Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-23 / 21. szám

fogadta el a választmány minden javaslatát s igy lehetővé tette, hogy a most már ko­molyan a szép terv végrehajtásához fogjon. Mi, a kik Szegzárd haladását és fejlő­dését melegen szivünkön hordjuk, csak a legnagyobb elismeréssel adózhatunk a nép­banki választmánynak buzgó tevékenységéért s a közgyűlésnek azon támogatásáért, mely­ben a jó ügyet részesité. b. „Életűnket és vérünket“. A millenniumi ünnepélyekből, melybe eredetileg tervezték, kiesve, nagyszabású ünnepnek volt részese a királyt koronázó végváros, Pozsony. Az első Habs­burgnak szobrát leplezték le, a ki Szent István ko­ronáját hordozta ] itt magyar földön a pozsonyi szobor az első, dicsérve korának kiemelkedő alakját, a kiben egy diplomata modora, a férfi erélye és a király bölcsessége férkőzött, habár nő volt. S a Habsburgok szerencséje, hogy nő volt trónon akkor, midőn az osztrák örökös tartományokat hét oldalról ellenség támadta meg. A magyar lovagiasságát igy hívta ki a gyászruhás asszony, a ki királynő volt korona nél­kül is a fején. Dicsérjük a végváros hazafiságát és érzékét, hogy a nagy királynő monumentumát nem engedte Lajthán túlra, kik amúgy is az uralmon levő királyi család iránti loyalitást maguk számára lefoglalni kí­vánják. És az ünnepélyeknek az a sajátos kizárólagos­sága, hogy magyar földön hirdeti nagyságát Mária Teréziának kell tennünk sajnálkozást, hogy a millen­niumi ünnepekről elmaradt, melynek azonban minden­esetre mély, nagyszabású fináléja. A lovagias magyar nemzet hódol meg királyá­nak, a nagy királynő emlékének. A látomány fön- ségére a májusi fellegektől eltakart nap leragyog az égből, képzelmünk oly szívesen megpihen a szólás allegóriáján, hogy a mi ma egy hete Pozsonyban történt, annak még külön a magyarok istene is örült. Mert ha a Kornmann mondását alkalmazni le­het, hogy a jelent ugyan hallgatásra lehet bírni, de nem az utókort, akkor bizonyos, hogy az indiskrét utókor fog beszélni időkről, melyben királya elhide- gült nemzetétől. Fog beszélni arról, hogy a párttusák között abba a gyanúba keveredett a magyar nemzet, hogy loyalitása nem igaz, nem mély. Milyen jó lesz akkor a pozsonyi márványszoborra mutatni, mely az oknyomozó történetnek szemléleti tapasztalást ad a magyar loyalitásról: hogy volt a Habsburg dinaszti­ának egy szomorú napja: 1741. szeptemper 11-ike, midőn a korona hordozója mély gyászba öltözötten jelent meg Pozsonyban a Karok és Rendek előtt és csak könnybe kelletett lábadnia az iíju királyné szép szemeinek, a magyar nemzet lelkesedve kiáltotta: „Éle­tünket és vérünbet királynénkért, Mária Teréziáért“. 2__________________ Az igaz ügyek diadala mellett a minden körülmények között tiszteletreméltó magyar loyalitás ténye, mely a kényszerű helyzetből nemzeti előnyöket nem zsák­mányol, mely a szív érzelmi tényeit és a kétszer kettőt sohasem egyeztette össze. A pozsonyi szobor fogja a dicsőségesen ural­kodó királyi házat a magyarokhoz vonzani. A nagy királyné szava pedig politikai végrendelet számba megy utódai számára is. „A magyarokat kormányozni nem nehéz. Nyersen nem szabad velük szembe szál- lani, jó szóval azt lehet tőlük megnyerni, a mit az ember akar“. Az a tudat, hogy a pozsonyi márványszobor eloszlatni kíván egy százados balvéleményt, — teszi hivatása mellett reánk becsessé a pozsonyi momen­tumot. Becsessé válik azonban a szobor művészi kivi­tele által, mint azon nagyszabású ünnepségek után, melyekben a leleplezés lefolyt. Még Mária Terézia is mint a birodalom provin- cziáját