Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-07-11 / 28. szám
1897. julius 11. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (28. sz.) 3 Az életben még mi örömöt lelhetne Az aggott, egykor erős férfi? Mindennek — mi született — örök végzete Kérlelhetlenül sirba viszi. K.i van már mondva a vég Ítélet, Mit, — érzi — fellebbezni nem lehet, Felsóhajt — nem másíthatva sorsát: Remény, élet, világ, jó éjszakát! Horváth Imre. _A_ fenelpoló ról£Elírta Kroner Ede. — Állj meg nebuló! kiáltottam föl egy augusztusi szép napon, midőn első vadászatomra menet, Ernő barátom fiát lélekszakadva futni megpillantottam. — Hová vezet sürgős utad? — volt kérdésem. — Tihamér pajtásomhoz viszem e vásárolt festékeket, hogy társaságában az évzárón dicsérettel kitüntetett „Rágicsálók családja“ rajzomat szünidőm szabad óráiban élénk színekkel befesthessem. Amily behatás alatt áll valaki, úgy gondolkodik is. — így voltam magam is, — midőn vadászuniformisomban első pillanatra — a kihevült arczu — fiút inkább a nyulat kergetni, mint azt festeni készülni véltem. Vad-szegény vidékünkön — mert állatkertünk nincs az iskolás gyermek a természetrajzot pótolni hivatott — színes fali táblákról meríti ismereteit: a vad megízlelését kénytelen nagyobbára késő vénségére halogatni; mig őt egy véletlen ünnepély pl. a „Millennium“ az alföldre vagy épen az ország szivébe tereli, a hol alkalma nyílik egy szószos adag mellett elbusulni „hona állapotján“. Fogoly nálunk a fogházban található csak. A vándor fürjből is —- mióta a pohánka termesztésével fölhagytak — csak annyi van, amennyit az olasz kontinensen elfogni és „Risotto“ név alatt elfogyasztani nem sikerült. Bár vadászati szempontból én is csatlakozom a többség egyoldalú kritikájához, elitélem azon fanatikus czikkirókat, akik egy vadásztársnak vele született gyöngéjét „vérengzését“ a végletekig kidomborítani nem átalják a nélkül, hogy közvetett hasznát méltányolni érdemesnek tartanák. Hála kötelez ezúttal az üldözöttnek védelmére kelnem. Ha tehát sikerül, a minden nimród és vad által hátrányosan ismert s majd minden harmadik vadász- tárcza iró kedvencz médiumának hasznára lennem, megkísérlem. Nem hiszem, hogy volna vadász, aki előtt megfejtendő problémaként állana az, hogy a „Róka koma“ a Felvidéken nyáron mivel táplálkozik, a ki felvilágosításra szorulna, hogy bizony csak egérrel: mely szép vidékünk szegény földmivelőinek egyetlen betevő falatját veszélyezteti. Bizonnyal méltányolni fogja azt, hogy őt pártfogásomba merészkedem venni. inkább a jó tanács. Többi nagy városaink is okulhatnak a fővárosi tapasztalatokon. Gondoskodjanak, a mint kezdték is már, hogy a városok hatarában legyen nyaraló helyük. Ne vessék meg azt a kincset a mijök az áldott verőfényben van. Nem kell ám okvetetlenül elköltözni hazulról, ha nyaralni akarunk. Nem értünk ugyan egyet a debreczeni emberrel, a ki azt tartja, hogy az alföldi por csak a tüdőt tisztája: de az Alföldre áradó napsugaraknak nagy részük van benne, hogy a magyar faj az ország legegészségesebb, legmunkabiróbb népe. Hát falura ne menjen a városi ember? Bizony, a ki elmehet a saját birtokára s kényelmes úri házába, kellemes parkjában nyaralhat, ideális nyaralással frissíti egészségét. De nem érdemes falura menni annak, a ki csak azért megy falura, hogy falun legyen s megelégszik ott alacsony, szellőzetlen parasztszobákkal, akár az istálló közelében, marha járta udvaron. A mi falvaink nem igen adják meg azt a nyaraló közönségnek, a mit jó egészségünk dolgában meg kellene tőlük követelni. A finyás fővárási ember, ha falura juthat, elfelejti finyásságát; pedig a finyás- ság némiképpen az egészség őre. Bűz, szenny, tisztátalanság csak keltse fel finyásságunkat. Szorítsuk rá a falusiakat, hogy hárítsanak el mindent, a mi a jogos finyásságot felköltheti. Ha volt is valaha — általa — pusztítható vadunk, e torkosságáért már ősei lakoltak. Tagadhatlanul bosszantó az, hogy a „sunyi“ vadásztársait — minket értve -- messze túlszárnyal: mert szimata, csele