biztosítani óhajtja, nincs más mentő eszköz, mint a bérletet megfelelő áron a városnak engedni át. Természetes ebben az esetben nem lehet szó évi 40000 frt bérösszegről, mert minden pénzügyi közeg immár meggyőződhetett arról, hogy ily összeg fizetésére nem akad Szegzárdon vállalkozó; hanem el kell menni a méltányosság határáig, vagy is oly összegig, mely a mai nyomott gazdasági viszonyoknak megfelel. Mig Szegzárd szőlleinek birtokában volt; mig a nép biztos évi jövődelme élvezetében jólétnek örvendett, addig fogyott a szesz, bor és sör, sőt még a czukor is, ma már örül az a szegény nép, ha elég megevő kenyere akad, a melyet vízzel bőségesen leönthet. S még azokban a jó időkben is Szegzárd fogyasztási adója alig haladta meg a 16000 frtot, most meg, midőn alig van kenyere, fizessen majdnem három anynyit. Az államnak, jól tudjuk, szüksége van a pénzre, hogy fentállását, törvényes rendjét, fejlődését és haladását biztosítsa, de midőn az erre alkalmas eszközök előteremtésén fáradozik, ne tisztán a nemzet fent maradását biztositó gazda osztályra vesse magát. Ott van még más osztály is, mely tőkepénzzel könnyen biztosítja megélhetését, az adóterhektől meg majdnem teljesen megszabadul. Legyen körültekintő, hogy az államter- heket ennek az országnak minden polgára egyenlő elv alapján viselje s akkor nem kell minduntalan a termelő érdekeit érinteni. Mert hisz még a fogyasztási adót is nálunk nem a fogyasztó, hanem közvetve a termelő izzadja ki! b. A községi- és körjegyzők közgyűlése. Tolnavármegye községi- és körjegyzői múlt csütörtökön tartották meg Szegzárdon, a vármegyeház nagytermében évi rendes közgyűlésüket, melyen K e r b o 11 István regölyi jegyző elnökölt. Valóban elszomorító jelenség az a nagy közöny, melylyel Tolnavármegye községi jegyzőkara az egyleti élet iránt viseltetik, a mit legjobban bizonyít az a tény, hogy az egyesület 95 rendes és 10 tiszteletbeli tagja közül csupán tizenhatan jelentek meg, mig a többiek távolmaradtak. A megjelentek között láttuk Nagy Istvánt, a dombóvári járás főszolgabi- ráját, ki érdeklődéssel hallgatta meg a jegyzők tanácskozását. K e r b o 11 István délelőtti 10 óra után nyitotta meg rövid beszéddel a közgyűlést, a melyben indokolta, hogy miért nem hívta egybe előbb a közgyűlést és sajnálatának adott kifejezést a tagok csekély érdeklődése miatt. A jegyzőkönyv hitelesítésével Küchnel Fe- rencz és V i k k e r t Károly egyleti tagok bízottak meg. Körülnéz. Idylli kép tárul föl előtte. Az egyik cselédház előtt állt. A konyhaajtóban ott ült az öreg számadó. Pipázott. Mellette ült a fia, egy egészséges, szép paraszt legény, ki egy fiatal, piros arczu menyecske derekát öleli át az egyik kaijával. Baán Sándor sokáig nézte ezeket az egyszerű embereket. Irigyelte azt a csendes, nyugodt boldogságot. Egy-egy szó odajutott hozzá I De nem értette, hogy mit beszéltek. Közelebb ment. Észrevette az öreg. Felált kivette a pipát szájából s kalapját megemelve mondta oda az urának: ’Csés jó estét nagyságos uram. A fiatalok is felugráltak. Köszöntek. Baán odalépett hozzájuk. — Jó estét Mihály gazda! No mit csinálnak | Az öreg előbb letömte a dohányt a pipában, aztán nyugodtan beszélt a fiatal embernek. Hát biz kiültünk egy kicsit a levegőre mig az anyjukom megkésziti a vacsorát. Jól esik igy esten- den egy kicsit megpihenni, mert hát az ilyen magam fajta öreg gyerrek biz elfárad az egész napi munkában. Bezzeg még fiatal voltam, nem pihentem ilyenkor ; ott settenkedtem a lányos házak körül. Mosolygott az öreg erre a mondásra s úgy lopva oda pislantott a mellette álló fiatalokra. Baán Sándor is 'oda fordult az öreg fiához. — Hát te Gyurka megházasodtál ? Aztán ugyancsak helyre egy feleségre akadtál! Látszott a legényen, hogy örül a dicséretnek. A menyecske meg pirulva babrált a kötényével. Baán gyönyörködött a fiatalok boldogságában. — Aztán mondjátok csak, szeretitek egymást ? — Meghiszem ám — ugy-e Panni? — szólt oda Gyurka a feleségének. Az meg csak odahajtotta fejét a legény vállára. Ez volt a válasza. — No de jó éjszakát. Az anyjuk már tán készen is van a vacsorával. Nem akarom, hogy megvárakoztassák az én kedvemért. Jó étvágyat! — Adjon az Isten a nagyságos urnák is! — szólt Mihály gazda. Baán vissza indult. Mikor a part elejére ért, még egyszer visszanézett. Az a boldog paraszt gyerek ép akkor csókolta meg annak a menyecskének a rózsapiros arczát. — Boldog emberek, — sóhajtott Baán Sándor. Aztán csak ment tovább. Egyszerre mintha gondolt volna valamit. Még mosolygott és hozzá. Olyan szomorú, bánatos mosoly volt ez. Nem fordult a kastélynak, hanem a kasznár laknak indult. Elég korán van