Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-02 / 31. szám
1896. augusztus 2. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (31. sz.) 3 Ahol te jársz: gyöngyöt gázol Piczi lábad S mintha zengő angyalszárnyak Csattognának. Ahol te jársz: megáll a nap Csudát látva S ezer szemmel ragyog le rád, Mint a páva. S mig a te kis harmatlábad Tovalehben: Tovaszáll a nap is, csakhogy — Fényesebben. Endrődi Sándor- A vámosiak bárója. Kis köpczös emberke volt ócska, régóta divatból kiment szabású fekete kabátban s olyan kalappal, a milyet talán huszonöt évvel ezelőtt, vagy talán soha sem hordtak. Inkább látszott valami vén csizmadiának, mint magyar mágnásnak. De a vámosiak büszkék voltak rá s ha végigment az utczán, összedugták fejeiket s fontoskodva mondták egymásnak: — A báró! Mintha nem ismerte volna apraja, nagyja, az egész Vámos. De azért valahányszor meglátták az utczán, mindig igy szóltak maguk közt: — Ugyan hová megy a báró? Pedig azt is tudták, hogy hová megy. Évek óta tudták már, pontosan, szabályosan. Heggel kilencz órától tízig a piaczon sétál s nézegeti a kövér libákat, kappanokat, csirkéket, a gyümölcsös kosarakat, melyekből oly csábitóan kandikál ki a piros cseresnye, az aranyszínű kajszin ba- raczk, a körte, az alma, aztán nagy halmokban a zöldség, kerek, kemény, ropogós káposztafejek, hatalmas kalarábék, zöldbab, mely oly puhának látszott, mint a vaj. A báró sóvár pillantásokkal nézegetett végig mindent, szóba állt a kofákkal és a falusi asszonyokkal, megkérdezte, hogy adják a libát, csirkét, a ba- reczkot, a vajat; de már tudták, hogy semmit sem vásárol, legfeljebb egy csomócska hónapos retket, a mit betakargat a zsebkendőjébe, úgy teszi a kabátja hátulsó zsebébe. Tizenegy óra felé bemegy a czukrászhoz: — No hogy van Rapcsák? Bejöttem magához egy kicsit. Mindennap igy megy ez s mindennap ugyanazt feleli Rapcsák czukrász. Köszöni alásan, csak megvan valahogy, ámbár az idő múlik, az ember öregszik. Hát a méltóságos ur? — No, no, én is csak megvolnék, — felel a méltoságos ur. Öméltósága kérdezősködik a teinsasszonykáról s arra bejön a boltba a teinsasszonyka, kövér, már cseppet sem fiatal matróna. Legelső dolga, hogy az urát pirongatja: — Ejnye meg sem kínálod a méltóságos báró urat ? én is hiába számitok erre. Különben is feltárult előttem az egész világítási miseria a maga valójában. Princzipalisom ugyanis félénk természetű lévén, óvakodik az esetleges petroleum-robbanásoktól, melyek nagy károkat okoznak, mint ezt az újságok is igazolják. Várva-vártam ezért az alkalmat, hogy a közelfekvő székvárosba ránduljak egyet-mást bevásárolni, többek között petróleum-lámpát. Mindennel megbarátkoztam idővel, de az emelet ártatlan lakóinak korai felkelését és az igy okozott zavart, mely hozzám a földszintre is lehallatszott, — csak nagy nehezen tudtam megszokni. Alig hasadt meg a hajnal, édes álmomat rémképek zavarták meg napokon keresztül, mig a helyzetet megszoktam. Úgy tűnt fel, mintha hadsereget mozgósítottak volna egy deszkahidon, mely alatt én álmomban feküdtem. Folyton attól tartottam, hogy a hid rám szakad. Rendkívül kínozott e tudat, hideg veríték gyöngyözött le homlokomról. Midőn álmomból felocsúdtam, könnyebben lélegzettem már, tudtam hogy nem vé- konydeszkáju hid, hanem gerendás-mennyezet alatt fekszem; fölöttem pedig nem hadsereg mozgosittatik, hanem nehány tuczat házi szárnyas ébredezése, — szárnycsattogása üt zajt; nem is katonai trombita szól^ hanem a kakas üdvözli a hasadó hajnalt. Bosszúságom e miatt nem sokáig tartott, mert a helyzetet csakhamar komikus oldaláról fogtam fel s jókat nevettem magamban. De azért ébredésem első kínos pillanataiban szerettem volna lakást cserélni, az emeA czukrász ugyan már- kínálta, de a méltóságos báró ur semmit sem fogadott el