Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-07-04 / 27. szám
4 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (27 sz.) 1897. julius 4. . Menten megtartottuk a kézfogót. Apósomnak eddig szokatlan jó kedve szotytyant; aligha nem azért, hogy külön eljegyzési lakomának szüksége elesett. Édes, jó és viszonszerelemre rászolgált feleségem, azóta sem szorul szépitő tapaszra. Én pedig mosolylyal fogadom az orvosi diag- nosist. __________T A N Ü G Y. __________ Ti sztelt közgyűlés!*) Mielőtt rövid felolvasásomba kezdenék, előre is kijelentem, hogy annak tárgyát tanügyi életünkből merítettem. A tanító nemes hivatását és ezzel járó kötelességeit csak úgy töltheti be valóban emberül, ha tekintélye van nemcsak a tanterem szűk falai között a gyermekek előtt, hanem azon kívül a társadalmi életben is. A tanítónak tekintély nélkül minden törekvése hajótörést szenved, munkája kárba vész, működése sikertelen. Ha valamely állásnak, úgy a mienknek kétszeresen tiszteletet és becsülést kell szerezni alant és fent; mert csak igy fejlődhetik népnevelés ügyünk, csak igy emelkedhetik olyan virágzásra, hogy a nyugati előrehaladottabb nemzetek kultúrájával lépést tarthassunk. Miután közismeretes szomorú tény, hogy hazánkban a tanítói tekintély napjainkban még alacsony niveun áll; azért rövid felolvasásom tárgyául azon okok keresését yettem fel, a melyek tekintélyünk útjában állanak. Felteszem tehát a kérdést: mi árt a tanítói tekintélynek? A tanítót még nem is régen szolgának tekintették, a kinek az iskola vezetésén kívül harangozás, sekrestyéi szolgálatok és hasonló dolgok elvégzése is kötelességévé volt téve, ami ahban leli magyarázatát, hogy kiszolgált katonák, mesteremberek és a más pályán nem boldoguló kétes egzisztencziák lettek tanítókká, a kiknek egyedüli kvalifikácziójuk alig emelkedett az irás-olvasás egyszerű tudása felé. Ezek természetesen alacsony műveltségűknél fogva csakis szolgáknak tekintettek, a kik profanizálták a tanítói tisztes nevet. 1868 óta ugyan alaposan megváltozott Magyar - országban a népoktatás helyzete, a közoktatási törvények életbeléptetése által, azonban sajnos, hogy még manap sem ritkák az olyan esetek, mint a milyen Tolnavármegye Palatincza községében előfordult az elmúlt tanévben, a hol egy kiszolgált katonát állított be az iskolaszék az iskolába a népnevelés valódi szégyenére, a tanítói tekintély lealacsonyitására. Eltekintve azonban az említett esetekhez hasonlóktól, általában most már javult szembeötlőleg e tekintetben a helyzet. Ma már ugyanis müveit, képzett s hivatásuk, magaslatán álló tanítók vezetik hazai népnevelésünket, nem pedig műveletlen hivatás nélküli kontárok, a kik csak bitorolták a tanítói elnevezést. Megmérhetetlen kárt szenved tekintélyünk úgy egymás, valamint a nagyközönség előtt is, ha tor- zsolkodunk, ha kicsinyes féltékenységből kisebbítjük kartársunkat; mig ellenben a szeretetteljes egyetértő összmüködés, a kartársi becsülés, a békesség, a gyakori bizalmas érintkezés, tanácskozás a közös czél elerése felett, a nevelés- és oktatás egyöntetű vezetése és főleg a testületi szellem ápolása emeli nimbuszunkat. Igazi testületi szellem nélkül az egy intézetnél működő tanitók meggyengitik egymás működését, sőt meg is semmisíthetik. A tanítóknak saját jól felfogott érdekük megköveteli, hogy mint egy közösügy szolgálatában állók, egyek legyenek törekvésben, egyek legyenek a tanítás- és nevelés vezetésében, hogy igy eredményes működés, az iskola jó hírének megteremtése által külső hatást gyakorolhassanak mindazokra, a kik tiszteletet, becsülést és közelismerést adhatnak. Sajnosán bevallhaljuk, hogy részben önhibánkból, részben önhibánkon kívül álló okokból bizony nagyon ritka helyen van meg a kartársak között a testületi szellem. Ennek egyik főoka az, hogy különösen a kath. iskolák vezetői, igazgatói (tisztelet a kivételeknek) nem fektetnek súlyt ennek ápolására, a menynyiben vagy nem, vagy csak éppen ritkán tartanak tanítói tanácskozásokat. Támogassa a tanító tiszttársát ne csak hivatalos *) Felolvasta Horváth Ignácz egyleti alelnök, lapunk belmunkatársa, a „Szegzárd-vidéki rk. tanitó-egyesület“ 1897. évi julius hó 1-én Tolnán tartott közgyűlésén. működésében, hanem az iskolán kívül a társadalmi életben is; mert ez által emeli az annyira szükséges tanitói