és lába rendszerint győztesek maradnak a küzdtéren és fölveszik a versenyt akár- bány „pecsenye vadász“ önzés reszkette kézzel kezelt Pieper fegyverével. Gyakran hasznos munka közepette halállal bünteti őt a Nemezis. Ne irigykedjünk tehát az anarchistákétól eltérő módon — kemény tusával — szerzett, megérdemelt falaljára. Bőven kárpótolja veszteségünket a télen ellene irányzott mulatságos hajsza, melegít nem megvetendő bundája és sok kellemes órát szerez és fűszerez a vadászkörökben furfangos gondolkodási és cselekvési módja felöli élénk vitatkozás. Szorítsunk ennélfogva helyet a következő mulatságos észleletemnek, amelyet védenczem esküdt ellenségeinek mulattatására sómarta rozsdás toliammal leimi megkisérlem. * * * Szép meleg nap volt. Vadászutam kissé meredek, köves, mohlepte parton vezetett, melynek alján friss kristálytiszta patakocska medret vájt magának és vígan csörgedezve hömpölygőit tova a messzeségbe. Yizözönre visszavezethető sziklaomladékok itt-ott útját állták patakomnak addig, mig a természet törvényeivel daczolhattak, mert a meggyülemlet viz- sokaságot előbb-utóbb kényszerültek maguk felett lefolyni engedni. Vízesés és az üdítő árnyék szellemeikkel marasztalták az arra ballagót. Csábjainak engedve, magam is letelepedtem közelükbe, hogy a vadászat izgalmaitól folkorbácsolt idegeimet lecsillapítsam a patak zuhanyával és lábaimat a különben terhes, még reám váró hegyi vadászatra előkészítsem. Behúzódtam a csalitba. Toilette váltásával elfoglalva, puskám fáradt ember módjára hanyagul, bokorhoz támasztottam, midőn váratlanul érdekes látvány tárult szemeim elé. Nem hamarkodtam el a dolgot, mert lövés előtt leszámoltam a jövevény azon időben értéktelen bőrével. Veszteg maradtam, csak mozdulatait fürkésztem szüntelenül, az első gondolatra hasonlag fürdeni szándékozó vadásztársnak s zavartalanul hagytam őt a parthoz, illetve felém közeledni. A partot szorgalmasan kerülgette, anélkül, hogy a különben meleg időben a viz iránt valami különösebb vonzalmat tanúsított volna. Kneipolni látszott, ugrándozásai pedig az elmaradhatlan erőgyakorlatok színezetével bírtak. Ötletét bámulva, messziről sem sejtettem, hogy a kneipolóban „Zacherl“ dühös concurrense áll velem szemközt, akkor, midőn egérnek vélt prédájával a viz felé sompolygott. Oldalt menve — kivettem, hogy a zsákmánynak vélt tárgy mohapamat volt, a melyet a kövekről szedett fel. Érdekeseknek találván az előkészületeket, annál feszültebb figyelemmel vártam a következendőket, — s visszafojtott lélegzettel néztem, a mint a sekély — medrétől megV5.lt —- csöndes vízben lekuporodott. Mi sem természetesebb, hogy az alkalmatlan „csipike barna szökönczei“ a közeledő veszély érzésekor a magasabb erődöket siettek elfoglalni, — miközben bámulatos volt a róka számítása, mert csak fokozatosan merült időközönkint alább és alább a viz alá; mi által az élősdiek a hátát, majd nyákát, fejét és végre az orrát lepték el. Csak a végén láttam a furfangos számítást, midőn már könnyű átnézete volt az orra előtt csüngő moha-pamatban meghúzódott rajokról. Ekkor alámerüléssel és a moha-pamatnak eleresztésével, egyszerre megszabadult kínzóitól. Közel lévén a történet színhelyéhez, a fondor tettet behatóan tanulmányozhattam. A rejtély megoldásánál segédkezet nyújtott nekem a sima víztükör, a mint a szorongatott fuldoklók végvonaglását, a felületén képződő s egyre nagyobbodó gyűrűkkel jelezte. A nap hőse végül lerázván magáról a venyigenedv hígítására használni szokott folyadékot, odább állott s pedig méltán ép bőrrel, mert a nem mindennapi megfigyelést kegyelemmel illett meghálálnom. TÖVISEK. ZE^iö-rdői le^rélBudapest, Rudas-fürdő, 1897. jul 1. Mióta csak felcseperedtem s járok a világos öntudat tiszta világának göröngyös mezején, a fürdésre nézve mindig ez volt — a tapasztalati okok szilárd alapján felépült — megdönthetetlen elvem: »viz-viz !