s a teinsasszonyka is hiába kínálja. Nagy erőtetésre, hogy „legalább az én kedvemért“ ezt az egyet, elvesz egy darabka almás lepényt. — Nagyszerű, = dicséri az asszonynak, a ki az almás lepényeket maga készíti; <— felséges. Meg kellene aranyozni érte a kezét. De hiába kínálják, hogy hát tessék még egyet, no legalább még egyet; nagyon ritkán sikerül megetetni vele még egy másodikat. Félórái beszélgetés után menni készül s kotorász a zsebében. Fizetni akar. — No az volna szép, — támadnak reá a czukrász is meg a czukrászné is. Es erőnek erejével vissza kell dugnia zsebébe a pénzt. — De akkor nem jövök többé magukhoz — zsémbel a báró. Másnap azonban mégis csak eljön. Harmincz év óta jár már oda. Oda járt mikor még a Rapcsák apósáé volt a bolt s oda fog járni, ha még él, mikor majd a Rapcsák fia veszi át az üzletet. Fél tizenkettőkor a plébániára ballag, a hol rendesen ott marasztalják ebédre. Hiába tiltakozik, hogy nem maradhat, igazán nem maradhat. Néha próbál elszökni, de megcsípik s a plébános, a ki jókedvű, vendégeskedni szerető házigazda, kitalálta a módját, hogy kell a méltóságos bárót ott tartani. Eldugják a kalapját. Az erőszaknak végre kénytelen engedni Öméltósága s duzzogva leül az ebédhez. De olyan szives házigazdára nem lehet sokáig haragudni s ő méltósága is kiengesztelődik. A plébánosnak finom borai vannak s szeret koczintgatni. — No méltóságos uram, még ebből a visontaiból. Ebből a neszmélyiből. ő méltósága azonban elhárítja:-— Nem, édes papom, köszönöm már nem. Nagyon mértékletes ember, keveset eszik, keveset iszik, ámbár torkig lehetne ennie, innia, mert Vámoson mindenfelé hívogatják ebédre, vacsorára, főkép ha vendég van valamelyik háznál, a mikor nagy dicsőségére szolgál áz a háziúrnak meg a háziasszonynak, hogy báró is ül az asztalnál. Néha a háziasszony erővel bedug a zsebébe egy csomó szalon czukorkát vagy egy szép narancsot. Azt haza viszi a könyvkötő gyerekeinek, a kinek a házában lakik. Ha a plébános vagy Borberekyék egy pár palaczk finom visontait vagy neszmélyi aszút küldenek, avval mindig a kedveskedik. Az asszonynak virágot is hoz a Borberekyék kertjéből, a legna- gyobbik fiúnak pedig olvasni könyveket a kaszinóból. Az egész háznép szereti s ki nem eresztené onnan a világért sem, ámbár minden esztendőben el akar költözködni. — Azt a csúfot már csak nem cselekszi rajtunk a méltóságos báró ? — tiltakozik a köny vköté. Aztán a felesége kezdi rá: letbe (?) költözni, — lakóinak pedig szobámat át engedni. így tán nem zavartuk volna egymást! Eljött az idő, mikor fel se vetettem e dolgokat. Hiába! Nagy a szokás hatalma! Hónapok repültek el hivatalos teendőim végzése közben. A talaj, — melybe Isten igéjét vetni volt hivatásom, — jól müveit volt. Ennélfogva kimondhatatlan lelki vigaszokban részesültem. Az iskolának derék tanítójával karöltve buzogtunk a nevelés terén. Szerettem tanítványaimat s ha nem csalódom ők is vonzódtak hozzám. így voltam híveimmel is, kiknek buzgalma megédesité az élet kellemetlen perczeit. A szenvedés és lelkiöröm váltakozása között múlott az idő. A napok rövidebbek lettek, a szürkület mindig korábban köszöntött be. Szellemi munkálataim felhívtak, sürgettek egy jófajta lámpa beszerzésére. De többfélére is volt szükségem. Két napi szabadságot kapva, megtakarított néhány forintommal P-re mentem. Plébánosomnak vásárfia gyanánt csinos tajtpipát hoztam. Mert nem türhetém tovább, hogy jó princzipálisom egyszerű agyagpipából élvez az igazi pipások előtt nektárnál is becsesebb szüzdohány aczélkék füstfellegeit. Haza érvén, öregem tárt karokkal fogadott. Aggódott már, hogy nem jövök meg; pedig holnap temetés lesz. — Nyugodjék csak meg édes plébánosom, most már itthon vagyok. — Hát itt hagyná a méltóságos ur ezeket a szegény gyermekeket, a kik úgy