tekintélyt azok előtt is, a kik intéző tényezői az iskola ügynek. Becsülje meg kartárs kartársát, vegyen részt egyik a másik örömében és fájdalmában, távolítsák és kerüljék el mind azt, a mi viszályt, visszavonást idézhetne elő. Ha mégis kiütött volna a tanitói testületben a békétlenség, lehetőleg igyekezzenek annak forrását elzárni és soha se vigyék azt hírlapi közlemények alakjában a nagyközönség elé; mert nekik a szeretet és béke apostolainak kell lenniök, a kiknek tekintélyén az ádáz szenvedélylyel folytatott polémia nagy rést üt. Ne engedjük a felmerült viszályt annyira elmérgesedni, hogy mások bennünk megbotránkozva, egyet üssenek tekintélyünkön ! A mi az egyik érdeke, az legyen a többié is, s ne egymás ellen, hanem egymással karöltve lépjünk fel jogos igényeinkkel. Tisztelje és becsülje meg tanító tanitótársát, hogy mások tiszteletét és becsülését megnyerhessék. Árt a tanitói tekintélynek a lelkész-igazgató és a tanító közötti rossz viszony. Ebből származik azután az, hogy a plébános, a kinek erkölcsi hatalma és befolyása van az iskolaszékre, nem támogatja a tanitók érdekeit s nem sebiti, hanem inkább megakasztja vitális ügyeiket. Ezt az áldatlan állapotot mindenütt meg kell szüntetni, tehát adja meg mindenki a lelkész-igazgatónak, iskolaszéki elnöknek a tiszteletet, s legjobb tehetsége szerint mozdítsa elő a jó viszonyt. Ehhez azonban korán sem kell a csúszás-mászás, hízelgés; mert egy kath. paedagogiai iró mondja: „Aki más előtt csuszik-mászik, az nemcsak gyönge elmét, megvetésre méltó s igen közönséges gondolkozást árul el, értéktelenségének tudatában, csaláshoz folyamodván elöljárója hajlandóságának, kegyének megnyerésére f hanem megvetést is kelt maga iránt, mint a ki oly gyöngének tételezi fel elöljáróját, hogy azt hízelgéssel elszéditheti.“ A tanító tehát soha se feledkezzék meg emberi méltóságáról s hivatása magasztosságáról. Csorbitja a tanitói tekintélyt módfelett a tanító ledér, erkölcstelen élete; nem állhat tiszteletben az, a ki hivatás nélkül lép a tanitói pályára, a ki hanyagul teljesiti kötelességét, tiszteletlen felettes hatóságával szemben, megférhetetlen kartársaival, iszákos- ság vagy más nemtelen szenvedélynek rabja; különösen pedig az árt a tekintélynek, ha a tanító a politikai üzelmekbe avatkozik, a néppel ellentétes állást foglal el s ha izgat a törvénes rend ellen. A pártviszályokba tehát a tanító soha se avatkozzék ; mert az ő állása egyik politikai párt diadalához sincs kötve. A tekintélyt lejebb szállítja az a körülmény, hogy a törvény kijátszásával az érezhető tanitóhiányon úgy vél a közoktatásügyi miniszter segíteni, hogy megengedte rendeletileg a képesített óvónőknek al- kalmazhatását a népiskolában, a kiknek pedig nincs meg a tanitói pályához szükséges paedagógiai isme- retök, s nem állanak a nevelés- és oktatástan azon fokán, hogy képesek lennének a tanítónői pályát betölteni. A tanitóhiányon nem igy kellene T. Közgyűlés segíteni. Rendezzék csak törvényhozásilag a tanitói fizetést úgy, hogy falu helyen 600, városban pedig 800 írt legyen a tanító minimális fizetése megfelelő lakbérrel és kárpótlékkal; akkor bizonyára nagy óbb számmal lépnek e rögös pályára s egyszerre megszűnik a tanitóhiány. Nem-e szolgál tekintélyünk hátványára az a mostoha elbánás, hogy szolgai fizetés mellett 40 évi szakadatlan működés után léphet csak a tanító nyugdíjba, hogy azután meggörnyedve még jobban érezze öreg napjaiban a nélkülözéseket. Mit mondjak arról a törvény megkerülésről, hogy még most is, a közoktatásügyi törvény megalkotása után 39-ik évben is tág teret nyitnak a magán tanulásnak olyan módon, hogy csekély vagy semmi előképzettség nélkül megengedik a más pályától elzárt inaknak és nőknek a tanitóképesitői vizsgálat letevését. Ezek sem elméleti, sem gyakorlati oly fokú paedagógiai képességgel nem bírhatnak; miud azok a kik a törvénynek megfelelőleg négy év alatt szerzik meg a tanitói diplomát. Az ilyen mondva csinált tanítókból többnyire kontárok lesznek, akik az úgyis alacsony tanitói tekintély niveauját még le- jobb sülyeztik. Azt sem tartanám T. Közgyűlés megengedhetőnek, hogy — habár a törvény a tanítóképző intézetbe lépőknek a szükséges előképzettséget: a közép-, reál- vagy a polgári iskola négy alsó osztályának elvégzését előírja — mégis kivételesen nem indokolható