Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-05-30 / 22. szám
1897. május 30. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (22. sz.) 3 Sorsával kiengesztelődni csak nem tudott. Elviselhetetlen sorvasztó bujában — de csak rövid ideig — egyedül a czigány nyirettyűje volt mentüszála keservekben fuldokló szivének. Idegrendszere végre is engedett a csalódás okozta lélkirázkódtatás erőszakának . . . Szellembeteg lett — megőrült. keze ápolja áhítattal. Könyzápora, melylyel azt sűrűn öntüzgetni meg nem szűnt — terebélyes fává nevelte. Fuvalomkor ágainak halk suttogása panaszolja a bánatában megtört szív keserveit. Kroner Ede. Lélektani proczessuson mehetett át lénye, kedélye az ominózus éjszakán. Letargikus kórtünetekben tespedő elméjét befolyásolhatta — foglalkoztathatta a vázolt villamos légkömyezet. Elhatározásra — tettre ösztökélte beteg lelkét . . . Rohamában gondolatmenetének fonala a boszu- állás lehetett, -—: terveit a gyilkolási mánia lenghette át. Dühtől tajtékzó száj és a merev tekintet árulták el lelki küzdelmét. Hasztalan volt hozzátartozóinak erőlködése, a bottal fölfegyverezett őrjöngő t lecsititani — merész tervében megakadályozni. Fölkerekedett hűtlen imádottja keresésére, hogy méltatlan megaláztatását megboszulja. Födetlen fővel, félig meztelen és lihegő mellel rohant a sötét éjszakába. Botjával hadonázva, látszólag utat tört magának a levegőben. Útját a faluvégi határban elterülő, sással szegélyezett tónak vette. Járáskelésében akadályt nem gördített lába elé sem árok, sem csipkebokor s azokon számba nem vehető sérülésekkel átesett. Bolyongás közben — szenvedése sanyargatásainak behatása alatt — érzékeit a látomány uralja. Erzékcsalódásában tóban fürdő, kecsesen mozgó, pajzán lényeken akadt meg szeme. Kox’sók és kagylókkal térdelve meritgetnek a tó vizéből. Soha nem öregedő, de halandó istennők — nimfák — ezek. E tulvilági társaságban pillantja meg hűtlen szerelmét, Lenkéjét, amint bűnbánó mosolylyal I ölelésre tárt karokkal kaczérkodik vele . . . Villám sujtásra szellemül át beteg elméje - szive szakit az öldöklés mániájával. Eldobja botját és hanyathomlok rohan lebegő eszményét ölelni . . . csókolni. A part mellett sekélyes tóviz egyre mélyebb lesz. Az iszapgázolás kimeríti fizikai erejét. Egyensúlyát veszti az eszményi csókért való birkózásban, a nimfával. — Elmerül . . . Hulláját a fáradtságos kutatás daczára csak a véletlen szolgáltatja övéi kezeibe. A sást szedők bukkantak a tragikus véget ért bolgogtalan szerelmes oszladozó tetemére. Szomorufüz, lecsüngő ágaival jelzi az egykor deli legény nyugvó helyét. A füzet a gondviselésen kívül a hiteszegett és házasságában boldogtalan ara leiéi d.iáJsr>Q.aöálisJőjj el Homér fénydus egeddel s jöjj el te ködös Oszián, hogy méltóan megénekeljem majálisunkat ködös s fényoldaláról egyaránt. A köd, amolyan chlumi köd, a mikor a vitéz osztrák sereg amúgy bátorságosan visszanyomult nálunk pedig chlumi köd oly elsötétedést jelent, hogy az egésznek tiszta látása a jó erdei azonos levegőjétől elborul s elbájolva a viruló természettől, hazakerekedünk szinte rendkívüli módon. De ne vágjunk elébe a dolog sorának, maradjunk a Homér fényénél, a ködről beszélni néhány szóval a végén is reáérünk, mikor már keresni kell az eszméket, hogy csattanos legyen a befejezés. Már igen régóta lestük, vártuk a jó időt, hogy végre a szabadba juthassunk, hogy az asszonyok társaloghassanak, udvarolhassanak az arra hivatottak, egy szóval, hogy május 22-iki napot örömben tölt- hessük el a szabadban. Mert a szabadság minden jóravaló férfinak a jelszava s különösen a diáké, mert az ő hajnala derült fel teljes fényben, de úgy látszott a fiatal nős férfiaké ip, mert szivesen eltűrte