szeretik? A nagy kérésre a báró aztán megmarad, csak az az aggodalma, hogy nagyon fölszaporodik a házber. — Hát hadd szaporodjék, annál jobb — felel a könyvkötő, a ki jómódú ember s nem szorult rá, hogy azért a két szobácskáért ott hátul az udvarban pontosan megkapja a házbért. Úgy sem venné azt ki más. Vagy ha kivenné, ki tudja, miféle rongyos szemét nép. Mig igy az egész város tudja, hogy nála lakik a báró s becsülete van az egész városban. Délután 5 óra felé a báró a kaszinóba megy. Akármilyen az idő, zuzmarás hideg vagy égető meleg, zivataros, szeles, esős, olyankor mindig láthatják a vámosiak, hogy igyekszik a kaszinó felé. Ott várja egy kis társaság, a legelőkelőbbek: az alispán, a polgármester, a törvényszéki elnök. Négyesbe leülnek tarokkozni s mindig az a vége, hogy a báró nyer egy pár hatost, néha egy forintot, kettőt is. — Bámulatos szerencséje van a méltóságos báró urnák, — fejezi ki nézetét a polgármester. A törvényszéki elnök, a ki finom gavallér, ugyanazon a nézeten van. Csak az alispán bakafán- toskodik. Neki az a nézete, hogy szörnyű butául játszik a polgármester is meg a törvényszéki elnök is. Hiszen ilyen játék mellett el kell veszteni az embernek, ha a legjobb kártyát kapja is a kezébe. Az ilyen partnerek nem érdemelnének egyebet mint azt, hogy ágyúba töltsék őket s kilőjék. Egyébre nem valók. — A ki még a huszonegyest is oly könnyen elhagyja fogni, az menjen a pokolba. De a törvényszéki elnök s a polgármester tovább is csak úgy játszanak, azzal a gyöngéd diskrét kímélettel s hagyják nyerni ő méltóságát. Abból a néhány hatosból olykor-olykor elkölt ugyan ő méltósága kettőt, hármat, ha nincs meghiva sehová vacsorára, a mi ritkaság. Többet azonban nem költ; egy kis pörkölt vagy egy pár tormás virsli és egy pohár sör teljesen elég. Kinálgatják ugyan Bárdosy, Kékedy, Grosz, a szájas ügyvédek, a kik ott vacsoráinak a sörcsarnokban : .-.r-T-. Ide. tessék telepedni ..k,Q2énk» ,^ S hozatnának neki vacsorát, bort, fizetni akarnának érte; de a báró következetesen visszautasít minden afféle bizalmaskodást. Otthon berakja a pénzt egy skatulyába, melyben hajdan, valamikor huszonöt évvel ezelőtt czukrozott gyümölcs volt — egy kucséber kosarában. S eszébe jut az az este, mikor egy majálison egy szép fiatal leánynyal együtt fogyasztották el annak a skatulyának a tartalmát, nagy nevetés és sugdosás közt, megfelezve, egy darabot vett a leány magának, egyet a fiatal ember szájába dugott. Mert akkor még karcsú ifjú volt ő méltósága, nem ilyen megőszült, elhízott vén ember. Rég elmúlt idő, melyből csak ez az üres skatulya maradt emlékül, a miben most a pénzecskéjét tartogatja. — Jó, jó öcsém, csakhogy itthon van. — De hoztam ám valamit plébános urnák. — Hozott? Mi a manót? — Szíveskedjék csak várni mindjárt kipakko- lom. — Örömmel nyujtám át az elegáns pipát, szárral együtt, milyenből ő még aligha élvezte az ambróziát. De visszautasitá. — Ily luxusra én nem szoktam pénzt pazarolni öcsém! Jó e cserép pipa is, mely ha eltörik olcsón szerzek másikat. Ez luxus! Ez luxus pipa! Akkor nem kerülne nyomorult fizetésemből a falu szegényeinek. Nem veszem meg! Hisz nálam minden héten eltörik egy kedves cseréppipám. — No de plébános Ur! Tőlem csak elfogadja? — Nem, nem! — Lehetetlen, hogy visszautasítsa a vásárfiát, melylyel „ajándékkép“ kedveskedni akartam. — Ajándék képen ? vásárfia ? Az már más! Mert az én erszényemből nem ment, nem került volna ily luxusra egy hatos sem 1 Jó, jó öcsém! Tehát emlék ? Öregem, mig a régi cseréppipa el nem törött, a vásárfiát csak ünnepeken használta. Vigyázott is rá mint drága emlékre. Többször gyönyörködött szépségében, mikor elővette vasárnapokon. De csakhamar köznapivá lett, midőn a régi egy véletlen katasztrófa folytán „ej . . . ej, eltörött!?“ (Folyt, köv.)
