Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-10 / 19. szám

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (19. sz.)

1896. május 10.

2

A fekete-sárga lobogó iránt főkép azon okból vannak a Lajtán innen aggályok, mert nem ismerjük el, hogy azok a dinasztia színei lennének s ezért nem az uralkodóház legsajátosabb jelvényeit, hanem Ausztria államjogi túlsúlyát látjuk benne illetéktelenül kifejezve.

Tény, hogy az uralkodó ház színei nem a fekete-sárga, hanem a vörös-fehér-vörös s ilyen szinü a monarchia hadi lobogója is, a fehérben a házi czi- merrel. Ellenben a kereskedelmi zászlónál már a magyar szinek is helyet találnak, a vörös-fehér-zöld, a fehérben Magyarország czimerével.

De a fekete-sárga voltaképpen még Ausztriának sem eredeti színe, hanem egy históriai tévedés. A fekete-sárga vagy inkább fekete arany német birodalmi szin s ilyen szintiek voltak például régtől fogva azok a zsinórok, melyeken a német császári okmányok pecsétjei függtek. Csak az 1848. óta felülkerekedett demokrata szellem és a nagy német törekvések helyettesítették a historikus színeket főleg a tanuló ifjúság kezdeményezésére a fekete-sárga-piros trikoloéjával. Maga a császári szin megmaradt fekete sárgának, sárga lobogón fekete vaskereszt. Az uj német császárság aztán persze újra érvényt szerzett a régi színeknek a forradalmi jellegű trikolorral szemben, melyet a birodalmi zászlón ismét a sárga cserélt föl, rajta a fekete sassal.

Heraldikai tekintetben érdekes dolgokat lehetne Írni, hogy a históriai változások is mily nagyon s gyorsan megváltoztatják a nemzeti lobogót. B.

MEGYEI IRODALMI CSARNOK.

Az akasztófa domb romantikája.

— Népies rajz. —

A Dunántúl egyik városának határában van egy emelkedettebb hely, melyet a nép még máig is Akasztófa dombnak nevez. A statárium idején itt akasztották föl a rengeteg erdőben búvóhelyet kereső s elfogott szegény legényeket. Az akasztófa északi és nyugati oldalán szántóföldek vannak, amazokon erdők.

Gyermekkoromban mindég halottam beszélni, hogy a kiknek ott földjük van, nem mernek sötétig ott maradni, mert a dombkörül kisértetek járnak. A babonás nép képzelete mindég uj és hajborzongató eseményekről tudott számot adni.

Végre is a városi rendőrkapitányság megsokal- lotta a dolgot, utasította az erdőrész kerülőjét, hogy járjon utána, miért nem akar megszűnni a kisértetről való mese ?

A kisértet nem volt senki más, mint egy szép leány, Kovács Lidi, kinek hűtlensége kedvesét bitófára jutatta s őt magát őrületbe. Történetük ez:

Árva Palit egy munkás asszony találta, mikor esti szürkületkor hazafelé baktatott. Ott feküdt a gyámoltalan csecsemő pólyában. Az asszony gyemek- telen volt, megörült az égi áldásnak, szerető anyja lett az árvának. Megkereszteltette a maga hitére és pedig Palinak. Pali anyjaként szerette gondviselőjét, kedves szülémnek hivta s erőnek erejével cselédnek állott, hogy öreg gondviselőjét eltartsa. Hisz ha ti velem volnál mindég, akkor jobban eltudnék lenne — szólt a nő — de ha te elmégy dologra, mindég sírok, búsulok utánad. Azt szeretném, ha mindég nézhetnélek, ha mindég gyönyörködhetném benned.

Az igaz, lehetett is benne gyönyörködni, mert olyan szép, erőteljes, deli termetű legény nem volt három faluban sem, mint Árva Pali. Ha végig ment az utczán, a falu leányai a kerítéshez, ablakhoz futottak, hogy láthassák a legszebb legényt.

