Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-27 / 26. szám

1897. junius 27.

3

Van még tér az iskolák áldásos működésére a tudományok mezején kívül is, tépjék, gyomlálják a konkolyt a tiszta búzából, a hazaszeretét földjén.

*

A kiadott értesítő szerint az iskolának a tanév végén 173 tanulója volt.

A vizsgákat kitűnő eredménynyel tették le: az I. osztályból: Gottlieb Józsa, Hődl Ida, Krammer Zsófia, Kiss Blanka, Klieber Erzsi, Moldo- ványi Jolán, Pirnitzer Edit, Rohics Aurélia, Urtika Valéria, Varga Sára, Veszovits Natália;

a II. osztályból: Gross Róza, Klieber Gizella, Pieck Julia, Steindl Mária, Török Erzsébet;

a III. osztályból: Hiller. Gizella, Krammer Mária, Pirnitzer Mária, Selcz Julia;

a IV. osztályból: Berger Tnréz, Braun Irén, Lunova Mária, Salamon Margit, Scbeleznik Paula, Szigeth Margit.

A lefolyt évben a tantestületben 2 változás történt: Harrach Etelka tanítónő és Fájth Lajos hitoktató máshova helyeztetvén át, helyűket Degré Etelka tanítónő, illetve Virág Ferencz hitoktató foglalták el.

Két iskolai ünnepély tartatott az év folyamán, gazdag műsorral.

Junius 5-én délután a Mutschenbacher-féle kerti helyiségben majálist rendezett az iskola, mely kivéve az eső által okozott kellemetlenséget, úgy anyagilag, mint erkölcsileg kitünően sikerült.

A zárünnepély befejeztével kiki megkapta szorgalmának jutalmát a kiosztott értesítőkben, s most nyugodtan pihenhet az aki egész éven át, s a szünidőben is tanulhat, aki csak az év végén ismerte meg a közmondás mély igazságát: „ki mint vet, úgy arat.“

Jóska.

IRODALMI CSARNOK.

Őseink jelleme.*)

Vahot Imrétől.

Ezer évvel ezelőtt, midőn dédőseink Ázsiából Európába, keletről nyugotra, bölcsejökből talán koporsójukba, költöztek, — nem olyan volt a magyar mint jelenleg.

Akkor még Istennek választott népe, az anya- természet hű fia, mint semmiféle idegen elemmel össze nem vegyült független, szabad nemzet, az őseredetiség és romlatlanság tősgyökeres bélyegét viselé magán.

Keveretlen tiszta vére, sajátos keleti fajtája, erőteljes deli testalkata, már csak külsőleg is kiválóvá tette őt minden más rokon és idegen népfaj fölött.

Barna-piros arczán nemes, jelentős vonások ömöltek el. Nagy fekete szemeiből eleven tűz, magasan repülő lánglélek sugárzott elő.

Finom szabású hajlott sasorrát haragos sötét szemöld ivezé. Magas derült homlokát üstökbe font tömött hajának fellegfodrai borongták körül.

Atlasz! válla, széles domború melle, rendithetlen sziklaként emelkedett czédruskarcsu dereka fölött. Vaskos-zömök termetén a délczegség, idomosság bájai hullámoztak.

Súlya és kemény léptei alatt rengett a föld. Épsége, életrevalósága fölviditá, megfrissité a természetet. Maga Isten, mint remek alkotmányán, gyönyörrel legelteté rajta messzeható nap- és csillagszemeit.

Mindez megannyi ismertető jelként öszpontosult azon eredeti ősmintában, mely szittya-magyar elődeink alakját a férfias erő, szépség és méltóság ragyogó példányává emelte.

Es ezen kiváló fajbeli sajátság oly közös-egyen- lően bélyegzé őket, mint ha az egész nemzet csak egy test, egy ember, egyöntetű alak, egy millió karú — óriási lény volt volna.

Hódolva a természet örök törvényeinek, valamennyi úgy növelkedett, úgy élt, miszerint testi ereje, szép idomzata és ügyessége a kifejlési tökély tetőpontjára emelkedék.

És ezt leginkább egyszerű, természetes életmódja, vallása által parancsolt tisztasága, szabadban való lakása, az elemek viszontagságával való daczo- lása s örökös mozgékonyságra vezető különféle gyakorlatai eszközlék.

Eletveszélylyel járó harczolás, fegyverforgatás, vadászat, lófékezés, lovaglás, mezei, pásztori élet, .*ürközés, sanyarteljes vándorlás valának főfoglalkozásai.

Az állatok közöl leginkább használta es becsülte a nemes fajú lovat, mely testének úgy szolvan alapjául, kiegészítő részéül szolgált, mely egeszen egybe*) Az 1897. évi junius hó 8-án a fáczánkerti elemi népiskola növendékei által tartott iskolai ünnepelj alkalmával felolvasta Németh Márton tanitó.

forrt, összenőtt vele, melyet gyámola, segéde, barátja, táplálója gyanánt tekintett, mely, mint legszentebb áldozó eszköze s mint válóságos repülő szárnya, egyik fő éltető elemét képezé. Úgy, hogy a magyar nemzet egyik faja, a székely, előbbkelőit ló-főnek nevezte, s általán véve ló nélkül csak félembemek tartá, s gyalog úgy érezte magát, mint szárnyaszegett madár vagy hal a szárazon. És az Ázsiából Európába költözött magyar férfiak valamennyien lovas daliák, a mostani világhírű huszárok ősapjai valának.

