Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-25 / 17. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (17. sz.) 1897. április 25. Mert hiába az állami kölcsön, hiába az állami segítség, ha a nagy közönség teljes tájékozatlansággal megy neki a nagy munkának oly kilátással, hogy a munkát néhány év múlva újra kezdeni lesz kénytelen. Ezt pedig minden áron meg kell akadályozni és pedig oly idó'ben, minddn még a jó tanács használ. Ha pedig egyátalán nem lehet tanácsot adni, legyünk legalább aziránt is tisztában. b. Az „Első Magyar!“ Negyven esztendő alatt az a társaság, melynek a többi között az a szernecséje is volt, hogy a mi semmi más vállalkozással meg nem történt : annak alapításában a „haza bölcse“, Deák Ferencz is részt vett, — mondjuk e társaságot a popularitás elnevezés nevében, mint a kedvenczekét általán megrövidítette. A mint az „Erdélyi Magyar Közmivelődési Egyesületiből lett a közszájon „Emke“, vagy a mint a családban az Erzsébetekből Böskék stb. lesznek, úgy, jóllehet e firma alatt, hogy „Első Magyar“ legalább háromszáz részvénytársaság van gründolva: mikor czikkünk czimét olvasóink átfutották: azonnal tudták, hogy az 1857. évben alapított Első Magyar Általános Biztosító-Társaságról akarunk szólani, mely nemcsak humanitárius közmunkásságával és ez irányban való nagy sikereivel, hanem azért is rászolgált a vidéki hírlapok elismerésére, mert csak e napokban gondoskodott nagyobb alapítvány nyal a munkaképtelen vidéki hírlapírókról. De nem a hála subjektivitása késztett szóra, hanem az a kötelezettség, mely a sajtóra hárul, midőn olyan negyvenesztendős sikerek előtt kell az elismerés zászlaját előtte meghajtani: minő az Első Magyar sikerei. Csak az öreg emberek tudják, a fiatalabb ge- nerácziónak pedig fogalma sincs róla, hogy a közfélelemnek mily apadása állott be a tűz elemi vésze iránt. Azelőtt napi imádság közzé zárták, hogy az ég kegyelme tüztől s égi háborútól mentsen meg, állandó rettegés volt különösen nyáron át a vészt hirdető harangok szavára, a tüzkárosok rendszerint hatóságilag elismertettek koldusokul és az emberszerető társadalom úgy rekompenzálta, hogy megengedte nekik a koldulást. Ma is a tűzvész olykor valóságos katasztrófák, városok elhamvadásánalc előidézője, de mily kedvezően megenyhült a rettegő rémes félelem vele szemben: az a nehány forint, melyet tűzbiztosításért a gazda fizet, mily sok háborgó, nyugtalan éjszakától, az aggódó rettegésnek mennyi gondjától menti meg! És a nyári félelmetes felhők, mely ellen a falusi babona csak az elébe harangozás orvosszerét találta! A biztositó társaságok a nagyobb szabású kölcsönös segitő szövetkezetek alapvetői és éppen azért történhetett meg, hogy negyven év előtt a politikai élet büszkeségei hevültek egy hazai pénzből létesülő ilyen humanitárius intézmény iránt és hogy többet ne mondjunk, a haza bölcse Deák Ferencz mellett egy sorban küzdött vele, a költő és állampolitikus és a magyar népnevelés reformátora Eötvös József báró, a politikai közélet nagy szónoka Somsich Pál, az akadémikus Dessewffy Emil. Julius 15-én alakult meg az intézet s hogy mit tett negyven év alatt, azt egy pár számadattal fogjuk bevilágítani : Három millió forint alaptőkével alakult a társaság, mely ma teljesen be van fizetve. A negyven év alatt üzletköre folytonosan szaporodott — 1860-ban szervezi az életbiztosítási osztályt, — tekintélye folyton emelkedett, ma méltán foglal helyet a legkonsolidáltabb, legismertebb hazai vállalatok között. Jótékonyczélra fen- állása óta egy negyed milliónál többet fordított, ez idén 7725 frtot. 1893-ban tartalékalapjai a 30 milliót meghaladták s ez fundusa annak a páratlan bizalomnak, a melylyel rendelkezik, mert a ki e társaságot ajándékozza meg bizalmával, az biztos lehet mindenféle esélyek között. 