Ha vasárnap délutánonként a leányok és legények valahol összejöttek és tánezra keveredtek, nagyot dobbant örömében a szive annak a leánynak, kit Árva Pali tánezra kért föl. A többi legények azért nem irigyk edtek Palira, mert látták, hogy nem bízza el magát, nem kevély, de nem azért különösen, mert tudták, hogy a község legszebb leányának mélyen a szemébe nézett a múlt búcsú alkalmával. Azt is látták, hogy azóta gyakran átrándult ama községbe. Azt is megtudták, hogy ilyenkor mindég találkozott Kovács Lidivel, a falu legszebb leányával.

Az a szegény asszony meg is hallotta, a mit a faluban már olyan nagyon beszéltek. Megdöbbent azon, mert bizony Lidiről nem sok jót beszéltek. Többek között azt is, hogy sok legényt bolonddá tett már is, hogy most is lenne valami úri szeretője. Remegett a jó asszony főleg azóta, hogy Pali gyakran elkeseredve dalolta:

„Megverek valakit, vagy engem valaki

De az én rózsámat ne bántsa meg senki!“

Tudta az asszony, hogy ha a csöndes, természetű fia felháborodik, boszujában rettentő lesz.

Egyszer maga jött a Pali falujába látogatóba. A mint Pali megtudta, ott termett mellette s mikor haza ment elkísérte. Ekkor mondta neki Pali:

— Mondjad szép virágom, igazán szeretsz engem ?

— Szeretlek téged s ha neked nem adnak, elszököm hozzád.

— Úgy áldjon meg az isten, a mint igazat mondtál. Mert látod édes virágszálam, én nekem minden gondolatom te vagy. Talán öreg szülémnél is jobban szeretlek. Tudod, sok rossz irigyed van, sokat is beszélnek felőled, de fogadom Istenemre, ha abból csak egy parányi igaz lesz, ütni fog végórád.

— Megijedt a leány a kedvese szemében fellobbant lángtól s remegve simult hozzá s újból fogadta, hogy csak őt szereti.

— Hiszem, — felelte a legény. Ép azért a búcsú után elmegyek apádhoz s megkérem a kezedet. Az már nem soká lesz.

Csakhogy mig a búcsú lett, szegény Palit nagy csapás érte. Kedves nevelő anyja karjai között lehelte ki áldott lelkét.

Talán most sirt először életében Árva Pali. Szépen eltemettette azt, a ki neki oly igen kedves volt. Könnyei sűrűn omlottak szemeiből arra a kis dombra, mely elfödte előle jóltevőjét.

Ilyen szomorúságban élte el Pali azt a búcsút, mely után megkérendő volt Lidit. Nem is akart mostani állapotába elmenni. Hiába hívták legény pajtásai hiába csalogatták a leányok, ő csak bánatosan fejét I rázta s üldögélt kis kunyhója előtt.

Napnyugtakór mégis neki indult ő is, mert elő- I fogta a vágy, láthatni kedvesét. Még azt is gondolta, hátha ő is szomorkodik miatta, legalább egymást megvigasztalják. Nem akart a falu főutezáján menni, lekerült a kertek alá, hogy majd a kerten keresztül megy a korcsma udvarára, hol a fiatalság járja a muzsika mellett.

A Lidiék kertje mellett is elkelletett menni. Talán azt is gondolta, hogy ott találja Lidit, a mint szomorkodva ő rá gondol.

Mikor odaért, megállóit és benézett a kertbe, ott látta Lidit, de nem úgy, a hogy ő képzelte, hanem egy urfinak a — karjai között. Ölelték,* csókolták egymást s kitudja mit susogtak egymásnak, Pali úgy állott meg, mint a kinek lábai gyökeret vertek. Nem akart hinni szemeinek. Eleinte azt hitte, hogy csak

valami rossz káprázat az, a mit lát, de amint H| vese nevetését hallotta, meggyőződött annak iga? voltáról, amúgy is bánatos szive még jobban össze szorult s bebizonyulva látta azt a sok rosszat, a Lidi felől mondottak. Felkapott egy éles követ I erősen sújtotta a hűtlen felé. Nem , a lányt, a fér£t [ találta, a ki ott a leány előtt szenvedett ki.

