Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-19 / 38. szám
4 lást igényel. Ha nem ápolja, nem táplálja az akit szeretünk, sőt mi több hiúságunkat és ezzel önérzetünket sérti, úgy a szikra ahogy lángot fogott, el is hamvad. Ha még ezenkívül kénytelenek vagyunk azt is bevallani, hogy tudás dolgában egy óriási ür választel bennünket, egy határ, melyet mi sohasem lenünk képesek átlépni, akkor számot vetve önmagukkal, szelemi erőnkkel, kénytelenek vagyunk beismerni, hogy egy ilyen nőt nincs bátorságunk szeretni. Mikor Mariskának apja, anyja, testvéréi születésének 25-ik évfordulójához gratuláltak és mikor a szerető, az érte aggódó anya bemében könnyeket látott, az anyai szeretet fájdáloműial teli könynyeit, melylyel félreismerhetetlenül az ő ifjúságának adózott a szenVedő anya; valami megmérhetetlen, kimondhatatlan fájdalom összeszoritotta szivét és minden erejére volt szüksége, hogy eme megmagyarázhatatlan- szokatlan érzés súlya alatt oda ne boruljon a könnyező anya keblére és eine siija ott, leányságának, hervadni készülő szépségének tragédiáját. De volt annyi ereje, hogy vissza tudta tartani a kebléből kitűzni akaró érzelmeket és nem vétette észre azt hogy amiért a szerető anya most zókog, azt már sokszor elsírta úgy is magányos éjszakákon. Magába gondolatokba merülve vonult vissza kis szobájába és 25-évének határkövénél egy kissé visz- szatekintett a múltra; melyben „nincs öröm,“ maga elé idézte a jövőt; melyben „nincs remény.“ Hiába akarta meggyőzni, legyőzni ön magát, önkéntelenül is eszébe jutott a sivár jővő mély reá vár. Vájjon sohasemlesz neki része abban, mit családi boldogságnak neveznek, sohasem fog hozzá szólni senki, a szerelmes szív melegével, sohasem fogja megtudni mi az feleségnek egy szerető férj asszonyának lenni.... Iskolatársnői, barátnői már majdnem mind feleségek, anyák, csak egyedül ő az, ki nem töltheti be a nő egyetlen legszebb mert valódi hivatását . . . S e perszben, a magába szállás eme világos pillanatában, felülkerekedett benne a gyengeség, a vágy egy félj után, kinek oldalán végig futhatná életét, élfoglalhatná az őt úgy megillető helyet. (Vége köv.) T A N Ü G Y. Tisztelt Szerkesztő Ur! Becses lapja f. é. szeptember hó 12-én megjelent számában „Kevés a tanuló“ czim alatt egy kis közlemény látott napvilágot. Miután a czikkben egyes adatok tévesek, ennek folytán a vezetésemre bízott intézet érdeke szempontjából legyen szabad a következőket megjegyeznem. 1. Az ez idei beiratások szeptember hó 1-től 6-ig eszközöltettek. Beiratkozott a mai napig 130 (egy- százharmincz) tanuló. Az ez idei beiratások az előző évekhez képest kevesebb létszámot eredményeztek ugyan; de abban teljesen téved a levelező, a mikor azt állítja, hogy hiszen a csökkenést évről-évre észlelték a paksiak. Nézzük, mennyiben van igaza a levelezőnek. Lássuk az erre vonatkozó statisztikai adatokat. Ezek bizonyára meggyőznek minket az igazság volta felől. Nézzük csak! 1893—4-ik tanévben beiratkozott: 92; — 1894—5-ik iskolai évben 110; — 1895—6-ik tanévben 131 és végül az 1896—7-ik iskolai évben 167 tanuló. Hol van itt hát az évről-évre való csökkenés! ? Hogy azonban az ez idei beiratkozások nem eredményeztek olyan létszámot, mint teszem azt az elmúlt iskolai évben: annak okát, nézetem szerint, nemcsak a polgári iskolák szervezetében kell keresnünk, hanem talán a külső körülményekben is. Végtére a helyzetnek igazságos és tárgyilagos megítélésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy iskolánk fejlődésének ideje alatt körülötte három középfokú tanintézet (Mohácson és Moórott állami polgári iskola és Szegzárdon állami főgymnasium) létesült, a melyek szintén a tanulósereg meghódítására törekednek. Én azonban mindezek daczára nyugodt lélekkel merem állitani, hogy iskolánk a viszonyokhoz képest elég népes intézet; mert hiszen egy-egy osztályra most is 30-nál több tanuló esik. 2. A mi pedig a közleménynek azt a részét illeti, mely a negyedik osztályt végzett tanulók pálya- választását érinti: megjegyzésem az, hogy 34 tanuló közöl csak 11 tanuló lépett a tanitói pályára és nem a „legtöbben“, a mint azt a levelező tévesen állítja. A többiek legjobb tudomásom szerint részint az ipari és kereskedelmi pályákra léptek; részint pedig a különböző szakiskolákban folytatják tanulmányaikat. 