tekintette Írott okiratai szerint Magyarországot. Emlékszobrának leleplezésekor Magyarország a Habs- burgi Ferencz József alatt már társországot képezett s állami jelentősége az ünnepély egész lefolyása alatt kidomborodott. Montesquieu mondja egy helyen: „Boldog az a nemzet, melynek unalmas a története“. Ha ez a tétel megáll, akkor nincs boldogtalanabb nemzet a ma­gyarnál, mert lapjai telvék a legváltozatosabb esemé­nyekkel, ezer éves küzdelmekkel. De a faji fentartás heroszi küzdelmei mellett megtaláljuk a megható, megindító történelmi képeket, a hadviselés sivatagában az oázist is. A pozsonyi országgyűlés lelkes jelenete ezek sorából való: dicsérik a királynőt, a kinek „valóságos belső titkos tanácsosa, a szive“ megsúgta, mit kell tennie, dicsérik az ősöket, a kiknek lovagiassága századokra mutat példa gyanánt. Ám a jelent is dicsérik, mert igaza van Bartha Miklósnak a nagykárolyi szobor előtt mondott sza­vaiban : „A történelmi nagy emberek szobra előtt meg­áll ani: megnemesbülése a léleknek!“ TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (21. sz.) IRODALMI CSARNOK. Derűre — ború. Életemnek rózsás egén Verőfényes nap sugárzik; Lelkemben az édes öröm. Pajzán dallamokat játszik . . . Ragyogjál, oh arany, szép nap, Tündökölj a tiszta égen; Hadd fürödjék érző szivem A boldogság tengerében . . . Életemnek borús egén Sötét felhők tornyosulnak, Kin, szenvedés bús könnyei Sűrű záporként hullanak . . . Zuhogjál te, siró zápor, Szakadjon a bánat álja. Hadd fulladjon tengeredbe, Haló szivem sóhajtása! . . . Ditrói Nándor. Lázas álom. Azt álmodám, hogy újra vész dühöngött, Kitört a harcz és vérbe’ volt a hon; Hol egykor hős elődeink csatáztak Vértől megedzett ősi síkokon; Ott újra szólt a harezba hivó kürtnek Eget megdörgető kemény szava, S véres kardját villogtatá boszusan A szittya vérnek hősi magzata. Csekély hadunk sok ezrek ellenében Rohant a vészbe öntudatlanul, Boszút lihegve szórta ellenünkre, Mennydörgető villámait Hadúr; Ott küzködött dicsőén nagy királyunk, Vezéreié maroknyi kis hadát, S oh fájdalom! . . . Isten verése érte Az ősök által megvivott hazát. , Hiába volt a kínos jajveszéklés, Rohantak ránk a gyilkos vészebek ; A vészharangnak rémes kondulása, Jelezte azt, hazánk hogy elveszett. És nem csoda, ha tán az Ég haragja Lesújtja mind az olyan nemzetet, A melynek harezra termett, büszke ifjúsága Futást keres a küzdelem helyett. Midőn a vészt felénk közelgni vélte, S elbukni látta árva nemzetét Az ifjúság, dicső múltat feledve, Menekve védte gyáva életét. Apák, anyák a harcz terén maradtak, Élhultanak a nagy tusákon át; S az ifjú vér egy más hazát keresve, Gyáván tagadta meg dicső faját. S igy elbukánk, kiirtva volt fajunk már, Árpád hazája gyászos véget ért; Oh ez csak lázas, honfiúi álom; Jöjjön a perez, a mely kívánjon vért! Zengjen a harezba hivó harsonának Szivlelkesitő legdicsőbb szava! Én azt hiszem, hogy ott lesz ifjúságunk S hazát feledni nem képes soha! Lesújt ez álom, mégis azt remélem, Ha bármikor majd vész borulna ránk, Magyar fiáknak égő honszerelme, Megvédne téged, ősi szép hazánk! S a mig e hü, örök hitemben élek, Majd jő idő és arról álmodom: Árpád hazája él s dicsőn virágzik Ez Isten-áldta dús virányokon. Tumó Antal. 