Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-01 / 31. szám
2 1897. augusztus 1. választás alkalmával szavazataikat nem gyakorolhatták ; de ezen a központi bizottság nem segíthetett, ha az utasítás szerint szabályszerűen és lelkiismeretesen kívánt eljárni. Azt meg, hogy a határidők be nem tartásából önként fejlődő bajt, oly módon orvosolja, hogy az egész utasítást figyelmen kívül hagyja nem lehet követelni. Hát kétségkívül nem lett volna az sem baj, ha esetleg a dunaföldváriak szavazatának hozzászámít ásával Nagy István ur neve került volna ki győztesen az urnából. Mi mindnyájan személyesen ismerjük őt s tán meg- nyugvással bíztuk volna fontos érdekeink képviseletét reája, de ugyanaz áll Haidekker Béla urra nézve is a dunaföldváriak szempontjából. Hogy pedig túlhajtott helyi hazafiságból származó érzékenykedésből hajba kapjunk, azt mellőzni mindnyájunknak közös feladata, szem előtt tartva mindég a fontos ügyet, melyet ezúttal szolgálni egyforma kötelességünk. b. A szülök nyári gondjáról. Sajnállak titeket tisztes élethivatásban megőszült apák és anyák, kiknek az élet delelőjén súlyos feladat jutott. Nem feladat, hanem mélységes gond, mely nem hagy nyugtot nappal, belelopja magát éjszakai nyugalmaitokba; az ül homlokotokon s minél inkább foglalkoztok vele, annál több a tépelődés, a gyötrődés és uton-utfélen, ha családotok kipróbált tagjaival összetalálkoztok, fölvetitek a kérdést: ugyan miféle pályára kellene adnom a fiamat ? Mert manapság a prókátor nemzetnek horendum dictu — is sok az ügyvéd j közismert dolog, hogy az orvosok egymástól nem tudnak megélni; a tanári pálya nehéz és emelkedési létrája nincs arányban sem azon anyagi befektetésekkel, a miket a szülők áldoznak, sem azon szellemi fáradalmakkal, melyek a pályáért és a pályával járnak. A tisztviselői pálya gyötrelmes és szolgálati pragmatika hiján bizonytalan, a bírói pálya független, de a vele járó fizetés erős önmegtagadásokra kényszerít, szóval a mig az ezen pályák is elvannak özönlve, nem mondhatnák, hogy a pályakeresők eme favoritjai csak a gyönyöröket rejtik magukban. De mondunk többet. Mikor az uj házasságjogi törvényeket bevezették és az országot tiz anyakönyvi felügyelői kerületre felosztották, beadtak összesen ezerkétszáz kérvényt, mikor egyik táblai elnök öt díjas joggyakornoki állásra pályázatot hirdetett, a pályázók száma 76 volt, A gróf felült a feleségének. Sajnálta a falusi unalomban kedélybeteg asszonyt. Mikor már az orvos is megnyugtatta. (Egy diplomata nem élhet finomabb müanszokkal, mint egy grófi orvos) — odaült a felesége ágya mellé. Furcsa a nő. Ha boldog, ha szenved, egyként furcsa, képzeleg és erőszakolja a boldogtalanságot. Minden kis gyanú táplálékot ad. Es aztán elgondolja életét. Van is oka a feleségnek filozofálni. Sokszor hónapokig nincs otthon. A szinháznál is fecsegök az emberek. Bajos a kalandokat egész végig inkognitóban végezni. A Lolli, a kis Lolli, még évek múlva is a régi hatással van reá. Csak hónapokra tudott köréből menekülni. Egy tekintetet vetett az asszonyra. Az a bohókás gondolata jött, hogy a feleségével összehasonlítja, melyik a szebb. Nesztelen lépésekkel távozott a szobájába. Ott volt Lolli arczképe a Serpolette kaczkiás jelmezében az általa ejtett egyéb trofeumok, szarvasagancsok között, kivette az arczképet keretéből és visszament nejéhez. Az még akkor is aludt. Akkor összehasonlította szemét, haját még a — lábait is. Trilby óta nagyon divatos ez az összehasonlítás mely — úgy látszik — a Lolli javára ütött ki mert a felesége mögött meg akarta csókolni. Ebben a kritikus pillanatban emelte föl hamvas bukából nagy ibolya szemeit. A gróf kezeivel hátra dugta az arczképet és megcsókolta •— feleségét. Azóta, ha a gróf a Lolli arczképére