Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-12 / 15. szám
is, csak Murahátyné jön méregbe s olyasvalamit mormog a fogai közt, hogy 1 — Semmi hajlandóságot nem érzek magamban, egy második félbolondot is kibőjtölni. Denique a husvét elmúlt, de az öreg hallani sem akart róla, hogy a társaságot, szétengedje. Tetszettek neki az I fehér rabszolgái. S ha valamelyik komolyan emlegette a távozást, csak annyit mondott rá: — A kinek nem tetszik a mi társaságunk, az elmehet. Ugy-e Káró g s füttyentett ebyet kedvencz agarának. A huszárnak már másodszor kellett meghosz- szabbitani a betegségét, hogy maradhasson. Pedig egy nap hússzor is elmondja, hogy: „Koloszszál fád!“ (Nem mintha nem találná jól magát, a Judit társaságában, de mert az úgy snájdig, hogy ha unatkozik az ember. Jól mulatni, minden paraszt czivil is tud.) Lovat is hozott magával, mit el akar gseftelni tőle a kamarás. S ha nincs egyéb dolguk, mindjárt alkusznak rá. — Azért a sárgáért adok négyszáz bőgőt. — Nem adom annyiért. Hanem ha ötszáz bikát kiszúrsz érte, bírjad békével. Akkor is vesztek rajta, mert az a sárga az én kezem alatt, egy év múlva úgy megéri a nyolczszáz frtot, mint ma egyet. — Akkor ne is add el most. 8 mindennap igy végzik az alkut, hogy másnap újra kezdjék. Közbe szapulják Lajost is (egyedül Muki vette pártfogásába, ő is inkább csak azért, hogy a többit bosszantsa vele) s igy valahogy csak eltellik az idő. Az öreg meg csak hallgatta egy darabig, mikor aztán megunta hallgatni, akkor azzal felelt rá, hogy egy - szép tavaszi napon fogatot küldött Lajosékért a szomszéd faluba, a hol laktak és éppen akkor éi'keztek haza a nászúiról. A parádés kocsisnak jól a szájába rágta, hogy: — Tiszteltetem a nagyságos urat és feleségestül együtt szívesen látom magamnál. Jöjjenek azonnal. A méltóságos Sövényes, az ő baronesz feleségével együtt, nem akartak hinni a szemöknek, mikor az ablakból meglátták a kastély előtt megállani a kis könnyű homokfutót, a melyből Lajos szállt ki az I szépséges feleségével. Mikorra fölértek a lépcsőn, akkor már Beldizsár bácsi is velők volt. A vén sas ugyancsak kihúzta magát, kaiján vezetve a kis menyecskét. Lajos utánnok kullogott, várva követke- zendőket, Az öreg pedig a szalonba vezette az uj vendégeket és kiüzent a többiekért, hogy kéreti mind- nyájokat, szíveskednének befáradni. Úgy sompolyogtak be egymásután, mint mikor fogat huzatai megy valaki. Egyedül Murahátyné mentette ki magát egy heveny migrainnel. A kamarás és az 1 bárónő felesége önmagukat múlták felül leereszkedésben, a bemutatás alkalmával. Az a kegy egyszerűen széditő volt, amivel tegezni kezdték az uj rokont. A huszár egyszerre meghódolt s majd elnyelte tüzes tekintetével a szép asszonyt. De ez a hódolat is olyan fajta volt, a melyből valamivel kevesebb sokkal jobb lett volna. A két leány meg, hogy észrevette Gábor cou- sinjuk elragadtatását, még hidegebben viselték magokat sógornőjükkel szemben, mint azt eredetileg tervezték. Csak Muki nem jött zavarba. 0 őszinte örömmel ölelte meg mindkettőjükét, csattanós rokoni csókokat adva a szép asszony arczára is. Bódi bácsi meg hallani sem akart róla, hogy még ma elbocsássa őket haza. I— Leikeim, én a meghívást nem úgy értettem. Nektek itt kell maradni a többiekkel, én mindnyájatokat egyformán szeretlek és szívesen látlak. Remél- lem, vacsoráig a Boriska húgom migrainje is elmúlik meg kell hogy kössétek véle is az atyafiságot. Irén mosolyogva nézett az urára, az meg némán vállat vont. A kamarásék ezután visszavonultak, azon ürügy alatt, hogy Murahátynét nézik meg s a két lány követte őket. Kimenet olyan szertartásosan hajtották meg magokat a fiatal pár előtt, hogy nem lehetett a gúnyt ki nem érezni belőle. .S hogy bezárult az ajtó mögöttük, a kis menyecske olyan remekül utánozta az egész visszavonulást, ceremoniásan hajlongva jobbra, balra, hogy Bódi bácsi, Muki, meg a huszár öklükkel törülték szemöket a nagy kaczagásba. Lajos meg boldogan zárta kaijaiba az ő aranyos kis feleségét. Sajnos, a Murahátyné migrainje estére sem en-, gedett a negyvennyolczból s a vacsorát nélküle