3. A latin tanszékre vonatkozólag az a megjegyzésem, hogy az a f. é. szeptember hó elején eszközölt beiratások eredményére nézve legkevésbbé gyakorolhatott hatást; mert hiszen ez a tantárgy még nem tanittatik intézetünkben. A dolog ugyanis abban áll, hogy a nagy méltóságú vallás- és közoktatásügyi m. kir. minisztérium csak megengedte a latin nyelvnek iskolánkban való tanítását 200 forint évi tiszteletdij mellett oly formán, hogy ezen tiszteletdij a tanév végén a latin nyelvet tanuló növendékektől szedendő évi öt forint külön tandíjból befolyó összegből fog kifizettetni. Ez a miniszteri intézkedés azonban nem felelvén meg az illetékes hatóságoknak e tárgyban hozott egyhangú határozatának, melynek lényege t. i. az, hogy a latin nyelvet egy, a minisztérium által kinevezett tanár tanítsa rendes heti óraszámban. Miután, mondom, nem ebben az értelemben történt a szóban levő ügynek az elintézése: ennek folytán az itteni állami polgári iskola gondnoksága, különösen dr. Morfin Emil miniszteri osztálytanácsos személyesen tett ígérete alapján, uj beadványt terjesztett föl a magas kultusz kormányhoz a latin tanszék létesítése iránt. Az ügy fönt van tehát a minsz- teriumnál, a melynek kedvező elintézése iránt most már legjobb reményekkel lehetünk eltelve. Ezeket kívántam iskolánk érdekében és a t. szülők megnyugtatása czéljából közzétenni. Végül legyen szabad a levelezővel szemben azon meggyőződésemnek adni kifejezést, hogy a polgári iskolák igen fontos hivatását képezi az, hogy a hazának müveit, értelmes és hazafias érzelmű iparosokat, kereskedőket és mezőgazdákat neveljenek és nem kétes existentiákat. Kelt Pakson, 1897. szept. 15-én. Kiváló tisztelettel Kászonyi Mihály! igazgató. ! - - ' ■ ■ * ’ ' ____ ^ - - i ____________TÖVISEK. IM II a,z: ofea,'?-----------Mikor e sorokat irom (szept. 17. reggeli 6 órakor) úgy sir az ég, mint egy fiatalkora bűneit szörnyen bánó, jól bepálinkázott vén asszony. Egész éjjel ezt cselekedte, nagy bosszúságára a szüretelni kezdeni akaró uraknak. No mert a szegény ember, kinek nincs pénze szénkénegre, permetezésre, drága vesszőkre: ma már nem igen szüretel, épp úgy, miképpen mi is, kiknek szőlőhegyünk a holdvilágban van, a Szent-Dávid amerikai telepének tőszomszédságában ! . . . Az idén alighanem ismét beteljesedik rajtunk a próféta szava: »A szüreten való örömnek véget vetettem!« Mi az oka ? . . . A sok eső. — Hja! az ég ép oly szeszélyes, mint némely ember, a ki egyszer á la Mohamed skandalózus hosszúra ereszti szakállát, — máskor meg, róm. kath. káplánt, színészt, tolnamegyei svábot és Etl Pepit szégyenitő ügyességgel oly apróra letaroltatja állának nemes szőrét, hogy szinte a bőr is majd utána sir! . . . Az ég is ilyen szeszélyes. Néha, — mint a polgár ember mondja, — (fényes, csillagos éjszakákon s derült nappalokon) »úgy neki borotválkozikI« hogy ugyancsak ; — máskor meg Mohamedizál. Mostanában — bizonyosan a harczi dicsőséget aratott török nemzet iránti rokonszenvből! — folyvást mohamedizál, vagyis úgy megereszti felhő-szakállának földrenyuló eső-szálait, hogy nincs olyan »Szél* borbély, ki e torzonborz szakáltömeget patent ollójával egy hirtelen eltávolithatná s igy alig lesz valami a remélt jó szüretből e földön az ég miatt! — — — Tanúság: Ne borotválkozzék a magyar, hanem eresszen szakáit) — majd akkor — viszonzásként — neki bo rotválkozik a magyar ég s lesz szüret! . . .