tekint, a kegyetlen Szerpolette mindég mosolyog, átkozottul mosolyog. mikor az aradi törvényszék elnöke egy ízben dijno- kokat keresett, öt állásra százon felül jelentkeztek, mikor a budapesti villanyos vasút rtársaságnak kellett egy könyvelő, a protekcziós pályázók száma 60 volt s mikor ugyané vasútnak kelletett egy gépész- mérnök, nem akadt pályázó egy sem. A budapesti Ganz-társaság ugyanegy időben keresett az irodába két másoló dijnokot és egy szerelőt. Amazoknak ígért évi 450 frtot, emennek 4000 frtot. Amazokra akadt száz, ezekre nem akadt egy sem. Ezek mind faktumok. Mi következik mindezekből. Az, hogy minden vonalon beállt a tulprodukczió, egyedül a technikus pálya az, melyen az anyagi boldogulásnak nagy tere van. Azok a szülők, kiknek módjuk van gyermekeikkel a műegyetemet végeztetni, azok lehetnek mérnökök, lehetnek gépészmérnökök, lehetnek nzgy vállalkozók a technika nagy birodalmában. De a közbeeső technikai pályák az anyagi boldogulás annyi útját nyitják meg. Egy telefon berendező gépész nem cserél a rendezett tanácsú polgár- mester jövedelmével. Nekünk vidékieknek a szemünk szánk eláll, mikor halljuk, hogy gépgyárakban micsoda fizetése van egy munkavezetőnek, egy szerelőnek, egy rajzolónak. A mi úrhatnám középosztályunknak azonban beszélhetünk a technikus pálya, az ipari készültséget követő nagy sikerekről. Eszejárása, életnézlete, disciplinái, előítéletei a legerélyesebben tiltakoznak, hogy a hivatalnok gyereke szurkos iparos legyen. A magyar sajtó igy nyarantszaka, majdnem olyan időbeli pontossággal, mint a hogy ama adriai czápa megjelenik, — ellamentál, elkesereg azon, hogy az annyira demokratikus magyar ember, mikor rázza le már magáról az előítélet bilincseit? No ugyan beszélhet annak. Épp a napokban hallottam, hogy egy tisztességes műveltségű iparos, a kinek szakbeli készültsége mellett húszezer forintja van, megkért egy jobb módú iparosleányt, de korántsem oly vagyonost, mint ő maga. A leány határozott nemet mondott. És hozzáment egy városházi írnokhoz, a ki soha többre nem viszi, mert nincs kvalifikácziója hozzá. Hja, de az írnok, az — ur. Ha már az iparos családok ilyen előítéletekkel vannak szaturálva, akkor az ördögbe is, minek ontjuk mi olyan nagy iparkodással az iparospálya elismertetéseért a szavakat. Nincsen annak semmi értelme és foganata. A kézműves pálya iránti mélységes megvetésre van nálunk berendezve a társadalom, ezen egyelőre nem segíthetünk. És csak az a szomorú, hogy éppen ezen előítélet miatt iparosságunk értelmi nívója se emelkedhe t; teljesen azok özönlik el, a kik apáiktól tőkéhez soha sem jutnak, a kik iskolai művelés nélkül a jobbára műveletlen, sokszor trágár műhely levegőben vannak oda dobva a jellem kialakulása idején erkölcszüllésnek. Mindezeket meggondolva és nem tagadva, hogy azért ha nagy általánosságban ez igy is van, de mindenesetre vannak tiszteletre méltó kivételek. Tisztességes műhelyek, melyeknek gazdái garantirozzák, hogy sem a kezükre adott gyermek lelke nem durvul el, sem pedig szakbeli tudás nélkül ki nem eresztik a gyermeket: ezeket óvatosan válogassátok meg gyermekeitek jó voltáért aggódó szülők, ha pedig a szakbeli tudás meg van; gondoljatok a tovább képzési a technológiai iskolákra. Ez a pálya, a melyen lehet boldogulni; ezé a jövő. VIDÉKRŐL Felsö-Tengelicz, 1897. évi julius hó 24-én. Tekintetes Szerkesztő ur! Korunkat általában a reális vonás jellemzi. Reá nyomja ez bélyegét minden mozzanatra a legapróbbtól a legnagyóbbig. Ezen vonás még az ünnepségeken is mutotkozik, melyek külső pompa és fény által inkább az érzékeket, mintsem benső tartalom a kedélyesség által a sziveket törekszenek kielégíteni. „Nulla regula sine exepta“ ezen chablonszerü ünnepségektől nagyon elütőt láttunk