Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-30 / 35. szám
1896. augusztus 30. 3 Az egyházkerületi lelkészek által iskolalátogatásról írásban beadott jelentésük arról győzött meg, hogy az egyes iskolákban az elért eredmény általában jónak mondható, kivételt egyedül a váraljai iskola képez, a hol Tóth János tanító több időt töltött az iskolán kívül a korcsmában, mint az iskolában, a hová nagyobb tanítványait is magával vitte. Nevezett tanító még a kir. tanfelügyelő iránt is durva tiszteletlenséget tanúsított, midőn őt vétkes mulasztásait kérdőre vonta. A közgyűlés T ó t h János ellen emelt súlyos vádak miatt őt állásában meg nem erősítette és utasította az egyházmegyei esperest, hogy állásából haladéktalanul távolitsa el. Bús Lajos egyházmegyei aljegyző Írásban benyújtotta tisztségéről való leköszönését, mit a közgyűlés sajnálattal fogadott el és érdemeiért jegyző- könyvi elismerést szavazott. Aljegyzői helyettesekké az elnök kinevezte: B a b a y Sándor és Szabó Károly lelkészeket. Dr. Nagy Sándor tanácsbirónak leköszönését szintén sajnálattal vették tudvmásul és elhatározták, hogy a tanácsbirói és az aljegyzői állást újévre töltik be. A szavazatszedő bizottságba beválasztattak: Ágoston István és S z o n d y István világi, továbbá D ö m ö k Péter egyházi tag. A szavazatok őcsénybe küldendők Dömök Péter lelkészhez. Az egyházmegyei gyámpénztár-alap tárgyalásánál Molnár Sándor madocsai lelkész a következő indítványt terjesztette be alapos indokolás kíséretében : f§ Az özvegyek megkapják életfogytiglan azt az összeget, mely a folyó évben folyósittatik. 225 frt. 2. A lelkészeknek belépési járuléka az egyetemes gyámegyletbe az egyházmegyei gyámpénztárból kifizettetik. 3. A lelkészek tartozása levonatik abból az ösz- szegből, mely helyettük az egyetemes gyámpénztárba befizettetik. 4. A megyei gyámegylet több tagot nem vesz fel kebelébe, hogy a mostani nemzedék kihaltáról megvalósulhasson az alapszabályoknak azon záradéka, miszerint ha a megyei gyámegylet mint valamikor megszűnnék : az egész, vagyon az egyházmegye tulajdonába megy át. 5. Az uj özvegyek a kiosztásra kerülő összegből csak abban a maradékban részesülnek egyelőre, a mi a régi özvegyek kielégítése után még rendelkezés alatt áll. 6. Kivételt képez Sárközy Sándor volt megy- poli lelkész ur, a kinek neje, — ha özvegységre jutna j—- a régi özvegyekkel pénzügyileg egy elbánásban részesül. Az indítványt egyhangúlag elfogadták. Szilassy Aladár elnök arról értesítette a közgyűlést, hogy takarékpénztári könyvben átvette Tolnavármegye törvényhatósági bizottságának 50,000 frtos alapítványát a gyönki algimnázium részére és azt rendeltetési helyére is juttatta. Ennek örvendetes tu— Az ám, hol van Baráti Laczi ? — Jó helyen van az mát, mondta a szolgabiró, ki épp akkor jött ki a doktorral. Beadta saját magát a törvénynek. Szegő Julcsa csak nézett maga elé, aztán egyre halaványabb lett — összerogyott. Úgy locsolták fel hideg vízzel. Izzón sütött le a nap a pusztára. A kévék ott hevertek szerte széjjel, a kaszák sorjába, nem nyúlt azokhoz senki. Az asszonynép sopánkodott, az emberek komoran néztek egymásra. Szegő Julcsa meg lekerült a dűlőre. Észre sem vette senki. Sietett, keszkenőjét is leoldotta — a szive meg oly sebesen dobogott. Én édes Jézusom, mit tettem. Mii lesz velem ? sóhajtotta. Megállóit, — azt hitte meg fullad. Bolond voltam, minek is jót szóltam Aranyi Pistával. Mit csináljak Uram Isten ? mondjam-e, hogy én vagyok az oka mindennek. Csukjanak be engem, csak Baráti Laczit hagyják szabadon. Jaj megfuladok. Nehéz por fell eg szállott fel az országúiról. Baráti Laczit vitte arra két csendőr kocsin. A két keze bilincsbe volt verve. Szegő Julcsa még látta a porfelhőt, de azontúl semmit. Örök setétségbe borult előtte a világ. Baráti Laczi se láthatta meg utoljára a csapodár szeretőjét, pedig az olyan közel volt hozzá. Eltakarta tlőtte a boglyas szarkaláb, a folyó fü, az árva csalán bokra. A selymes fekete haja meg rá volt borulva az arczára szemfedőnek. domásvétele után a gyönki algimnázium 1895—96-ik tanévről szóló értesítőjét olvasták