Á megrémült leány segítségért kiáltott, de Pau azt már nem hallotta, mert a dobás után, látva a I vérző embert, a csendőrséghez szaladt s feljelentette I magát.

Statárium volt akkor. Kötél által való halálra I ítélték Árva Palit.

Kevés temetésen hullott annyi köny el, mint a I szerencsétlen kivégzésekor. így okozta halálát egv I szegény, becsületes jó léleknek a rossz erkölcs.

De utóvégre a gondviselés azt a szerencsétlen I könnyelmű leányt is szigorúan büntette. Az őrület I lobog szemeiben, midőn az akasztófa domb alól sze- retőjét a körmeivel kiássa. A falu hagyja a fájdal mában megőszült őrült leányt, bármint őrjöng is akasztófa domb alatt.

A szép török leány.

Irta: BÁRTFAI JÁNOS. ^

— Nősülj meg, mint én tettem s majd kimegy a fejedből.

— Azt nyugodt lelkiismerettel meg nem tehetném, hogy elvegyek valakit csak azért, hogy egyet a kit szeretek, feledjem.

— Mikor én első feleségem temetéséről jöttem vissza, mindjárt arra gondoltam, hogy ki legyen a második; de nem is vagyok boldogtalan, egy évre megnősültem s minden jó lett.

— Hogy lehettél ilyen ?

— Mi hasznom volna most, ha olyan vagyok mint te; beleugrom utána a tengerbe a halak jól összerágnak s az emberek néhány hét múlva kifognak s eltemetnek erre a világ azt mondja, ez is nagy bolond volt.

— Biztosan tudod, hogy a tengerbe ugrott?

— Határozottan. Megtalálták a parton ruháit, a tízezer forint hozománya nem volt ugyan benne, a mit magával vitt, de atyjához irt levele kizárja, hogy rablógyilkosság áldozata volt volna.

—- És miért lépett ilyen tettre ?

j— őrültségében követte el. Napok előtt ,i.-iA.ünt visszavonultsága, esküvőnk éjjelén p_ dig .külön# furcsa magaviseletét árult el. Szobájába félre* uü vendégek közöl s egyszer behivatott s valami* rózsáról irt verset mutogatott s kérdé, hogy e tam-e ? aztán pedig kiküldött, hogy ö most pihenni akar s verset ir. Azóta többet nem látta senki.

— A lapokból is igy olvastam, csak hogy az nem lehet egészen bizonyos, hogy az ő testét temettétek-e el ?

— Arczát és ruháit felismerni ugyan már nem lehetett, de termete és haja ráismertettek. De barátom, te nagyon izgatott vagy, neked nem jó ilyesmiről beszélni sem.

— Igazad van, mindenre oly érzékeny vagyok. Hagyjuk hát, szervusz, igyál!

1 mig a két barát poharukat ajkukhoz emelték, a szőke ifjú a boldogtalan menyasszonyra gondolt. utánna, ha közel vannak hozzá, de ha eltávozik, akkor epedjenek érte a legjobban.

Nagyobb átok nem is igen lehet ennél.

Az nap született Nagy Pista is.

Szegény sorsú, de eszes fiú lett belőle, tanuló társai között mindig az első volt. Lassan-lassan felnőtt, derék ifjúvá fejlődött, a kinek lelke minden nemes nagy dologért hevült. Nem azok közzül a földönjáró gondolkozásu emberek közül való volt, a kik jól érzik magukat, ha meg van a mindennapi kenyér asztalukon és a földi javak garmadákban állanak tárházukban. A kiknek szemei mindig lent a földön vannak, soha a magasba nem néznek, — a kiknek vágyaik, eszméik nincsenek s a holnapi nappal nem gondolnak, ő nem akart lent maradni a porban, a hol oly sokan haladnak egymás mellett, nyugtalan lelke valami nagy tett után vágyott s az egész emberiség boldogitásán gondolkozott egyre. Ezért küzdött, ezért munkálkodott s szerencsés volt, mert még fiatal ember vala, midőn rang, hir, dicsőség babérja övezte homlokát.