a kvaterkázást az asszony, csakkogy ő többet tánczol- hasson, bár— magam is tudom s hallottam — voltak közöttük olyan egyének is kiknek megtiltotta az orvos némely baj miatt s tánczot. Nem tudom, hogy természetnek természetes rendje szerint volt-e jó idő, vagy azért, mert a diák mulatságnak fiatal diák elnöke szent-misét szolgáltatott a budapesti barátoknál | de annyi való, hogy majdnem egyptomi kék eget láttunk felderülni a majális napjának reggelén s oly derült volt az ifjúság arcza, hogy mosolygott még az is, a kit az Isten előtte való nap 2 secundával megszerencséltetett; csak a nyolczadik osztályt elvégző, de még érettségit nem tevő növendékek mutattak némileg szomorú ar- czot, mert a mikor megperdült a dob, harsogott a trombita, riadozott a kürt, nekik diktálták az istentelen hosszú szöveget, hogy fordítsák le a kvótás barátaink nyelvére s hozzá jól akkor, a mikor oly nagy vigalom, felfordulás volt. Elindultunk már t. i. a kik elindultak vígan s ki értünk a „Cseké“-nek nevezett erdőbe. Pompás muri!! délelőtt sör járta majdnem müncheni módon, utána virstlievés frankfurti módon, délben gulyás, pompás pecsenye, kitűnő saláta örvendeztette a hamar emésztő gyomrot s megkezdődött egyúttal az egymáshoz való közeledés, mert csókot váltottak egymással egyes ifjak, mint jövendő jó barátok, az öregekben pedig tápészkodtak az eszmék mindenfelől. tatnék egyrészt, másrészt pedig a szolgálati idő ily módoni betudásánál is a kívánatos közép ut éretnék el s az alap sem volna egyhamar kimeríthető. Bármiként is lesz azonban ez értelmezendő, a legmelegebb köszönettel kell nekünk, a fiatal generáczió tagjainak fogadnunk a határozat eme részét, különösen, ha még a jövőbe pillantva, a nösülés és családalapítás esetén kiki maga és szeretettel részére egykoron a megélhetést, az anyagiakkal való ellátást is ilyeténképpen előnyösebben biztosítani képes lesz. A határozattól a belügyminiszteri jóváhagyás hiányzik még csak s vármegyénk jegyzői nyugdíj alapja a megerősödésre való szép kilátással még hatékonyabban felelhet meg majdan magasztos és jótékony czéljának. Szabó Zoltán. IRODALMI CSARNOK.-A-z őrült. Rideg, sötét, félelmes az éjszaka. Elektromossággal telt vésztjósló sötét felhők ejtik hatalmukba a csillagok birodalmát. Elfátyolozzák az azokon áttörni akaró hold halvány sugarait. Az ég dörgő haragja rettegésben tartja a falu öcszes élő lényeit. A mennyei csatornák megeredt álja végenyészettel fenyegeti a hegy alján szétszórt falu laza alapokon nyugvó vályog viskóit. Csak a szemet vakítva — kápráztató villámlánczok czikázó fénye szolgál „Davi lámpádul a biztonság révibe menekülőknek, mert a dühöngő szélviharon szenved hajótörést, minden világítási kísérlet. A megjövendölt ítéletnap közeledtére gondol a halandó. Pánik uralkodik minden hajlékban. Vezeklés érzetét keltő borzadalom ez. Szentelt, viaszgyertyák pislogó lángjainál forgatja imakönyvét a falu olvasni tudó örege, nagyja; s még azok is, akik vallásos érzelmeiket — könnyelműen — az érzékiségnek rendelték alá. Az anya keblére szorítja féltett magzatát. Földre szegezett tekintettel remegve lapul meg a háziállat és velőtrázó bőgóssel — tutulással segélyért rirnán- kodik. Sziklahasadékban és faodvakban szorongnak éjjeli kalandorok, a bagoly és a denevér. Fák tövében húzódik meg az annak koronájából kizavart, átázott, röptehetetlen éneklőmadár sereg. Elszorult szív, imára kulcsolt kéz, epedve várja a virradatot. Egyedül Göndör Peti érez beszámithatatlansá gában erőt szembeszállhatni, mérkőzni a mindent megfélemlitő elemekkel. Petit, a falu szépeinek eszményét, Hardyék Lenkéje igézte meg darázsdereku növésével, ábrándos nefelejtskék szemeivel — álnok hűtlensége azonban szerelemőrültté