fel, melyből a nevezett tanintézet haladása és gyarapodása tűnt ki. Ennek kapcsán részvétet fejeztek ki az elhunyt V a r g h a István igazgató halála felett, a ki a gimnáziumnak éltető lelke, a tanulóknak pedig szerető atyjuk volt. Az időszaki tanácstagok közé a kilépett dr. Nagy Sándor helyett Hagymássy Károly és Dömötör Lajos választattak be, kerületi képvise- lőkül pedig: P a p p István, Kovács Sebestyén Endre, Gr ö d e Sándor és Eötvös Károly. Már délután 2 óra volt, mikor az elnök felfüggesztve az közgyűlést, kijelentette, hogy azt délután 4 órakor folytatják. A délutáni tanácskozások az egyházmegyei közpénztárnak és gyámpénztárnak számadásaival kezdődtek, melyek rendben találtattak s igy a felmentvény megadatott; az egyes behajtás alatt álló követelésekről László Lajos ügyész referált, megadva a szükséges felvilágosításokat. A közalapi bizottság jegyzőkönyvének tudo- domásvétele után a lelkészi javadalmakról szóló bevallásokat fogadták el. Az esperesi számadásokat C s e k e y István esperes azzal a panaszszal mutatta be, hogy sok a hátralék. A segélyek iránt beérkezett kérvényeket D ő c z i József váraljai lelkész adta elő a bizottság nevében, s ennek javaslata alapján a közalapból segélyre ajánl- tattak: a pécsi egyház 500 frt, a bonyhádi 200 frt, a magyar- hidasdi 50 frt, a rácz-hidasdi 100 frt, a bátai 300 frt, a szegzárdi 500 frt, a kölesdi 200 frt, a szedresi 100 frt, a pécsváradi 150 frtra; államsegélyre ajánltattak: Váralja 300 frt, Dunaföldvár 300 frt és Nagy-Pál 150 frtra. A lelkészek közül a közgyűlés a következőket proponálta állami segélyre: Dömötör Lajos pécsváradi lelkészt 200 frtra,'Ku ti István dunaföldvárit 200 frtra, Megyercsy Béla faddit 200 frtra, Kúr Kálmán bátait 150 frtra és Kálmán Dezsőt 200 frtra. Az egyházi számadások felülvizsgálásáról Kúti István dunaföldvári lelkész tett jelentést, melynek meghallgatása után még több tárgy is nyert elintézést, mir^_%z elnök a közgyűlést .berekesztette. —th. ________TÖVISEK. ■\ 7’Ilja.r u.tájiul. „Ha a vége jó: az egész jó.“ — ígéretem szerint „ Viharos“ töviseim ez utolsó folytatására ki- vántam fenntartani humoros gondolataim javát. Nem tudom, hogy tudom-e teljesíteni a merész ígéretet, — de azt tudom, hogy akarom ! . . . Igen érdekes dolgokról fogok tréfás rövidséggel — elmélkedni, — hallgassák meg, kérem, ájtatos hirlapolvasói türelemmel gyarló szavaimat! . . . Záró-beszédem felosztása ez : a) Fővárosi kvár- télg. és koszt. — b) Itthoni fogadtatás. — c) Ni- kitics paszita. — d) A „Szegzárdi Dalárda“ aug. 23-iki dalestélye. * Ha Isten kegyelme csudaszerüleg eléltetne még egy uj ezer évig, mindig hálásan emlékezném meg a magyar székes-főváros ama fejedelmi fogadásáról, hagyományosan fényes vendéglátó magyar szivességéről, mikben a versenyző dalárdákat részesítette. Mily finom tapintatosság, bölcs előrelátás, atyai szeretet nyilvánult itt mindenben ! . . . A mint a vasúti kocsikból kiléptünk, azonnal beléptünk a főváros atyai gondoskodásának büv-körébe s hogy a sok ülés miatt netán megmacskásodott lábaink visszanyerjék előbbeni ruganyosságukat s vitézül megállják a placz- czot a dalversenyen : rendeztettek velünk egy monstre gyalog sportot 3 kilometer távolságra, vagyis a lakásunkig. (Baross-utczai elemi iskola.) Vezetőnk volt Szentpétery István rendező ur, egy fővárosi fiatal tanító, kinek nem tudom, hogy minden szeretetre méltó kedvességét, nyájasságát, klasszikus műveltségű, hozzánk való meleg ragaszkodását, csókolni való finomságát csudáljam-e, köszönjem-e; vagy pedig bámuljam azt a „podász ókusz Achileusz“-féle rettentően gyors lábakat, melyek előttünk járván, igaz, hogy borzasztó izzadás mellett, alig félóra alatt megtettük azt a 3 kilométeres utat összeroskadás nélr kül! . . . Ebemé kibírta, de Tóth Bandi visszamaradt. (Később tudtuk meg, hogy Szentpétery ur a legkitűnőbb táv-gyalogló Magyarországon s ő TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (35. sz.) most is egy esteli szokott gyakorlatot végzett a saját javára, a mi törődésünkre. — Dehát mit törődjék ő a mi törődésünkkel ? . . . E kényszer