1895. év óta Lévay alapot I— előbbi igazgatósági emlékére — és ezredéves kulturális alapítványt tett, mely utóbbi a legutóbbi mérleg szerint 30.900 firt. Csak még egy tételt annak bizonyítására, hogy mily hatalmas méretekben gyarapszik ez intézmény, az Első Magyar egy milliónál nagyobb nyereséget produkált, melyből a részvényesek ennek 50—55%-át kapták, mig körülbelül 45% mindenféle czimleteken a különféle tartalékok öreg- bitésére fordittatott, a hol az erőgyűjtés 40 esztendőn át oly rendszeres erővel folyt: oft méltán tisztelhetjük a vezetés tradiczióit, de különösen Ormódy Vilmos helyettes vezérigazgató kiváló érzékét, ki a négy évtizedes hazai vállalkozásnak még nagyobb méretű ki- terjesztését vette — úgy látszik tényeiből becsvágyó czéljai közzé. Az „Első Magyar“ elejétől kezdve erős érzékkel a nemzeti föladatok iránt, sikereit nagy részben annak is köszöni, hogy a földmivelő ország nemű szükségleteit véve figyelembe, a magyar őstermelésnek, hogy úgy mondjuk, prémiumokat adott: nyilat-' kozik ez nemcsak általános díjtételeiben, hanem főleg abban, hogy a gazdasági egyesületekkel kontaktusba lépve, a gazdasági egyleteknek a biztosításnál nagy kedvezményt nyújtva, ez által a gazdasági szövetkezést és érdekképviseletet erősítette és- a gazdásági törekvéseknek erőt adott, igy a többek között biztosan tudjuk azt, hogy midőn a társaság a „Békésmegyei Gazdasági Egylettel“ kontaktusba lépett s ezek tagjainak kedvezményt adott, volt legerősebb az egylet, elérte csakhamar az 1200 tagot. Az egyesületi törekvésnek erőt, impulzust adván, mig a magyar gazdasági terményeket is olcsón biztosította és előnyöket biztosított a gazdaközönségnek. A negyven éves fordulatnál szívesen köszöntjük ezt a magyar vállalatot s méltán óhajtjuk a mostani széles látkörü vezetés alatt élje meg legalább a félszázadok jubileumot, nagy sikerek közben a magyar nemzetnek csakugyan „Első Magyar“-jakent, MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Jövetelem czélját röviden előadva, csakhamar Czélt értem; mert az asszony e szavakkal „mi a vadászatból tőkét nem csinálunk“ fejével igenlőleg bólintott. A férj, ki már neje óhajában is parancsot látott, bajsza alatt szívélyesen mosolygott. Rövid eszmecsere után elindultam a fogolyhad megtekintésére, mert már vadászatról szó sem lehetett. Utamon szüntelen a pikáns angyal képe lebegett szemeim előtt. Nem maradtam soká, mert kötelmem, nap nyugta előtti visszatértemet kivánta. Vonzott valami szokatlan nyugtalanító érzés, mely bensőmet eddig nem tapasztalt lázas izgalomban tartotta és ez egyszer sport kedvtelésemtől elterelt. Isteni rendelés lehetett, hogy más út felénk nem vezetett s a mint Dalmadiék portája mellett elhaladtam, a kert bokrai közül a fiatal menyecskének „Kedves rózsám holnap virradóra“ szivem érzelmeivel összhangzatos csalogató nótája hallatára gyökeret vert lábam. Tűnődésem megszakitá az elérhetlen iránti tudatra, ébredés. Es mit tépelődöm ? ! Nyíltan bevallom, hogy beleháborodtam a más boldogitására rendelt barna angyalba s ő kinevet s talán hátat fordít. Újból betértem házukba, az“ asszony kitüntető és lekötelező gyöngédséggel fogadott. Jó borral szolgált föl, mely parázsként élesztette iránta fellobbant érzelmeimet. A gazdával éreztetett vendéglátásban osztozott farkcsóvaló kiséretem is. Sem étel, sem dicséretben rövidséget nem szenvedett. Az örökre emlékezetes látogatás után az asz- szonynak „mielőbbi viszontlátásra“ biztató búcsúja után hazatértem. E percztől kezdve erőt vett rajtam a búbánat. Haza érve pilymallatig keseregtem czigányunk „Már nekem —: letűnt az élet, — más öleli“ — szivrepesztő nótája mellett. $ $ $ Rövid időre reá, elhatározták szüleim, végnapjaikat gondtalanul leélni, és azokat férjezett nénémnél eltölteni. Hire ennek csakhamar elszárnyalt vidékünkön és Dalmadiéknál sok érdekes eszmecserének lehetett szülő oka, s mint hallám még gazdászati képzettségem értékesithetése- is fölvettetett. A gyermektelen Dalmadiéknak az az ötletök volna bennünket, úgy most kerültünk volna bűvkörébe. Csak háromszor ujráztuk énekét, s vele együtt természetesen kedves társának nyájas mosolylyal fűszerezett kíséretét, többször nem mertük ujrázni, félvén haragjuktól, melylyel esetleg sújtottak volna bennünket, ha nagyon kifárasztjuk őket. A műsor negyedik pontja a „Virágok boszuja“ melodráma volt. Érdeklődéssol tekintettünk a színpadra, tudva, hogy szemünk s fülünk rendkívüli élvezetben fog részesülni. Wolf Sarolták, a. szavalt, kinek e téren való jártasságát, képzettségét s kiváló tehetségét már