töltötték el. Az öreg dühös volt, Muki meg hiába iparkodott meghonositni a fesztelenséget a társaságban, a kamarás, szövetkezve feleségével és húgaival, tönkre tette ezen jobb ügyre méltó buzgalmát. A huszár is I ________ tartózkodóbb lett egy kicsit hódolatával, Juditra való tekintettel. Csak Irén nem látszott észrevenni semmit, jóízűen evett s a mellett ráért tréfálkozni is. Azért vacsora után mégis fölszedték kettecskén sátorfájokat I ott hagyták a kedves társaságot. A főhadnagy ga- vallérosan karját nyújtotta a menyecskének, úgy kisérte le őket a kocsihoz. I mikor visszajött az ebédlőbe, önkénytelenül kicsúszott a száján elragadtatása: — Fenomenalis egy asszony! A mire Judit egész szárazán jegyezte meg: — Kár, hogy előbb nem találkoztatok. Másnap reggel aztán Bódi bácsi tudtára adta szerető rokonainak, hogy szándékában van a napokban elutazni. Nem jó itt a levegő. Más szóval: Oszolj község, nincs vendégség. 1 igy egy pár nap alatt üres lett a kastély. Egy év telt el azóta. Ismét együtt van az egész család szt. Almásdin. Most is az öreg hívta meg őket, daczára, hogy ő már nem fogad több vendéget ebben a földi életben. Egy reggelre nagyon csöndes ember lett belőle, aki soha többé nem gyötri az ő fehér rabszolgáit. Halála előtt nehány nappal megírta végrendeletét, aztán lefeküdt az ágyba, hogy meghaljon csöndesen. S az sikerült is neki. Csak úgy halt meg magától. A nélkül hogy beteg lett volna. Felesleges is az, egy olyan öreg embernek. Aztán kivitték a faluvégi kis temetőbe, hol atyja, nagyatyja aluszák örök álmokat. Temetése után a fekete ruhás társaság az ebédlőbe gyűlt össze, a végrendelet fölolvasására. Lajos és a felesége azóta sem találkoztak kedves rokonaikkal, mint akkor az egyszer, meg most. A kamarásék és Murakátyék most még annyiba sem veszik őket, mint első találkozások alkalmával. Hiszen most már nincs kitől tartani. A végrendelet meg van. Akár jó, akár rossz, azt megmásitni többé nem lehet. Lajosék különben nem sokat törődnek velők. Muki most is olyan kedves hozzájok, mint volt egy év előtt s a huszár most is olyan szívesen legelteti szemeit a szép asszonyon, a miért a Muraháty lányok még mindig haragusznak. Hanem igazán megharagudni — a többieknek is — csak akkor volt okuk, mikor a jegyző fölolvasta a végrendeletet, a melyben Boldizsár bácsi összes ingó és ingatlan vagyonát kedves öcscsének, Sövényes Lajosnak hagyományozta. Egyszerű, rövid, érthető az egész végrendelet, nem kell ahhoz kommentár. A sok fekete ruhás rokon mindenféle szint öltött rá, hogy végig hallgatta, némelyik meg egész elszintelenedett, csak az Irén édes szép arcza maradt változatlan, mialatt halkan pár szót váltott a férjével Lajos pedig megszólalt, föntszóval érthetőn: — Egy perczig sem akarom tévedésben tartani az én kedves rokona-mat a fölött, mintha én őket meg akarnám röviditeni. S itt ezennel ünnepélyesen kijelentem, úgy a magam, de különösen feleségem óhajából, hogy az örökségből csak annyit fogadunk el, a mennyi egyenlő osztozkodás után ránk esik. A többiről lemondunk, kedves rokonaink javára. Szólj, édes angyalom! ez a te óhajod is, ugyebár ? S a kis menyecske egész elfogulatlanult felelt, az ő csengő hangján: — Tiszta szivemből csatlakozom férjem ajánlatához, annál inkább, mert csak arról mondunk le, a mi jog szerént úgy sem illetne minket. Aztán szívélyesen kezet fog Mukival, a huszárnak pedig belé csap a tenyei’ébe s azt mondja, hogy: — Tschau ! I miután szertartásosan meghajtotta magát a többiek előtt is karját a félje karjába öltve távoznak mindketten. A főhadnagy elragadtatással bámul utánna s biztosan azt gondolja magában, hogy: — Koloszszál snájdig egy asszony! A szép török leány. Irta : BÁRTFAI JÁNOS. 