1897. május 23. A házasságról. Irta: Dr. Reisz Miksa. Nem a házasélet gyönyöreiről, sem annak kel­lemetlenségeiről mondok el egyet-mást. A papucshő­sök és a kardos menyecskék bizonyára valami jó reczeptet várnak tőlem, pedig a házaséletet, mint a népek társadalmi, kulturális és morális életében mű­ködő, lüktető erőt fogom ecsetelni. Statisztikai kimutatások szerint a házasságok száma nemcsak mértékül tekintetik valamely nemzet állapotára, hanem még annak jólétére és kulturális fejlődésére, nézve is. Minél több házasság köttetik egy évben egyes nemzeteknél, annál nagyobb a terjeszkedés. Legtöbb házasság köttetik Magyarországban 10*61 (pro miile). Legkevesebb Irlandban 4*77, [az ada­tok 19 év átlagos számadatai.] Ezen számokból örömmel tapasztalható, hogy az európában lakó nemzetek között legjobban pártolja a házassági, intéz­ményt a magyar. A házasság gyakori a magyar vidékeken és ha a gyermekhalandóságon segítenénk teljesen igaza lenne Beksicsnek, a magyar faj terjesz­kedési képességéről írott munkájának. Fájdalom azonban Tolna, Veszprém, Somogy, Baranya és az erdélyi szász megyékben mindinkább tért foglal a két gyermekrendszer, mely a szaporulatot aggasztóan csökkenti. Szomorú tapasztalatokat tettek e téren Franczia- országban, a hol a nép szaporodása jóformán stagnál azt mutatja, hogy nem történt éghajlatunk módosm lásában semmi figyelemreméltó. A napot illetőleg még kevésbé. Kiapadhatatlan kincses háza az ma is az energiának. Ma is úgy világit és melegít, vegyülete- ket bont és terem, szerves lényeket alkot, mint évmilliómok előtt. Ha e sugárzó erőt a földön gőz­gépekkel pótolni akarnók, vagy 300 billió lóerejü gépre volna szükségünk. Még megjegyezzük, hogy az emberi fogalmainkat majdnem meghaladó erőszá­mok csak kicsiny morzsái az egész naprendszerre kisugárzott áldásnak, miket millió évek óta pazarol a nap. Honnan veszi ? Meddig bírja még ? William Siemens és mások, az erőfentartás el­vét elfogadva azt állítják, hogy az enyészet és szü­letés eme forrása az idők mérhetlen folyamán eszre- vehetőleg nem változott. Arags bizonyítja, hogy a hőmérséknek csak egy fél fokkal való állandó vál­tozása a világrendszer állapotát oly lényegesen meg­változtatná, hogy a földi szerves lények előttünk is­meretlen alakú szörnyekké válnának. E bámulatos állandóság elméletét a légköri hőmérséklet szeszélyes változékonysága nem alterálja. Ezek legtöbbször helyi okokból származnak. Nem záija ki azonban ezen elmélet azt, hogy az égalj bizonyos területei fölött észrevehetőleg át ne alakuljon. Franczia- és Angol­országban a XV-ik században hires bortermő helyek voltak; ott ma a szőlő nem érik meg. Németország Tacitus idejében a mai északi Olaszország klímájával 1 birt. Van valami hatótényező, mely a légköri hőmér ­sékre módosulólag hat. Ilyennek tartják a napfoltokat. Nehezen érthető meg azonban ez a tévedés is. A khinaik ezen elméletben már évezredek óta hisznek, mig az európaiak csak a 17-ik század első felében láttak napfoltokat először: Fabriczius 1610-ben, Galilei és mások 1611-ben. A napban végbemenő óriási protuberantiák és napfoltok azon­ban nem lehetnek állandó jellegűek. Ezek növeked­nek és el oszlanak, hely és idő állandóságával biró hőcsökkenést vagy emelkedést ezék sem idézhetnek elő. Marchan Emil lióni, úgy szintén Konkoly Thege Miklós hírneves csillagászunk azt állítják, hogy a nap területének csak 3400 milliomodrészét teszik. Ezekből időprognozist csinálni lehetetlen. Hiszen az olyan, mintha egy égő ház melegétől egy közbeneső hajszállal védenénk magunkat. A nap átmérője lu85-szer nagyobb földünknél, térfogata és súlya 745-ször nagyobb és nehezebb az összes bolygókénál, habár faj súlya csak 1*42 fok. Paradox dolog hát azon elméletet hinni, hogy a napfoltok, állandó és észrevehető hőfokváltozást idéznének elő. Várkonyi Béla.

Next

/
Oldalképek
Tartalom