Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-06-13 / 24. szám
Azok nem eszméket termelnek, de a gyakorlati életből merítik tevékenységük rugóit s igy inkább hivatvák az embereket kormányozni. Bezerédj István az igazságos, az ember- szerető, a szabadságért rajongó Bezerédj pedig maradjon a hideg hant alatt. Sokkal jobb neki ott alant, az álmok birodalmában, hisz ha ismét köztünk volna, nem értené meg korát, sem őtet a mai kor s úgy fordul, még talán fájhatna is az ő sokat szenvedett, szegény szive! b. A koronázás évfordulója. Szegzárdon a polgári fiúiskolában folyó hó 8-án hazafias módon ünnepelték meg a koronázás évfordulóját. Az iskolára kitűzték a nemzeti lobogót, valamint a főgimnázium ideiglenes helyiségére is. A két intézet ifjúsága zászló alatt d. e. 9 órakor a belvárosi rk. templomba vonult, a hol Wosinsky Mór nagy misét tartott, végül pedig szép imát mondott a felséges királyi családért. Innen a polgári iskola tanulói az intézet rajztermébe mentek vissza, hogy az ünnepélyt megtartsák. A tanári testületen kívül több szülő és tanügy- barát is részt vett a szépen lefolyt iskolai ünnepen, melyet az egész ifjúság a Hymnus eléneklésével nyi tott meg. Az alkalmi beszédet Krammer János igazgató tartotta, kinek szívességéből itt közöljük azt egész terjedelmében: Kedves Növendékek! Apostoli Királyunk megkoronáztatásának évforduló napja nemcsak mint államjognak egyik legfontosabb mozzanata képezheti elmélkedésünk és kegyelete ünneplésünk tárgyát, de egyúttal alkalmat nyújt, hogy felséges urunk iránti törhetetlen hűségűnknek odaadó szeretetünknek s alattvalói hódolatunknak is kifejezést adjunk. A koronázás 900 éves alkotmányunk szerint nemcsak puszta szertartás, hanem törvényes cselekmény, mely nélkül a király nem gyakorolhatja legfontosabb felség jogait — a törvényhozás és a kiváltságok osztogatásának jogait. A magyar korona ugyanis, nemcsak becses és ritka ékszer, de szt. ereklye, a magyar állami hatalom jelképe, megtestesülése. Hazánk és a társországok szt. István koronájának országai; az áll. javak korona birtokok. A legtöbb felségjogok a korona jogai, melyeket csak a szt. István koronájával megkoronázott fejedelem gyakorolhatja. A koronázás napja tehát egyáltalán méltó nemzeti ünneplésre, de mennyivel inkább azon napnak 2 , • ■ _________ év fordulója a melyen dicsőségesen uralkodó apóst. Királyunk I. Ferencz József homlokát ékesítették a a szt. koronával s avatták törvényes. királyunkká. I. Ferencz József az alkotmányos fejedelmek mintaképe, s joggal nevezik őt Európa legalkotmá- ! nyosabb fejedelmének, a ki esküjéhez és hitlevelében tett ígéretéhez hiven, nemcsak maga nem tért le soha az alkotmányosság ösvényéről, de mint az alkotmány legtöbb őrse gondja volt rá, hogy tanácsosai s a végrehajtó hatalom kezdelői is a szentesített törvények korlátjait át ne léphessék. Apostoli Királyunk azonban nemcsak fejedelme, de szerető atyja is népének, ki trónja zsámolyáról millióknak osztogat jogot, igazságot és kegyelmet. Apostoli királyunknak népe iránt tanúsított sze- retete minket naponkint uj hálakötelekkel fűz a királyi trónhoz. A sok millió alattvaló között nincs olyan egy sem, a ki áldással ne említené nevét. Az igazságos Mátyás óta nem volt a magyarnak olyan népszerű királya, mint ő. De azon nap, melynek évfordulóját üljük más szempontból is érdemes a nemzet hálás megemlékezésére. A harmincz év előtti koronázás mesgyéje a régi gyűlöletes, jogfosztó s a nemzet alkotmányos szabadságát eltipró uralomnak. Ez a koronázás csepegtette a letiprott nemzet fájdalomtüzére az alkotmány helyreállítása s a teljes kibékülés által az enyhülés balzsamát. A múlt s jelennek összehasonlításánál a hazafi szive örömmel és nemes büszkeséggel telik meg. Magyarország