Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-23 / 34. szám
F XXIV. évfolyam. 3^. szám. Szegzárd, 1896. augusztus 23. ÍMABOT KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. A.z országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanító- _________________egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. El őfizetési ár: Egész évre . . . . 6 frt — kr. félévre ..... 3 „ — „ Negyedévre .. .. I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj Istvan-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Me gj eleu: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . . | 1 frt 87 kr. 100—200 „ . ' . . 2 „ ‘ 87 * 200—300 „ ... 3 „ 87 „ minden további 100 szó 1 írttal több Kérjünk adóelengedést. Valóságos Isten csapása nehezedett a mi vármegyénk majdnem minden községére, borzasztó zivatart, jégesó't és felhőszakadást zu- ditva reájuk, hogy tönkretegye ezerek és eze- rek egy évi reményét, hogy vandalizmussal elpusztítsuk bortermő vidékünkön azt, a mit nagy áldozattal s még nagyobb fáradsággal alkottak gazdáink a fillokszera által letarolt szőlőkben. De nemcsak az újra rekonstruált szőlők semmisültek meg, hanem oda lett a tengeri és dohánytermés is. Az elnyomtatásra váró gabonás asztagokat, kazalokat pedig egyik határból a másikba hordta az óriási szélvihar és a jégeső kicsépelte annyira, hogy alig maradt szem a kalászokban. I A rettenetes erejű szélvihar kicsavarta, letördelte a gyümölcsfákat a gyümölcsösök-, | szőlők- és kertekben, az épületek tetejét pe- I dig lesodorta. KgÉ; A kár milliókra -megy s- a- . csapá» feb&t. a jövő évre is, mert a megzúzott s összetört szőlővesszők nemcsak ‘az idénre lettek megfosztva termésüktől, hanem több év kell hozzá, hogy újra termőképessé legyenek, mert a felhőszakadás a hegyoldalakról még a termő földet is lehordta. A gazdaközönségen, melynek minden fáradsága kárba veszett, mely csak évek múlva heverheti ki a borzasztó kárt, segiteni kell az államnak, hogy enyhítse kétségbeejtő helyzetét. Az elemi csapás elvette a termést, melyből jövedelme lett volna gazdaközönségünknek és igy abba a szomorú helyzetbe sodortatott, hogy polgári kötelességeinek sem tud megfelelni. A károsodott s mélyen sújtott polgárok tehát minden jóakarat mellett sem fizethetik meg az idén adójukat az állami pénztárakba, a minek azután — ha rögtöni intézkedés nem I történik — az lesz a következménye, hogy a végrehajtók megegzekválják kíméletlenül őket. Ennek nem szabad megtörténnie; azért felhívjuk Tolnavármegye azon községeinek elöljáróságát, melyek nagymérvű elemi csapást szenvedtek, hogy haladéktalanul azonnal tegyenek meg mindent lépést a kárvallott lakosság érdekében, hogy reájuk nehezedett csapást csak némileg is elviselhetővé tegyék. Először is, ha hivatalból még ki nem rendeltetett, kérjék a m. kir. pénzügyigazgatóságot, hogy a kár felvételére egy becslőt küldjön ki, hogy ennek jelentése alapján az idei adó részben vagy egészben elengedtessék, a végrehajtás pedig azonnal beszüntethessék. Mi ' erősen hisszük,"^ hogy1 a kárt szenvedett községek együttes kérelmezésének meg is lesz a kívánt eredménye, mert a kormánynak nemcsak hatalma van adóelengedéssel élni, hanem erkölcsi kötelessége is a legnagyobb mértékben enyhíteni az elemi csapás által sújtottak nyomorát. A helyzet kétségbeejtő, csak leplezetlenül teljes valóságában fel kell tárni, hogy az adózó polgárok mielőbb részesülhessenek abban a segítségben, melyet minden jogállamban megadnak azoknak, a kiket elemi csapások sújtanak. th. A szegzárdi dalárda. Magyarország ezredéves fennállása álkalmából az idén az országos dalszövetség az ezeréves haza szivében tartotta meg élénk érdeklődés mellett dab versenyét, mely minden mozzanatában impozáns volt, mert 26 hazai dalegyesület mutatta be a magyar dal I művészetét. A fővárosi lapok egybehangzó kitüntető elismeréssel szóltak arról a nagy haladásról, melyet dalegyesületeink a magyar férfinégyes kultiválásában el ■ értek s örömmel konstatálták a mükritikusok és a zsűri tagjai, hogy a dalárdák művészi szinvonala hatalmasan emelkedett. A szegzárdi dalárda is, mely már diadalmasan meghordozta zászlaját Kolozsvárott, Debreczenben, Miskolczon és Gyöngyösön, elment a dalversenyre, hogy dicsősége koszorújába uj babért tűzzön. És a némelyek által kicsinyeit, sokszor lenézett dalárda a magyar dalegyesületek elsőrendű champion- jai közé küzdötte előre magát s ma azok között áll, melyek a többiek közül kimagaslanak. A