« Akár Osztende, akár Csörgeiég! . . . Azt mondják a nagy tudósok, kik levesmerő kanállal ették az egetverő bölcseséget, hogy az embernek nemcsak gasztronómikus hajlamai, — teszem azt, az ételekben való válogatása — hanem egyébb nézetei, szokásai, vágyai, elvei is megváltoznak bizonyos időközökben, mondjuk: 7 éves cyklusokban. A nagy tudósok emez elméletét mindeddig nem fogadtam el s nem írtam alá köteles tisztelettel, mint egy lejárt váltót, mígnem mostanában örömmel tapasztalván, hogy régi szerelmem visszatér imádata első tárgyához, a jó tejfölös, pörczös túrós csuszához (— melyet évtizedekig megvetettem, vagy elhanyagoltam ! —a: kezdem belátni, hogy a nagy tudósoknak lehet egy kis igazuk a fürdő-kérdésre nézve is, — s nem mindegy viz és viz! . . . így P- °- a Csörgetég, a mi parányi Balatonunk, a mi magyar Caspi-tónk, minden kitűnő fürdőtulajdonai mellett is, nem versenyezhet a budapesti Rudas-fürdővel, én mondom! . . . Megpróbáltam feltenni szememre a hélyi hazafiság hónapos-rózsa- nyitó aranykeretes pápaszemét a Csörgetég javára. Hasztalan! — — A Rudas-fürdő úgy viszonylik a Csörgetéghez, mint az Eifel-torony a pusztai harang-lábhoz. * Azonban nem akarom én most a mi kedves Csörgetégünket leszólni, csak a »Rudas«-ról elmondandó némely dolgoknak akartam egy kis bevezetést csinálni. (Majd irok én még a Csörgetégről is! . . .) * Hogy a IRudas« név honnan származik: bizony nem tudom. Talán már volt olyan „kanalastudós11 ki ezt kimutatta, de én nem olvastam; vagy ha nem volt, hát lesz minélelőbb, ki ezt megírja, de ezt meg már rossz szemeim miatt aligha fogom olvashatni. Nekem, vagyis az én naturális észjárásomnak, úgy tetszik, hogy ez a pompás gyógy- és kéj-fürdő onnan vette a nevét, mert oly egyenessé teszi az embert, mint a „rúd11-----------Köszvény-rángatott, hektika görbített, öregség meghajlított nyomorult halandók, mikor e fürdőt csak egyszer is használják, oly egyenesen, mint az erős »rud« mennek a propellerre, hogy egyenesen át kávémasinázzanak Pestre s betérjenek egy jobb vendéglőbe bizonyos kis pörköltek és sörök irányában ! . . . (így jártam én is !) A »Rudas«-fürdő ásványvizének, mely az ősi Szt.-Gellérthegy gyomrából tágas csöveken át ömlik szakadatlanul a fürdő helyiségbe, hatalmas gyógy- erejét ismeri az egész világ. En e fürdőnek nagyon szép jövőt jósolok, — sokkal szebbet ragyogó jelesénél, — mert: ljjör a hajdan felkapott »Ráczfürdő« ott a szomszédban, ma már kezd kimenni a divatból. Vize hidegül s e mellett igen szemita-szagu. 2-or a »Császár és Lukácsfürdők« a budapesti központtól kissé távol esnek. E mellett az első már agg nő, a második pedig még éretlen hajadon a »Rudas« hoz, mint viruló szép ifjú menyecskéhez képest. 3-or nagy előnye e fürdőnek az, hogy a hajdan oly hires »Sáros« fürdő is, most minden java vizét a »Rudas»- nak adta át, tehát e fürdőt bátran ellehetne nevezni — ad formám »Szegzárd-Tolnamegyei Nőegylet« — »Egyesült Rudas-Sárosfürdő«-nek. 4-er ha kiépül az eskü-téri hid: akkor a »Rudas« fürdő beláthatatlan hasznot hajtó óriási konkurrencziát csinál a fővárosi többi fürdőknek, olcsósága, közelsége, hatalmas gyógyvize, tisztasága, kényelme és egyébb — felsorolni szükségtelen — kitűnő tulajdonaival. * Legutoljára hagytam a legjavát!-------Méltán kérdezhetné magában valaki: »miért e dicséret az ismert Rudasra ?« Hát megvallom, bizonyos mértékben, engem itt is helyi hazafiság vezet (mint csör- getégi leveleim megírásánál!) — lévén e remek fővárosi első fürdő kitűnő orvosa a mi Dr. Sass Istvánunk, az ezen nevet viselt boldogemlékü m. főorvos minden szeretetreméltó fia, ki e fürdő jóhirben tartása s lehető mindnagyobb felvirágoztatása nemes érdekében, semmi fáradságot nem ismerve, minden önzetlen áldozatra kész. Az ő személyisége csupa jóság, — emberekkel bánása a megtestesült gyöngédség és finomség, — lelkesedése a fürdő-ügy iránt le- irhatatlanul lángoló, — szóval egész egyénisége első látásra is megnyerő, lebilincselő. Gratulálok a 1 Rudas* fürdő igazgatóságának a kitűnő választáshoz Dr. Sass István urban! . . . * Meglátogattam a dr. nr társaságában az összes helyiségeket, —j 1 a már edd i régen ismert ás-