-X No de, csakhogy addig nem esett, addig nem volt kellemetlen és alkalmatlan idő, mig szegény katonáink végig nem játszották a tatai nagy hadgyakorlatok komoly komédiáját! . . . Szegény bakák ! . . . milyen nehéz dolog nekik ez a játék ! . . . Mennyivel játélcszerübb otthon a komoly dolog ? . . . Mert micsoda a nagy hadgyakorlat? — — — Százezrek szabadalmazott, sőt dicsőséges legyilkolásának harcz- müvészeti előgyakorlata; egy katonásdi gyerek-játék nagy emberekkel, hol se ellenség nincs, se vér nem foly, sőt a nagy manőverrel összekötött parádés állapotok rózsaszínű felhője borul a »próba-háború« fölvert porára, — csakhogy azért mindenki tudja TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (38 sz.j ________ fe le se tréfa ennek, — mert hát azok a puskák és ágyuk, melyek most csak amúgy proforma, vaktöltéssel puffognak a levegőbe s olyan magtalanok, mint a szelíd bárányfelhő az égen: lehet, hogy nemsokára olyan komoly, viharosan — sötét felhőkké vállnak, miknek gyilkos ólom-magvából nem igen kér az élni vágyó halandó! . . . No, mert épp a jelen év szomorú harcztörténete is mutatja, hogy a rózsaszínű görög-tüz nyomán serked a török-vér, dúl a háború iszonya! . . . . S mi az oka? :— — — Az emberek testvérieden érzelme, szeretetben éretlensége, oktalan harczvágya, mérhetlen dicsszomja, rettentő kapzsi önzése, szóval: a gyilkos egoizmus, mely a békés fejlődés és boldogító előhaladás szellemi és erkölcsi gyümölcseit meg nem érthető és meg nem bocsátható óriási könyelmüséggel odadobja az emberiséget nem ékesítő, hanem ma már valósággal állatilag eltorzító véres háborúk harczi dicsőségének hervatag virágokból font koszorújáért! — — — Vajha azok a tatai fejedelmi ölelkezések és forró csókok egy világ-közi örök béke és testvéri zavartalan szeretet hamar élvezendő nagy boldogságának volnának csattanó bizonyítékai, nemes zálogai, örök pecsétéi! . . . * Most már a fejedelmek nyugodni tértek — pár napra — a bárány amegy ei vadászatokra, a szegény bakák pedig, részben, hazamennek a szülőikhez, fe- leségeikhez, gyermekeikhez. Nagy kérdés: kik a boldogabbak ? — — — Az uralkodók — Tatán is, Baranyában is, Budapesten is — ünnepeltettek és ünnepeltetni fognak; a szegény baka örül, ha otthon elvalahára ehetik egy darab felesége sütötte fekete kenyeret. — A királyok Tatán pezsgőztek, jól mulattak, — a szegény baka pedig fáradt és izzadt s talán itta a tatai tó vizét. — Azért nagy kérdés: ha haza juthat a fekete kenyér mellé, fekete szemű szép fiatal felesége mellé, édes, bár kicsiny, szegényes, de boldog otthonába: cserélne-e I-ső Ferencz Józseffel és 2-ik Vilmossal ? ... . Bajosan hiszem. — Ám próbálja meg valaki először közvitéz, azután uralkodó lenni, vagy megfordítva, — tudom, hogy igy szól: »jobb itt alant /«Hideg a fény, mely elterül a magas hegyek havas ormán, mig a kellemesen langyos völgy szelíd ölében oly boldogan illatoznak a kicsiny virágok ! ... Ne irigyeljétek a havasi rózsát, a fényes uralkodót, — sok dolga, sok baja és gondja van annak — mi érettünk ! — hanem örüljetek annak, ha ti a csendes völgy szerény ibolyái lehettek, I boldogságban úsztok, napsugárban förödtök s hordozzátok a mindennapi élet, hozzánktartozó kedveseinkért nyakunkra vett kötelességek édes igáját, mely oly könyü a becsületes, sorsával elégedett szegénynek, mint az ezüst harmatcsepp kora reggel a kicsiny, nyíló virágnak! . . . Palást. KÜLÖN FÉLÉK. — Személyi hír. Nunkovich Ferencz, a központi járás főszolgabirája, hat heti szabadságra ment, s szabadság idejét Abbáziában fogja eltölteni. — Erdészeti kinevezés. Herczeg Montenuvo Alfréd szálkai erdészeti uradalmába Mayer Károly főerdészt erdőmesterré nevezte ki. — Elismerő köszönet. Tolnavármegye közigazgatási bizottsága folyó hó 14-n tartott ülésében elismerő' köszönetét szavazott Holub János szegzárdi polg. iskolai tanárnak, a ki a kir. tanfelügyelő hat heti távolléte alatt a tanfelügyelői irodát önfeláldozó ügybuzgalommal vezette. — Személyi hir. Pichler Győző, orsz. gyűlési képviselő, folyó hó 11-én kerületébe utazott, hétfőn pedig Szegzárdra jött, a hol barátai a kaszinóban együtt étkeztek vele. — Kinevezés. A pénzügyminiszter Jakab Lászlót a szegzárdi pénzügyigazgatósághoz pénzügyi forgalmazóvá nevezte ki. — Választás. A szegzárdi községi iskolaszék folyó hó 11-én tartott ülésében az alsó-utczai állandó menedékház vezetőjévé E r d ő d i Annát választotta meg szótöbbséggel, a ki állását már el is foglalta. — Eljegyzés. Goldberger J. Mór, városunk köztiszteletben álló polgárának fia, dr. Goldberger Hugó budapesti előnyösen ismert nőgyógyász eljegyezte Vinter Adolf aradi előkelő ügyvéd bájos leányát, R i z a kisasszonyt. 1897. szeptember 19.