szegzárdi dalárda, mint már tudva van, a zsűri egyhangúlag hozott ítélete alapján elsőrendű kitüntető diszokmányt nyert s ezt a kitüntetést méltán meg is érdemelte a versenyen bemutatott művészi énekléséért. Hogy elhozták az első kitüntetést, azt annak köszönhetik,. hogy komolyan vették a dal művelését és hogy megvan bennük a képesség és képzettség. A mostani dalárda kitűnő hanganyaggal rendelkezik, melyet, a mint azt a versenyen is megmutatta, jó vezetés mellett érvényesíteni is tudott. Éber Márton karmester a darabok betanításában dicséretes szorgalmat fejtett ki, Abaffy József tiszteletbeli karmester pedig az ő ritka tehetségével megadta a daloknak a preczizitást, a harmóniai tisztaságot és a finom árnyalást. A siker kivivásában tagadhatatlan, hogy elsőrendű érdeme van B o d a Vilmosnak, a dalárda elnökének, a ki tapintatossággal és a próbákon való pontos megjelenésével összetartotta, lelkesítette és buzdította az egyesület tagjait. A diadal kivivásában finom érzésű s áldozatra kész nagyközönségünknek is osztályrésze van, mert TÁRCZA. H a, £ a. s*. Irta: TORNAI BARNA. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Úgy történt, hogy mikor szentjakabi Jakab Boldizsár koporsóját levitték a családi sírboltba, Jakab Ernő is ott ment, a két asszony, húga meg a két Sógora után. Sokan már nem is tudták ki az; régen el került innen a szülőföldjéről; a vad idegenbe meg hamuit az arcza, megszélesedett a válla, komor, hideg lett a tekintete. Mikor a két húga, kisirt szemekkel visszafordult a koporsótól, csak odaborultak a vállára, szótlan zokogva s a hatalmas férfi rájuk hajtotta szép fejét és sirt, — mint azelőtt régen . . . Mert sírtak igy együtt már egyszer; akkor is itt, a sírbolt visszhangzó ivei alatt. A két kis gyönge szőke lány ott zokogott az életerős fiú vállán; ez biztatta őket, csitította s a könnyei oda peregtek a szőke fürtökre. Az édes anyjukat, azt a halvány urczu, szomorú asszonyt hozták ide le, aki itt alussza álmatlan álmát; Jakab Boldizsár összelőni szemöldökkel állott ott s a három gyerek, ha Ránézett, oda üyilalott valami a szivükbe; mert nagyon árvák voltak. A mogorva, rideg ember, még a koporsónál sem | lágyult meg, hogy legalább most békitette volna meg a feleségét, azért a sok szenvedésért. Mert sokat szenvedett; aztán mikor már érezte, hogy nem bírja tovább, odahivatta a fiát, simogatta szép, barna fürtös fejét: — Ugye gondját viseled a kis húgaidnak, szeretni fogod, nem hagyod el őket? — Nem soha! Védelmezd őket mindenben. A fiú bólintott rá s hullt a könnye a sovány, kiaszott kézre. És szeretni fogjátok az édes apátokat mindig! mindig. Egy óra múlva árvák voltak. És úgy érezték ezt az árvaságot; féltek az apjuktól s mikor komor, téli estén, a tanuló szoba divánján összebújtak, a fiú mesélt nekik, aztán a vége mindig az volt — én szeretem édes apát! És a kis lányok szepegve fogadták „én is, én is!“ Már csak egy év volt hátra, aztán kimehettek az ősi kúriára s az öreg Jakab Boldizsár dicsekedve mondta, hogy már a gondot átadja emberré nőtt fiának. Öröm volt a faluban, mikor a földesur a szép fiával, meg az angyal arczu leányaival visszaköltözött a régi kastélyba és mintha Jakab Boldizsárt is megváltoztatta volna a friss levegő, meg a százados fák hüs árnya, a patakzugás; szelid lett és vidám s az volt | az egész ház is az maradt mindaddig, mig a fiatal Jakab Ernő, oda nem áll az apja elé s meg nem mondta, hogy házasodni akar: Az apai szeretet nyilalott át szivén s tettetett nyugalommal szívta tovább pipáját, mikor kérdezte: — Jó! és ki lesz a menyem? — A Tibor Illés Krisztinája. Hallatlan harag gerjedt a büszke Jakab Boldizsáron. — A Jakab Boldizsár fia, egy jöttment leányát veszi el! nem, soha! Talán még idehoznád az ősi portára! Lelőlek téged is, meg azt a személyt is, aztán nem lesz fiam. — Azt a lányt ne sértegesse s ha úgy tetszik, Jakab Boldizsárnak nincs fia. Nem kérlelte az apját; jól ismerték már egymást s mikor a fiskális a kezébe adta az anyai örökséget szép, fényes aranyakban, az engesztelhetetlen gyűlölet és dacz el tudott búcsúzni a két kis szomorú húgától; halványak voltak, reszketve, szelíden simultak a hatalmas férfihez: szóval nem marasztalták, csak könnyes, nagy szemük beszélt. És azt hitték, hogy Ernő egy két nap múlva visszajön, hiszen édes anyja mondta, szeressük édes apát. r Es a fiú elment megsértve, haraggal s a Tibor tanító Krisztinája tudta, hogy nem jön többé a földes ur fia hozzá.