kedvezményképpen megengedi, hogy | képezdébe való felvételre elég az is, ha valaki elvégezte az elemi népiskolát és felvételi vizsgálatot tesz, I a mi semmi esetre sem helyezhető egy színvonalba azzal az ismeretkörrel, melyet valaki a középiskola, vagy más — a népiskola felett levő magasabb fokú iskola I osztályának elvégzése által szerzett. Ez fordítva csinált törvényes eljárás, melynek megszüntetését a tanitói tekintély hangosan sürgeti. Nem-e elszomorító az a helyzet, hogy mig a más pályán működő tisztviselőknek tehetségük, szorgalmuk és kvalifikácziójuknál fogva meg van az előmenetelük ; addig a tanitói pályán nincs előmenetel, — mert a csekély kivételekről nem is szólhatunk. — El van zárva a legügybuzgóbb tanító előtt is a fokozatos előhaladás fizetésben és rangban, élete utolsó napjáig oda van kötve a csekély fizetéshez, a mi természetesen lelóhaszlja a nemes ámbicziót s sü- lyezti a tekintélyt. Minél biztosabb és nagyobb a tanitó fizetése, minél függetlenebb az anyagi gondoktól ; annál nyugodtabban szentelheti minden idejét hivatásának. Nincs arány a munka és a díjazás között. Valóban különös, hogy mig azok, kik az általunk lefektetett alapra tovább építenek, elismerésben és nagy fizetésben részesülnek; addig nekünk küz- denünk kell a mindennapi kenyérért. Az a sokféle megbízás, a mi az iskolai működésen kívül a tanítót éri, mint a milyen volt a 15 krajezáros tandijak beszedése, szintén a tanitói tekintély rovására történik. Mily lealázó az is, hogy még ma is sok helyen ki van szolgáltatva a tanitó az elöljáróság önkényének, a nép kegyének s kénytelen megalázni magát velők szemben, csakhogy fizetését kiszolgáltassák. Az sincs tekintélyünk előnyére, hogy kartársaink közül akár hányán a tanitói hivatallal meg nem egyeztethető mellékfoglalkozást űznek, csakhogy családjuknak a mindennapi kenyeret megszerezhessék. Sok kifogás emeltetett már az iskolaszékek ellen paedagógiai szempontból, hogy különösen a falu helyeken, a hol a plébánost és jegyzőt kivéve, többnyire a műveltségnek alacsonyabb fokán álló egyénekből alakul meg az iskolaszék, a kik természetesen nem felelhetnek meg az olyan fontos szerepnek, mint a milyent a törvény reájuk ruház. így ők volnának hivatva a törvény értelmében az iskolákat meglátogatni, a vizsgálatokat vezetni és őrködni a felett, hogy a tanitó pontosan teljesíti-e kötelességét ? Ez a bizottság, tisztelet a kivételeknek, csak ritkán tartja tisztéből kifolyólag az iskotaügy emelése mellett argói is gondoskodni, hogy a kötelesség teljesítésében kiemelkedő müveit tanitók elismerésben és kitüntetésben részesüljenek és hogy a tanitó anyagi gondoktól menten élhessen nemes hivatásának. Nem kívánom én T. Közgyűlés az iskolaszéki intézmény eltörlését; mert kell, hogy a nép képviselői is résztvegyenek a helyi tanügy fejlesztésében s érdeklődjék az iskola iránt; de kivenném az iskolaszék hatásköréből az iskola beléletébe való beleszólási jogát, mivel ebhez csak kevesen értenek az iskolaszéki tagok közül. Az iskolaszékre tehát egyedül az iskola külszerve- zetét bíznám, mig a belszervezet ellenőrzését szak- felügyelőre ruháznám át kizárólag, a mi eddig, a mi katholikus iskoláinknál hiányosan van keresztülvive, s ez kétségtelenül szintén a tanitói tekintély rovására történik. A szakfelügyeletre feltétlenül szükség van, a mitől az ügybuzgó tanitó nem fél, sőt esak örvend, ha van valaki, a ki iskolája és működése felett őrködik, a ki az eredményt figyelemmel kisérve, elismeri és méltányolja fáradozásait, s ha kell az igazságtalan támadások és üldöztetésektől megvédi. Ezekben röviden felsoroltam volna azon szembeötlő okokat, melyek tekintélünket aláássák. Mielőtt azonban rövid felolvasásomat befejezném, hangsúlyoznom kell, hogy elsősorban önmagunk tegyünk meg mindent tekintélyünk emelésére, de igyekezzünk főleg azon, hogy a szülők, felettes hatóságaink, az iskola fentartói és a nagy társadalom minél többször tudomást szerezzen buzgóságunkról, képességünkről, hogy igy minden faktor közreműködjék tekintélyünk megerősítésére, mert e nélkül sem az iskolában, sem azon kívül nem tölthetjük be azt a fontos hivatást, melyet állásunkból kifályólag be kell töltenünk, ha méltók akarunk lenni a tanitói névre. Végül pedig nagyon köszönöm a T. Közgyűlés szives türelmét, hogy meghallgatta felolvasásomat.