3) — Mindent megteszek s annál is inkább, mivel nevelő atyját jól ismerem, nem lesz oly nehéz közelebbi ismeretséget kötni vele. — Köszönöm. Most pedig isten áldja meg! Fogadja tőlem ezt — miközben lehúzta gyűrűjét — | őrizze, mig érte visszajövök. A szép török leány azután eltűnt az ablaktól, mielőtt az ifjú szólhatott volna. — Megőrzőm — sóhajtott az ifjú és arra a csodálatos ablakra bámult, honnan az a láthatatlan angyal beszélt hozzá; azon gondolkodott, hogy való TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (15/sz.) volt-e, vagy csak álom az előbb történték ; való volt, hisz bizonyítja kezében a gyűrű| érthetetlennek tűnt fel azonban előtte, miért beszélt a szép török leány szentelt vízről, fehér rózsákról, mikor most adott eb-, ben a szerencsés véletlenben először rózsát s az is piros volt; miért emleget halvány szőke ifjút, mikor ő inkább barna egészséges arczu, de azért volt ő sokszor halvány is. p— De legyen az bármikép, ő beszélt velem és szeret s én ezután már csak jobban fogom szeretni a szép leányt, mint ez előtt. — E gondolattal oszlatta szét kételyeit s tovább haladt. A szép török leány másnap korán kelt, hogy útra készülődjék. Amint ablakánál a függönyt széthajtotta, egy fehér rózsa hevert a salu alatt, felvette. Szirmai között összehajtott papirost pillantott meg. Sietve bontotta ki s olvasta át s egyetlen kényével válaszolt a kis papirosnak. Egy szép vers volt arra irva a fehér rózsáról. A verset gondosan elrejtő, a rózsát pedig a másik mellé tette azon hitben, hogy tegnap este a másik mellett elkerülte figyelmét. Hej pedig mennyire csalódott! IY. A nevelő szülők nagyra voltak lányuk kedveségével, gazdag s jó hivatalu ifjú, ha nem is volt valami megnyerő sem külsőleg, sem belsőleg, azért a legszívesebben látott vendég volt házuknál. Kedvese tovább maradt távol, mint hitték, atyja nem ereszté el magától s mint mondá, úgy is elviszik tőle nem sokára feleségül. Hosszú fél év telt igy le, annélkül, hogy a jegyes pár egy élő szót is váltott volna egymással, vagy arczképet cseréltek volna. Atyja kívánságára az esküvőt Konstantinápolyba tervezték, hogy leányát saját házából vigyék asszonynak. Két héttel a tervezett esküvő előtt a vőlegényt a nevelő szülőikkel együtt meghívták; az igazgató felesége türelmesen készült a vendégek fogadására, azokon a napokon nem akarta mutatni gyűlöletét. A szép leány ama napon, melyen vőlegényét várták, oly boldog volt, mint talán senki e földön, szive öröm pirt festett arcza halvány rózsáira, titkon örömében könyezett, hogy nem sokára viszont láthatja s beszélhet avval, ki őt úgy szereti s kinél szive van s benne minden boldogsága. Atyja ment az érkezők elé, ő pedig otthon magával volt élfoglalva j ízlésesen felöltözött s türelmetlenül várta legboldogabb pillanatát. Végre eljött. A jó nevelő szülők az ifjúval léptek a szobába. Mindenki azt várta, hogy a jegyesek érzékenyen, szerelmesen borulnak egymáshoz, de nem úgy lett: a menyasszony nevelő atyját és anyját ölelte meg, utóbbinak nyakába borult és hosszasan úgy maradt. — Leányom — szólt atyja az elfogult gyermekhez — hát vőlegényedről megfeledkezel 1 — Nem atyám, hol is van | — kérdé kutató szemekkel. — Hát már meg se ismered? itt van. A leány arcza hirtelen halavány lett s az elébe vezetett férfinak nyújtva kezét, üdvözlő: — Isten hozta — s keze abban a kézben, melynek egyik ujján gyűrűjét felismerte, úgy reszketett Az ifjú ezt a reszkető fehér kis kezet ajkaihoz vonta. — Kedves kisasszony, édes menyasszonyom, mielőtt Ön eljött e gyűrűért — megelőztem s elhoztam, hogy változatlan szerelmem bebizonyítsam. A leány átvette az elébe tartott gyűrűt s e szavakkal atyjának adja: — Jó atyám most, hogy leányod »rökre elválik tőled, fogadd gyűrűjét emlékbe — se szavak után atyja keblére borult. — Mi az, te sírsz ?! — Atyám! te szerettél e világon legjobban, ime ez ifjúért könyezem — s kézen fogta vőlegényét és atyja elé vezette. Az atya mindkettőjüket átölelte 1 áldó szavakkal megcsókolta őket. Y. Az esküvő Szent-Mária templomban történt. A vidám este fényes lakodalmi nép mulatott együtt, a gyár ura s több infelligens török hivatalnok volt jelen; egymást érték a pohár köszöntők a fiatal pár boldogságára. Vígan járták a fiatalok a német s franczia tán- czokat; ha egy-egy • magyar nótába kezdtek a török tamburások, akkor csak az ünnepelt pár tánczolt. Magas jó kedv járta végig a fáradságot elűzte I gondos öröm atya jó bora. (Folyt, köv.) 1896. április 12.