tette Sokat küzdött szerető, de vigasztalódni nem tudó szive a csalfa leány hitszegése szülte fájdalmával. Egy négyemeletes palota előtt állt meg a kocsi, hol mindketten kiszálltunk. Ekkor azt kivánta, hogy kisérjem szobájáig. Ezt is megteszem, gondoltam. De alig léptük át a kapu küszöbét, már is szigorúan megparancsolta a portásnak, hogy zárja be a kaput. — Ezt az urat' pedig vezesd a méllék-vendég- szobába s legyen ott addig, mig látni kívánom. Engem pedig minden szó nélkül ott hagyott. Bevezetett az inas egy igen fényes szobába. Magamra máradtam. Néhány újság hevert az aszta- talon, melyeknek egyikét olvasni kezdtem. De ezt hamar meguntam. — Istenem! Milyen fényes berendezés! Az én Hidja pusztai szobámban egyébb sincs egy rozoga sublótnál, meg egy három ajtós — valamely béres által összetákolt almáriumnál. Itt meg gyönyörű pu- litéros asztal, aranyos térítővel : meg az a kanapé, uramfia! alig mertem ráülni, annyira himbálta fáradt tagjaimat. Midőn már a málészkodásból is kifogytam, megnyomtam a csengőt. — Parancsolni tetszik ? — kérdé az inas. — Nem parancsolok — édes barátom — hanem könyörgöm, hogy vezessen ki ebből a börtönből. — Tessék nyugodtan lenni — feleié — ha őnagysága megengedi, úgyis teljesítem; addig pedig tegye komóttá magát. — őnagysága? — mondám savanyu ábrázat- tal. — Hát hol vagyok én? — őnagysága Nincs Karola kisasszony palotájában. Ezzel aztán távozott s az ajtót rám zárta. Már 12 óra is elmúlt éjfél után, amidőn a kanapéra heveredtem, hogy ott várjam be a szabadulás óráját. Elaludtam. Fölébredésem után első dolgom volt órámat megnézni. Reggel 9 óra volt. — Szent Isten ! Mi lesz velem itt ? Csöngettem. Az inas egy ezüst tálczával lépett be, melyen pompás reggeli volt elhelyezve. Én a reggelit hatalmas étvágygyal költöttem el, utánna pedig újból elővettem az újságot. Végre már rosszat kezdtem gondolni. Ekkor azonban az inas minden liivás nélkül elő áll, hogy kövessem. Kész örömmel követtem, csakhogy már egyszer szabad legyek. Dehogy lettem szabad. Most egy fényes ebédlőbe jutottam, ahol már 20 személyre terítve is volt. Nem vártam sokáig. Egyszerre fölnyilt az ajtó s azon 18 úri ember lépett be, kik az én szegényes külsőmet látván, nem is hederitettek rám. Azt hihették, hogy a kisasszony inasa vagyok, pedig hát egy — népnevelő ! A megjelent urak sem vártak sokáig, mivel a kisasszony is nyomban jött utánuk. Szent Isten! Olyan csúnyán nézett rám, mintha legalább is apjának gyilkosa lennék. Most mindenki elfoglalta helyét s kezdődött az ebéd. Én a kisasszony mellé kerültem. Már a negyedik félét tálalták, mikor is az urak egymás után emeltek poharat a ház úrnőjére. Végre rám került a sor. Most azonban a kisasszony állt föl. H| Önök, Uraim! engem talán érdemem felül is magasztaltak ; de engedjék meg most, hogy én is szólhassak. — Halljuk! Halljuk ! — Mondják meg: mit érdemelne az, ki az Önök magasztaló szavait, nemcsak meg nem czáfolja, sőt a nyilvánosság előtt szemtelen magaviseletét tanúsít ? — Halált! Ekkor felém fardulva igy folytatta: — Tehát itt van az, ki ezt velem megcsele- kedte, ítéljenek! Természetes, hogy a jelénlevő urak azonnal fölfaltak volna, ha a kisasszony vissza nem tartja őket. — Én uramfia! ki soha nem gondoltam rosszra ! Istenre bíztam magamat. Végre is abban állapodtak meg, bogy semmikép sem maradhatok büntetés nélkül. Azt határoztak tehát, hogy a kisasszony dobasson bele a legmélyebb pinczéjébe s ha onnét élve kijövök, akkor távozhatom. Úgy is történt. A társaság eloszlott, engem pedig két markos zsákoló vett pártfogás alá. Fölfogtak és vittek. A pin- czéhez érve úgy meglóditottak, mint egy krumplis zsákot és én . . . belezuhantam. De — Istennek hála — ekkor fölébredtem.