Mindene meg volt az ifjúnak — csak még boldog nem volt.

Pedig ekközben magát is úgy elfogta a boldogság utáni vágy. Ábrándos, rajongó lelkét valami hatalmas szerelmi láz ragadta meg, szeretni vágyott és viszont szerelemért esengett. Egyedül elhagyatottan állt az élet sivatagában, — össze-össze borzadt, ha látta, mily sivár igy egyedül az élet. Hogy mennyire

hiányzik belőle az éltető elem. Az a mi a iideg északi sark örökös szomorú éjszakájának az északi fény, a mi a hó alól kibújt kicsi kis virágnak a tavaszi napsugár, a mi a tikkadt száraz földnek az üdítő eső.

A szerelem.

Erezte, hogy a szerelem lesz a boldogság, a mi után ő olyan nagyon vágyik.

ötét soha, senki sem szerette. Azaz, hogy mégis, volt egy kis lány, a kinek szive hajlott felé egykor. Mariska, — a kis kálvinista-paplány abban a sugár magas tornyu faluban nagyon szerette Nagy Pistát. Hogy miért szegényke, azt maga sem tudta; talán azért, mert Pistát egy lány sem szerette. Hanem ő nem rajongott oly nagyon a kis paplányért, szivesen elidőzött vele, szépségében, szellemében gyönyörködött sokszor, de arra nem is gondolt, hogy sorsát az ő életsorsához kösse mindörökre.

ő az ideálját másként képzelte magának. Egyszer büszke, délezeg, parancsolni tudó — csodaszép — máskor galambszelid, édes leány legyen, ne csak odaadással, de szenvedélylyel tudja a férjét szeretni. I bogy ő is szeresse, kimondhatatlan lázas szerelemmel. Hogy lázba jöjjön, a mikor meglátja s részegítse meg a gyönyörtől ruhája fodra suhogása.

Egy ilyen ideált keresett aztán széles e világon. Messze földet járt be, elhagyta hazáját, nyugtalan lelke elvitte idegen tájakra s még sem lelte meg azt, a kit ügy keresett. Vagy ha azt hitte, ime megtalálta

ebben a szép kedves leány arezban — nem érezte. | akkor sem azt a nagy boldogságot, a mit a szerető sziveknek megadott az Isten. Ment tovább bolyongva,

— mint az örök bolygó zsidó sötét szomorú alakja — ment keresve a boldogságot uttalan utakon, kopár tengerparton, rengeteg erdőben, ziháló kebellel, égő, izzó fővel . I . Kereste és sehol sem találta.

*

^ $

A kis paplány pedig nem tudta elfeledni.

Csodálatos, bohó leány szive volt szegénykének, színig tele volt az a Pista iránt érzett igaz szere lemmel. Vannak szivek, akik csak egyszer tudnak szeretni, hanem abba a szeretetbe meg is halnak. Vannak szivek, a kiknek elérhetetlen szerelmük egy szentelt fájdalommá változik által s a kik ehhez a fájdalomhoz mégis hűek maradnak, azt cl nem dobják, hanem jobbn ragaszkodnak hozzá, mint az élet minden öröméhe». Olyanok ők, mint a szomorú fűz sírra hajló ága, — betakaiják, elrejtik s hiven megőrizik azt, a mit gyászolnak.

Hasonlatosak a nyári nap alkonyodó fényéhez, mely alig tud megválni a szép természettől. Szinte vérzik bele s még lehanyatlása is soká vérpirossá teszi a felkőket.

Mikor eljöttek a kérők, — Mariska szelíd bánattal adta meg nekik a kitérő választ. Várta, egyre várta Pistát, hogy majd visszatér ő hozzá, valami azt súgta neki, hogy egykor még is csak vissza jő. Megkérdezte, hol jár? a vándor madártól, suttogó