Mátyás óta nem volt ilyen nagy, hatalmas, neve ily tisztelt egész Európában. Soha semmiféle ország v. nemzet nem mutathat fel ily rövid idő alatt ekkora haladást és fejlődést a szellemiekben ép úgy mint az anyagiakban. Intézményeink egész sora szolgálja kulturális és közgazdasági törekvéseinket. Királyaink azelőtt századokon keresztül idegenek voltak a nemzettől, nyelvünket sem értették, s nem is laktak az országban, melyet csak ritkán s rövid időre vendégként látogattak. Most valósággá vált a költő szava: „Legelső magyar ember a király“ a ki örömben és bánatban együtt érez a nemzettel. Fényes, párját ritkító palota emelkedik ős Buda várában nagy királyaink székhelyén, a hol kii’ályunk felséges családjával magyar udvartartás mellett tölti az évnek egy részét. Otthonává, fő- és székvárosává tette hazánk büszkeségét szép és fejlődő Budapestünket, és nem vendég többé saját országában. Édes zengzetes nyelvünk hangzik ajkairól valahányszor népéhez szól. Azelőtt szégyenkezve látta a nemzet, hogy a független magyar királyságot tulajdon királya olyba veszi, mint nagy birodalmának töredék tagját. Nem volt sem önálló kormánya, sem hadserege s a főméltóságokat idegenek foglalták el. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (24. sz.) — Nem mondtam azt — szólt szemeit lesütve. Talán tudnám is szeretni, de atyám mást kiván és én engedelmeskedem. — No akkor minden jól van! szólt örömmel Szegfű. Olajosy Gézát nem szereti én irántam pedig érez valami vonzalmat. Edtes angyali Borcsa! s összecsókolta az odatévedt kis kacsókat. Majd csak kitalálunk valamit. Elmúlt a bál. A bál után egy hétre, épen vasárnapon későn kelt fel Murvásy fiskális. Murvásy ur már hozzá volt szokva, hogy ami nt felöltözött, egy pohárka szilvóriumot hörpintsen ki. Csodálkozott azon, hogy a megszokott pohara nem áll a reggeliző asztalon. — Még nem kelt föl a kisasszony ? kérdé a cselédet. — Nem. — Volt a válasz. A fiskális ur ezt lehetetlennek tartotta, azért maga ment a kisasszony szobájába, hogy felkeltse és megpirongassa. Ennyi ideig aludni. Csakhogy furcsa meglepetés érte. A Borcsa kisaszzony ágyát egészen érintetlenül találta, nem feküdt abban senki az éjszaka. — Jaj ! Elrabolták a leányomat! Hogy ezt megértem ! Oh minden szentek az égben, segítsetek! Épen belépett Olajosy Géza segédjegyző, ki nagyra nyílt szemekkel tekintett a hüledező fiskálisra. — Elrabolták a menyasszonyát! — kiáltott a fiskális. — Elrabolták! — szólt Olajosy — azt hiszem nem rabolták, hanem önként ment el. ■— Mit mond az ur | — Hogy megszökött Szegfüvei. — Hogy meri azt mondani az ur? — Miért ne merném ? — Az én Borcsa leányomra? Ezért felelni fog az ur! — Beszéljünk okosan, — szólt a megtámadott vőlegény. — Mérlegeljük meg a körülményeket. Szegfű nagyon sokszor volt egyedül Borcsa kisasz- szonynyal s az én kedves menyasszonyom sem igén idegenkedett tőle. Aztán meg leányt rabolni nem is könnyű dolog, alig engedné magát egy kis kiáltozás nélkül elvitetni. — De hogy megszökött volna, azt mégsem tudom elhinni. S most az asztalra esett tekintete. Egy levél! — kiáltott. Valóaan egy levélke feküdt az asztalon, melyet a segédjegyző úgy olvasott föl: — „Kedves jó édes atyám! — Ne haragudjál reám, hogy ezt elkövettem. De vájjon tehettem-e mást, ha azzal egyesülni akartam, akit minden álmom elém varázsolt. Az ifjúság, a szépség és a lelki nemesség fényétől körülsugározva. Itt egy házasság vár reám, mely örökre boldogtalanná tenné életemet. Ott egy álom, mely tündér szép s melyből mindhalálig nincs folébredés. Feledj el és ne gondolj reám; én, bár könnyeim e papírra hullanak s maga a gondolat is elfacsarja szivemet, soha sem fogok szemeid elé kerülni. Bocsáss meg drága atyám! Mégegyszer kérlek bocsáss meg!