a múlt napokban Felső-Tengeliczen Gindly Benyovszky Rudolf gróf birtokán. A gróf ugyanis e hó elején tartotta esküvőjét a fővárosban, miután jul. 14-én tengeliczi birtokára érkezett ifjú nejével. Annélktil, hogy erről előzőleg TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (31. sz.) legkisebb sejtelme is lehetett volna, — a Felsó-Ten- geliczi pusztai lakosság — a gazdatisztekkel élükön ünnepi díszben fogadták szeretett földesurukat és ifjú mennyasszonyát. Az amúgy is kedves stylben épült kastély a gyönyörű diadalívvel kapuzatán és a nemzeti lobogókkal, a grófi család ősi' zászlójával, koszorúkkal, bukótokkal (a mükertészet valódi remekeivel) feldiszitett verandájával mint egy mesebeli tündér palota nézett ki, a pusztabeli összes cselédség ünnepi díszben két sor falat álva éljenezve fogadta urukat és úrnőjüket. Heim Janika, a gazdatiszt fogadott fiúcskája, megható beszédet intézett a fiatal párhoz. Az ifjú grófi párt ez egyszerű szivekből elő- elő törő jó kivánatok, kedves otthonában e váratlan fogadtatás szemmel láthatólag meghatotta. A gróf ezután megígérte, hogy vasárnap (július 18.) népünnepélyt rendez számukra, a mely meg is esett nagy örömben és vigasságban Yörösmartynk programmja értelmében: „Testet éleszt és táplál a lakoma, De az a mi lelkét adja, az bora.“ Volt enni és inni való elég a puszta egy ligetes helyén, ebéd és vacsora. Egy banda czigány húzván a talp alá valót, járta ropogós csárdás iziben! Egy pusztai idyll volt az egész, a melyet leírni nem csak látni és képzelni lehet. A ki látta — egy kevés poetikus érzéssel is — könnyen visszaképzelhette magát azon ősmagyar pát- riárchális korban, midőn a földesur és jobbágy között a fajszeretet ilyen nyilvánulása nem volt éppen ritkaság. És éppen ez a mommentum az, a mely az egészben leginkább megragadta figyelmemet és a melyért mágam is benső őszinteséggel csatlakoztam a jó kivánatokhoz, a mely a nép ajkán lelkesedéssel nyilvánult szeretett urukért és úrasszonyukért. Vidéki. IRODALMI CSARNOK. lEg'S’-lsor és most. Egykor boldog voltam, most elhagyott, Sorsom száműzött, durván bánt velem; Daczoltam véle, de végre megtört S most néma megadás a fegyverem. Virágos kert volt egykor életem, A legszebb rózsák virítottak ott; De a sors őket durván tépte ki Nekem csak burjánt s tövisét hagyott. A tövisek magasra nőttek, és Sűrűn benőtték egész éltemet S a szenvedések vasbilincseit Széjjel szakitni most már nem lehet. Hiú küzdés volt eddig életem, Boldogság helyett fájdalmat nyerék, Ez a jutalom, ezt érdemeltem Sok évi kinos küszködésemért. S ki tudja, hogy még mennyit szenvedek? He egy gondolat erőt s nyugtot ád: Édesbek az élet gyümölcsei, Ha ifjúságod küzdve járod át. Ifj. Tarney Ferencz. Holdas éj. (Vége.) „Mire megtudtam — folytatá, miután néhány perez múlva a képet és levelet visszaadtam — hogy meg vagyok csalva, akkor már késő volt. Félj és feleség voltunk.“ Hangja elakadt, feje bágyadtan hanyatlott mellére s szemeiből fájó könnyek peregtek alá. Nekem úgy fájtak azok a könnyek, úgy szerettem volna csókjaimmal fölszántani, de nem lehetett, ő nem a régi másé volt már. Szegény gyermek, mennyit kellett szenvedned azért, hogy gazdag és zsidó vagy, — suttogám fájdalomtól meghatva. „Sokat, nagyon sokat, de eltűrtem mindent: meggondolatlanságomért bűnhődnöm kellett. Csak azaz egy gondolat táplált, hogy még látni foglak s beszélhetek veled. Megakartam mondani, hogy én hűtlen nem lettem, hanem rászedtek, elámítottak és én pillanatnyi felhevtilésemben oda vetettem magam annak kaijaiba, a kit nem szerettem és nem is szeretek soha. Oh! megtudsz-e ezért nekem bocsátani“ — ful- doklá zokogástól elfojtott hangon. „Két kézzel ragadtam meg a felém nyújtott remegő kezet és csókjaimmal halmoztam el.“