még arra, gondolta — hogy oda is beszóljon. Meg hát úgy húzta valami arra felé. Ez a valami egy szép, nyúlánk barna leány volt, kasznár leánya. Mikor Baán odaért a kasznárék házához, megállt. Mintha azon gondolkodnék, hogy bemenjen-e, vagy visszaforduljon? De mikor az ablakon keresztül meglátta azt a szép leányt, mégis csak inkább bement. Együtt volt az egész család. Az öreg kasznár kényelmesen beléhelyezkedett a karosszékbe. A felesége valami harisnya javítással volt elfoglalva. A kiAz elnök indítványára az egylet tiszteletbeli tagjául megválasztották Simontsits Elemért, Tolnavármegye főjegyzőjét, a kit a közgyűlés berekesztése után értesített egy kiküldött bizottság megválasztatásáról. n . Ezután az elnök bejelentette az uj tagokat, kiknek tagsági kötelezettségük 1897. évi január 1-től számittatik. Kl i m es Antal egyleti főjegyző felolvasta az elnök szépen megszerkesztett jelentését, melyben hangsúlyozta az egyleti működés eredménytelenséget, a mit főleg bizonyít az is, hogy a belügyminiszter nem engedélyezte a millennáris évnek a jegyzők nyugdíjazásánál háromszorosan leendő beszámítását, a mit tud- ‘ valevőleg a vármegye törvényhatósági bizottsága megszavazott. Panaszképpen említette, hogy nincs a kartársak között összetartás, hiányzik az ügy iránti lelkesedés a tagok nagy részében, a kik nemcsak távol maradnak a közgyűlésekből, hanem még tagdíjaikat is elmulasztják az egyesület pénztárába befizetni, a kormány pedig minden kérésüket megtagadja. Ily körülmények között — úgymond —- lehetetlen az egyesületet virágzásra emelni. Végül az egyesület belső ügyeivel foglalkozva fejezte be jelentését, melyet a közgyűlés tudomásul vett. Az 1895. évi számadások megvizsgálásáról szóló bizottsági jelentést tudomásul vették s ennek alapján H e s z Pál egyesületi pénztárnoknak megadták a felmentvényt a szokásos óvás fentartásával. Az 1896. évi egyleti számadást megvizsgálás végett kiadták Küchnel' Ferencz, Lun óva János és Sád Gyula személyekből álló bizottságnak, az 1897. évi költségvetést pedig helyeslőleg elfogadták. Következett Pápay István mözsi jegyző s egyleti tag indítványa a pénztár kezelés és számvi- ’ télről szóló szabályrendelet 21-ik §-ának módosítása iránt. Az indítványhoz többen hozzászólottak s végül megbízták az egyesület elnökét, hogy évről-évre kérjen a vármegye alispánjától egy havi halasztást a községi számadások benyújtására. A halasztás megadását főleg az teszi indokolttá, hogy az anyakönyvvezetés nagymértékben igénybeveszi a jegyzői kar tevékenységét. Az egyesület még a múlt évben kimondotta, hogy millenniumi segély-alapot létesít, s . ezen alap kezelésére vonatkozó szabályzat elkészítését most egy bizottságra bizta. Behatóan foglalkoztak az országos központi jegyzői egylet által véleményezés végett kiadott in- ditványokkal és a választmány előterjesztése alápján véleményezik: 1) hogy a hagyaiéki leltározási dijak úgy állapíttassanak meg, mint azt a közjegyzőknek a törvény megállapítja; 2) hogy az átvonuló katonaság részére kiszolgáltatandó előfogatok dijai kilométerenkint 12 krajczárra felemeltessenek; 3) hogy a községek, illetőleg a községi- és körjegyzők mindennemű köztartozások behajtásának kötelezettsége alól felmentessenek és 1897. szeptember 26. sebbik leány játszadozott. Irma, a nagyobbik leány, olvasott. Mikor Baán belépett, valamennyien fölkeltek. Látszott rajtuk az őszinte öröm, hogy fiatal uruk betért hozzájuk. Baán kezet fogott velük. Mikor aztán a leánynak nyújtotta kezét, az elpirult s Baán úgy érezte, mintha ez a kis kéz remegne az övében. Úgy örült ennek . . . Egy darabig beszélgettek. Majd Baán azt indítványozta, hogy egy kis sétát tégyenek. Örömmel fogadták az indítványt. Csak az öreg nem ment. Neki már ilyenkor jobb otthonn. Baán mosolyogva hagyta helyben az öreg kifogását. Elbúcsúzott tőle s a másik hárommal neki indult az ákáczosnak. Ö Irmával elül ment. Utánuk jött az öreg asz- szony a kis leánynyal. Baán úgy érezte, hogy valami szokatlan jóleső melegség tölti be a lelkét ennek a leánynak a közelében. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett. Baán nem merte megzavarni a leányt. Meg hát neki is olyan jól esett a csend. Végre is ő szólalt meg. Lassú, bizonytalan hangon kérdezte a leánytól í — Mondja Irma, miről gondolkodik ? A leány elpirult. Mosolyogva nézett a fiatal emberre. Aztán ő is beszélni kezdett. — Miről gondolkodom? Bajos volna rá válaszolni. De most éppen az jutott eszembe, hogy milyen kár ezekért a szép virágokért, ezekért a szép fákért. Minek is hervadnak el ? Miért nem maradnak meg mindig szépnek, illatosnak ? Miért is nincs mindig tavasz ?