“ Szerencsétlen leányod Borcsa. Most az Osztrák-Magyar monarchiában teljesen egyenrangú tényező, külön pedig önálló független állam saját törvényhozásával s független, a nemzetnek felelős kormánynyal. Az osztrák császársággal közös hadseregünkön kívül van a honvédségi intézményben külön nemzeti hadseregünk, melynek koronáját kormányunk most készül föltenni honvéd tisztképző akadémia és hadapród iskolák fölállításával. Mind eme változásokat nemzetünk sorában, édes hazánk viszonyaiban 30 évi önrendelkezesi jogunknak, állami önállóságunknak és apóst. Királyunk törhetetlen alkotmányhüségének köszönhetjük. Ha tehát márczius 15-ét, mint a szabadság apotheosisát ünnepeljük, joggal ünnepelhetjük junius 8-át, mint a király és nemzet közti kibékülésnek, állami önállóságunknak emléknapját. Lehetetlen azonban, hogy ez ünnepen meg ne emlékezünk felséges úrasszonyunkról, Erzsébet királynéról is. 0 volt az elnyomatás szomorú korszakában védasszonya nemzetünknek. Később pedig nemzeti törekvéseinknek leghívebb és leghathatósabb támasza. Az egész nemzet osztatlan rajongó szeretete veszi körül az ő szenvedésektől és szerencsétlenségektől megtört s megszentelt személyét. A lovagias magyar nemzet szivébe zárta emlékét s neve élni fog az utódok kegyeletes hálás megemlékezésében is, mig csak magyar uralja e hazát. De meg kell emlékeznünk a haza bölcséről Deák Ferenczről is. Az ő államférfim bölcsesége törhetetlen erélye és kitartása alkották meg az 1867-iki kiegyezést, mely visszaszerezte hazánk önállóságát s kibékítette a nemzetet fejedelmével. Érczszobra, melylyel kortársai megtisztelték ál- I lamférfiui nagyságát, ékeskedik hazánk szivében s századoknak fogja hirdetni a nemzet háláját; de maradandóbb lesz az az emlék, melyet a nemzet szivében emelt eme nagy bölcs és önzetlen hazafiának. A mai nap kiválóan alkalmas, hogy összegyez- tessük lángoló hazaszeretetünket a kii’ály iránti hűséggel s tudom, hogy mindnyájunk őszinte kivánatá- nak adok kifejezést midőn kosszorus költőnk szavaival kérem a Mindenhatót, a magas egek urát: Emeld fel hozzád a király szivét, Értelmes legyen mint napod szeme, Hogy végig lássa roppant helyzetét, Hogy a ki fényben milliók felett van Legyen dicsőbb erényben, hatalomban. Isten tartsd meg a királyt! Isten áldd meg a hazát! E tartalmas beszéd után a növendékek fölváltva szavaltak és énekeltek, végül a „Szózat“-tal zárták be az ünnepélyt. —th. 1897. junius 13. — Drága szép stylus! szólt Olajosy ur és szemeit törülgette. — Mit akar az ur a stylusával, mikor a menyasszonyát elrabolták — kiáltott heves hangon a fiskális. — De ki is látott ilyent életében ? Nem akar a szemeim elé kerülni! 0 elalszik s álmodik egész a halálig! No várj csak! Majd fölébresztlek én! Majd adok én tenéked! — Hát mit akar tenni ? ■— Mit! Hát utánuk menni és visszahozni a madarat. A másikat pedig megölöm! Hozzáfogtak nyomban az induláshoz, azt azonban senkinek sem volt szabad tudni, hogy miért utazik a fiskális meg a segédjegyző. Szép őszi nap volt, mikor a kocsi a Bezerédj - utczán kikanyarodott. Az ut két felén kopasz eperfák ágai hajlongtak. Néhol szüreteltek is már s az eldugott présházakból vig dal, egy-egy puskalövés hangzott annak jeléül, hogy még van valami, a mit a fillokszera nem pusztított el. Murvásy ügyvéd maga hajtotta a lovakat, mig Olajosy ur nagyokat szippantott abból az áldott szagu magyar czigarettából. — De hát hová is menjünk tulajdonképen ? kérdé a fiskális. — Legjobb lesz Bátára menni felelt Alajosy. Ott időzik Zöldi Ferencz színtársulata. Szegfű Sándor sokszor emlegette a színészetet, nem lehetetlen tehát, közejök csapott fel Borcsa kisasszonnyal. — Helyes! Tehát Bátára. Már esteledett az idő, midőn a kis városka határába erkeztek. A korcsmából czigányzene hallatszott.