gyalog-sport, mint most rögtön kiviláglik, nagyon szükséges volt! . . . Azt akarta ezzel elérni a főváros szeretetre méltó bölcs rendezősége, hogy — tekintettel a mostani budapesti nagy drágaságra — ez este ne vacsoráljunk, hanem teljesen kifáradva, kimerülve, azonnal ágynak essünk. Azt akarta továbbá, hogy spártai puritánizmussal berendezett kéj-ágyainkon ne lássunk álom-üző kínokat és se a szalmazsák gyötrő kegyetlensége, se a csomós szalma-vánkos pofacsont feldagasztó zörgedelmes iszonyatossága ne gátoljon bennünket a rozsdás vaságyakon a nyugodalmas alvásban. És ez sikerült is-! . . . Jóizüt aludtunk! . . . Igaz, hogy majd mindenki hanyatt feküdt, hogy a durva szalma ne törje a gyönge oldalát s puha tenyere volt a természetes vánkos, — de azért — mondom — aludtunk valamelyest. (Én pláne oly boldog valék, hogy egy kis „kapriczot“ kapék, — egy kis fejvánkost L i n h a r d- tól, Szegzárd zsidó kántorától, a melyben volt jó puha toll s jóizüt aludtam attól, — vagyis azon, melyért ime: Zengjen ajkam verse, rime! . . . Vánkosért, minn fejem hála. Szivemben él örök hála! . . így aztán a nem gyomor-terhelt állapotban való lefekvés édes nyugalma az edző szalma derék-aljon zsup-vánkoson, kellőkép megaczélozván idegeinket: biztos kilátással a sikerre, mentünk neki a szent dal-csatának, majd másnap a fővárosi nagy ebédnek ! I I I Ai dalcsata örvendetes eredménye már bőven ismeretes, — erről tehát ezúttal nem szólok, — a fővárosi nagy ebédről is kiszivárogtak már némi hírek, de erről — nagyobb bizonyosság kedvéért — mégis szólok. — És azt mondom, hogy a magyar székes főváros valóságos csudát, Krisztusi csudát tett, megvendégelt öt kenyérrel és két halhl öt ezer éhező embert! ... ők ugyan csak villás-reggelit ígértek, de ebédet adtak (erre vall a kiosztott potya „ebéd-jegy!“ — no meg az, hogy a szegény magyar ember déli 12—1 órakor már ebedelni szokott! . . . Dalárdánk nevében szabad legyen szívesen megköszönnöm a potya- és csuda-ébédet most, utólagosan (minthogy akkor s ott meg nem köszönhettem, azon egyszerű oknál fogva, mert nem volt gazda, — nem volt jelen egy szál tanácsos, vagy polgármester-féle ember sem! . . . A nagyon kiváncsiak kedvéért ideirom a nagy- szabásu fővárosi millennáris országos dalünnepély alkalmából rendezett disz- ebéd étlapját: — Semmi leves, semmi bor, közönséges sör, állott szafaládé, savanyú szalámi, egy hetes borjú sült (hidegen! . . .jó ez neked ide-, gén! . . .) sonka csont, soroksári száraz kenyér. E mellett egy nyitrai czinczogó czigány banda, vályogvetés miatt agyagos kezekkel, mosdatlan arczczal, rémitő zene művészettel, mely gyors távozásra késztetett. No de, jó ez ingyen, gondolta a fővárosi nemes tanács!--------Jaj, mi másképp volt pár éve a gavall ér Fiúméban! .... * Hát bizony mi Budapesten sem nyugodni, sem jól lakni nem tudtunk, de annál szebben és köny- n y e b b e n daloltunk s alig vártuk, hogy haza jővén, nyugodjunk babérainkon, vagyis, szokott puha ágyunkon, mit gyöngéd feleség s szerető gyermek karja vet, — és jól táplálkozzunk édes otthonunkban! Bizony-biizony, sokat kell szenvedni a babérért, a dicsőségért, még a dal-csatában is ! . . . * Annál jobban esett hazaérkezésünk alkalmával Szegzárd városának ünnepélyes és szives fogadása, illetőleg a társadalom nemes felbuzdulása, mert hiszen a hivatalos város és a magasabb körök itt is távolléttel tündököltek, épp úgy, mint Budapesten. Hja! — ez minálunk is divat! — — Mig nincs eredmény: lenéző, gnny, — mikor meg már van, sőt dicsőség koszoruzza a fenyes sikert, háttérbe vonuló sötét irigység a jutalma a kitartó nemes küzdelemnek! . . . Isten éltesse a szívélyes fogadtatás rendezőit s az abban részeseket, — Isten világosítsa fel a dalárdát sötét szemüvegen néző irigyeket és közönyöseket! Majd talán máskor másképp lesz ? ! ? . . . & Minthogy a koszoruzott dicsőség nagyon szellemi eledeléből megélni nem lehet sbár köritse ba- béra homlokot: babér kiált a bél, ha hogy korog! —: hazatértünk után barátságos banketten pár kedves órát szerzett nekünk Szegzárd nehány I lelkes fia a régi Casino bozóttal körülvett nyári