S mindez rendkívül megedzé, aczélozá s hajlé- konynyá tette különben is vastermészetü testöket. A betegség, nyavalgás ezerfejü sárkányát messze elüzé tőlük s az egészség- és jóerőnek leginkább boldogító élőfáját teljes virágzás és gytimölcsözésre hajtotta közöttük.

A szabadban született és növekedett ősmagyarnak ép testében csak szabad, egészséges lélek ütheté föl sátorát. Nemes vérének forrása, szökőkutja csak nemes és tiszta szívből buzoghatott föl. Testi erejét lelki erény, erkölcsi erő és értelmesség koronázá.

Akkor még az európai álmüveltség finom bűneit, szellemes gonoszságait, félrevezető hamis tévtanait, az európai szabadság rabbilincseit egyátaljában nem ismerő. A rossznak ördögét, ármányt, félte, gyűlölte, de nem bálványozá s bűnös tettekkel nem tömjénezett neki.

Akkor még az undok tettetés, kétszínűség, fon- dorkodó alattomosság álorczáját nem viselé. Aljas önösség, telhetetlen hírvágy, rang- és hivatalhajhá- szat s fényüzési kór nem maszlagolá el szeplőtlen jellemét.

Akkor még mindez nem sülyezté őt a szó- és hitszegés, a hazugság, jogsértés, vértagadás, árulás, egymásfölötti zsarnokság, csalás, tolvajság és orgyil- kolás förtelmes posványába.

Még akkor magyar magyar ellen nem agyarko- dott, — valaminthogy az egyfajtáju fenevadak sem szokták egymást öldöklő dulakodás által pusztítani, fölemészteni.

Még akkor az egymásért élő, haló magyar nem marta, üldözte, rabbilincse nem fűzé, nem zsarolá, nem rabolta és irtá ki tulajdon feleit; nem árulta el, vampyrként nem szívta ki s nem pusztitá el saját vérét. Szóval a menny, föld és pokol minden kincséért sem lett volna önmagának gyilkosa.

Sőt inkább! Minden lehetőt elkövetett, hogy fajtája, nemzete, a szép egyetértés, kölcsönös szeretet, testvéri gyámolitás pajzsának életfentartó ótalma alatt gyarapodjék, erősödjék s minél nagyobbá, dicsőbbé legyen.

Mindent elkövetett, hogy mindaz, mi a körnek vagy egyes feleinek ártalma-, gyalázata- és fogyatékára volna, vagy azok jólétét, szabadságát, jogait, önérzetét, hírét, nevét halálosan sértené, avagy csak kevésbé is csorbítaná, férfiasán megakadályozza, gondosan elhárítsa és ideje korán semmivé tegye.

Hogy már azidőben is jól felfogott emberi hivatásának, társas szövetkezésök czéljának s mély tiszteletben tartott vallásos kötelességeinek minél inkább megfelelhessen, nem csupán testi, hanem egyszersmind lelki, erkölcsi hajlamainak kifejtését ’sem hanya- golá el, sőt e tekintetben is, mint valami ritka tünemény, csodálatra méltólag ragyogott.

Tetőtől talpig a becsületesség tiszta öltönyébe burkolá magát. S nem félelem-, hiúság- vagry álszeméremből volt jó és erényes, hanem azért, hogy saját lelkiismeretével tiztában legyen s önmagával megelégedjék.

Adott szavát férfiasán megtartá, esküvel erősített hitét nem szegte meg, fogadását, Ígéretét s a rábizottakat híven teljesité. Szakállára is többet lehetett adni, mint a mostaniak czifra esküi- és írott szerződéseire.

Felebarátai, rokonai s alattvalói iránt igazságos, méltányos, jóindulatú vala. Szándékosan kárt és sérelmet nem okozott nekik. Irigység, káröröm nem fér tőzteté jellemét.

Veleszületett jószívűségénél fogva bajba keveredett társán a legnagyobb készséggel segített. S minthogy a természet egyszerű adományaival meg- elégedék s túlságos pompára, fényre nem vágyott, a másét nem kívánta s a magáét szívesen megosztá, felező szeretett felebarátaival.

Ki jól bánt, jót lett vele, kivel közelebbi viszonyban állt, ki szeretetét, becsülését valóban megérdemlő, mint például atyai indulatu fejedelme, vezérei, szülei, felesége, testvére, jó barátja: ahhoz a legnagyobb szenvedélylyel ragaszkodók, az iránt hálátlan nem tudott lenni, sőt mindenét, utolsó betevő falatját is megosztá velők; tűrt, szenvedett, nélkülözött s ha

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (26. sz.)

a szükség úgy hozta magával, még életét is feláldozá érettük.