a polgári iskolai ünnepélyekről ismerjük; s mellette meg fognak jelenni szemeink előtt a föld legszebb élő virágai, Boross Sárika k. a. gyöngyvirág, Kréth Sárika k. a. szegfű, Répássy Sárika k. a. rózsa, Hauke Hedvig k. a. ibolya, Urtika Elza k. a. pipacsvirág személy esi tői s meg kellett volna jelenni még Mayer Katiczának is, helyette azonban Varga Margit k. a. személyesítette a liliomot. Már most képzeljék csak szemeik elé e szép csoportot virágokkal ékesítve s könnyen megérthetik, miért állt el lélekzetünk s csak sziveink dobbanása törte meg a csendet. Pilléktől s gnomoktól környezve feküdt — mint élettelen remek szobor — Hauke Elvira k. a. a nyugágyon s Wolf Sárika szavalata közben egyenként jöttek köréje a szebbnél-szebb virágok s illatúkkal elkábitották, örök álomba szenderitették őt s már-már nyugtalankodni kezdtem, hogy valóban meghalt s peleskei nótáriusként akartam eljárni s felköiteni, de ettől mégis megmentett; — egy halk köhintés által életjelt adott. Ez a látvány fölért a hetedik ég üdvével s Wolf Sárika teljesen átérzett remek szavalata és Szendrődy Sarolta k. a. szabatos zongora kísérete az álmok honába röpitették lelkünket s vitték, ragadták messze-messze a boldogság képzelt világába s azt hiszem nem mondok valótlant, hogy sok ifjú lélek most is és talán örökre ott kóborol eme látvány után. Lelkesült éljenzés, viharos taps követte az előadást s a színpadra hívtuk a szereplőket, hogy még- egyszer gyönyörködjünk az igéző csoportban. Ezután mint hatalmas orkán tört ki a lelkesedés s egy szívvel, egy lélekkel mondtunk köszönetét az előadás lelkes rendezőinek: özv. Länderer Arthurné, Schmidt Imréné és Steinsdörfer Józsefné úrnőknek; továbbá Auerbach Lipót és Franek János uraknak. A műsor ellen egy alapos kifogásom van. A »Virágok boszuja« helyett a melodráma czimeül bátran írhatta volna a rendezőség: »Sárikák diadala.« A szereplők közt hét Sárika volt és a diadal óriási. S hogy az előadásnak vége volt, jött csak az igazi diadal. Az angyalok, virágok s összes társaik lejöttek közénk s nekünk a zene hangjai mellett szabad volt szép szemükbe nézni, karcsú derekukat átölelni, kis kaesóikat szorongatni, — én legalább igy' cselekedtem s nekem ez igen-igen jól esett — s velük a tei’emben egymást átölelve fel-alá szágul dani, tánczolni. Istenem, de okos ember is volt az, aki a tánczot feltalálta! Mit szólnának a kedves kis lánykák, ha én valamelyikhez lakásukon beállítanék, meghajtanám magam, elkapnám angyali termetét s kezdeném fel-alá ránczigálni a szobában. Ugye mit szólnának! Mig a bálteremben, amikor legszebb ruháikat vették magukra, oda megy a fiatal ember, egy-két szót dörmög s erre a lányka szépen mosolyogva elébe lép, összekapaszkodnak s elkezdenek jobbra-balra forogni, előre hátra szaladni s ez oly isteni élvezet s mikor egy éjszakán vagy 60—70 kilométernyi utat tesznek meg ugrálva, futva, meg- törlik kipirult arczukat s dobogó, lázasan emelkedő keblükből kéjes rezgéssel tör ki a szó: jaj de jól mulattam! Ha otthon, vagy az utczán oldalba ütök valakit, bizony kidukál érte a titulus, mig a bálteremben könyökömmel úgy taszítom oldalba kedves szomszédnőmet, hogy az a menyezeten csillagokat lát s én bocsánatot kérek s ő oly biztatólag mosolyog, mintha csak mondaná, jaj de jól esett, üssön oldalba bármikor bátran. S ha az ütés napok múlva is látható, elmerengve sóhajt: kedves báli emlék. Lássák, ilyen az élet s ezért tetszik — legalább nekem — oly nagyon. Ha bálban vagyok, nem tudok semmit a külvilágról, lelkem, szivem mámorittas (néha fejem borittas) lesz, s ez annyira édes, kéjes érzés, hogy örökké bálba vágyom. Ott szabad nekem is boldognak lenni. De mi az én boldogságom Kálmán barátoméhoz, aki az étterembe lép, büszkén feszíti mellét, fitogtatja a nagy csokrot frakkján, amelyben az összes szereplők virágaiból van néhány szál. Végig néz bennünket, fitymálva odébb megy, szóba sem áll velünk —- trott- likkal — ő a legény, nézzétek ! De mi nem haragszunk ezért rá. Okosan teszi, iparkodjék mindenki első legény lenni a bálban. Nem ér az semmit, ha jobbra-balra támolyog, tessék tánczolni, mulatni, megtérni ez virágát mindenki számára. A mostani nő