Legfőbb boldogságát .akkor ünnepié, ha nemes szive és nagylelkűsége tanujeleit adhatta, ha különösen szeretett felei iránti tartozását kétszeresen leróható s bár ön megtagadással is boldogíthatta őket.

Adakozás, kegyes jótékonyság, szánakozó részvét, irgalmasság, hálaismeret s a kötelességen fölüli áldozatkészség, megannyi drága gyöngyként ékesité jámbor életét.

Inkább volt pazaron bőkezű, mint szűkkeblűén fukar, annyira utálá az önösség ezen legrútabb tulajdonát. S annyira nem vala ő magának való ember, miszerint semmiféle élvezet nem kellett neki, ha azt másokkal nem osztható s társas vagy családi körben nem közölhető.

Vendégszeretete, kitüntetése, melynél szentebb kötelességet kivált vándor utasok irányában alig ismert, szinte közmondássá vált s emberbaráti szívességének legszebb virágát képezé.

Egyenes és nyílt vala, mint a messze belátható rónaság. Őszinteség, bizalmasság bélyegzé minden szavát, minden tettét. Szivét ajkán s ajkát szivén viselé. Az erényt még ellenében is méltányolta, a bűnt és hibát még legjobb barátjában is rosszalá s hazugul hízelegni senkinek nem tudott.

Ellenben azok előtt, kik nem voltak meghitt emberei s kiktől bármi tekintetben tartania lehetett, elzárta szivét, főleg titkait gondosan rejtegeté s inkább hallgatott mint a sir, hogysem még csak cselvetésből is álorczáskodott volna.

Jó szive, becsületessége és nagylelkűségénél fogva könnyen hitt, sokban bízott, vérmesen remélt s éppen ezért gyakran csalódott, s kivált a ravasz idegenek gyakran hálóba keriték.

Kötelességét páratlan hűséggel és pontossággal teljesité. Nem egykönnyen vállalkozott, de amibe már egyszer belékezdett, azt tökéletesen végezé. Amihez nem értett vagy mihez hajlama, kedve nem volt, azt érintetlenül hagyá.

Keveset szólt, de annál többet mondott. Inkább szeretett tenni, mint fecsegni. Határozott jelleme az ingatagságot nem ismeré. Föltételei kivitelében állhatatos, szilárd és kitartó vala.

Főképp ha valami magasztos eszme hevité, ha meggyőződése szerint valamely szent és igazságos ügy mellett vagy valamely rajta és felein elkövetett méltatlanság, jogtalanság megtorlása végett szállott síkra, már akkor ihletett lelkesedése, csapongó szenvedélye nem ismert határt, nem gondolt a veszély nagyságával, nem gondolt életével s minden akadályon diadalmasan keresztültört.

És ezt Ázsiából Európába költözése s az Etelétől öröklött őshon visszafoglalása óriási feladatának nagytürelmü megoldásával leginkább bebizonyitá.

Heves véralkatánál fogva könnyen fölingerült, hamar haragra lobbant; de azért, ha mélyen nem volt sértve, hamar is kiengesztelődött. Egyébként a legnagyobb vész és hányattatás közepett a legnagyobb lelki nyugalmat tanusitá.

A szép szóra, józan tanácsra hallgatott. Jó bánásmóddal mindenre rá lehetett őt venni; ellenkezőleg I senki nem boldogulhatott vele; a kényszeritett erő- tetést nem türé, s kész volt inkább nyakát szegetni, hogysem ez esetben meghajtotta volna azt.

Makacssága csak akkor volt hajthatatlan, ha érezé és tudá, hogy a jog és igazság az ő részén van. Különben a kötelesség parancsára engedelmes és magát gyermekileg megadó vala.

Jó vére, óriási ereje, testi ügyessége akaratlanul | is küzdelem- és mérkőzésre ösztökélte őt. Minélfogva I az idegen, ellenséges népekkel való harczolás, vívás,

I egyik főszenvedélye-, éltető elemévé vált.

A harczmezőn rendkívüli bátorsága, rettenthetlen vitézsége, példátlan elszántsága mindenek fölött kitűnővé 1 tette őt, s a legdicsőbb diadalmi koszorúkat biztositá számára. Úgy, hogy több századon át egymás után mindig győzött és soha nem győzetett le; — § folytonos diadalainak rohanó szekere csak akkor akadt fenn, midőn önmagával kezdett meghasonlani és öngyilkoló harczba keveredni.

Csatában kemény, kegyetlen, ellenét végképp kiirtó, tönkre juttató volt; de inkább dicsőség-, mint zsákmányért vívott s tette ki életét a halálveszedelemnek.

A hatalmas fegyvere előtt önként meghódolt, a béke- és pártfogásáért esedezett népeket bántatlanul hagyá, sőt ótalmába vette és szabadságát, jogait megosztván velők, saját nemzete nagy testébe olvasztó. Meghódított, fegyvertelen nép fölött dühös boszuál- lással kegyetlenkedni nem tudott. Ezt ő emberi s