Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-08-11 / 32. szám
1895. augusztus 11. 5 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (32. sz.) zetet. A vihar csakugyan szakgatott kiáltásokat, majd utján. Fejében egy kliaosz kavarog ; mentegetni igyekszik magat, nem kérdeztek, mikor e világba plántálták, hogy akar-e élni; most tehát, a mikor hiábavalónak tartja a létezést, jogában áll elvetni magától azt. Es körüllengi őt az elmúlás szelleme, rája fuj nedves, siri leikével; megbénítja szivét dobogásában, megállítja az agyát gondolkodásában és a hús és csontból való gép, melyből félig kivergődött már a lélek, semmit nem lát, csak bandukol a halál felé. Nem bánkódik már, hogy itt kell hagyni a világot, ezt a szép világot, mert úgy látja, hogy az nem más, mint egy nagy temető, vagy egy rózsabokrokkal beültetett nagy sir. Nem tudám, vájjon Ön szokott hasonló gondolatokkal foglalkozni; inkább hiszem, hogy nem jutott még el rövid életében a bűnök felismeréséig. Az Ön ártatlan lelke a boldogsággal foglalkozik szüntelen, soha nem múló, édes boldogságról. Pedig a szerelmet hazudók és az aranyborjú hiveinek légiójába tartoznak mindazok, akik kisérge- tik Önt. Az arczukra van ez írva, azonkívül a mozdulataik is elárulják ; de kétségkívül olyanokat beszélnek, ami tetszik Önnek, s Ön bizonyára hisz nekik, jóllehet az a beszéd az utczán termett és az aszfaltok lehe fertőzött! Mert a hiúság tanyázik rajtuk éjjelnappal, és a pompa tartja ott fényes föl vonulásait; minden érzelem hiányzik onnan, csak az önzés nem; az tölt be rajta mindent. (Vége köv.) A hazáért mindent. 36) Irta: Aggteleki (Ulleln) Ferencz. (Folytatás.) Vilma ketlős győzelme. A fecskék nagyon alant repültek, — a lég tikkasztó volt egész nap, — könnyű volt tehát megjósolni, hogy zivatar lesz. Amint a nap lenyugodott: sürü setét felhők kapaszkodtak az égboltozatra a látóhatáron. Távoli moraj, mint elhaló ágyu-szó volt hallható. Közbe-közbe villámkigyó csóválta tüzes farkát, a rémesen setét felhőket aranyszegélylyel vonva be. A vadul nyargaló szél sem váratott sokáig magára. Nagy porfelleget kevert fel útjában, — ajtókat és ablakokat csapkodva be, — széna- és szalmakazalokat forgatva fel. A házőrző ebek leeresztett farokkal húzódtak menhelyökre, — a házak lakói — többnyire nők és elaggott férfiak — födél alá siettek, gondosan bereteszelve az ajtókat. Háborús időt éltek, — sok veszedelmes népség fosztogatott a védtelen tanyákon. Az öreg Pálfay is gondosan megvizsgálta a ház környékét s miután mindent rendben talált: besietett a folyosóba, a szakadó esőtől űzetve. Ezalatt a vihar teljes erővel kitört. A százados fákat tövestül szakgatta ki helyökből, -— háztetőket forgatott le, borzasztón bömbölve, sivitva, mint egy kötelékeit széttépett fenevad. A villám szünet nélkül czikkázott, eget rázó dörgéstől kisérve. Valóságos utolsó-itélet! Nem volt élő lény, aki ne remegett volna e borzasztó éjszakában. Pálfayék is mind egy szobában gyűltek össze. Pálfay nem félt attól, hogy szilárd házát összedöntse a vihar. Sokkal jobban nyugtalanította a vidéken portyázó orosz-hor- vát-szerb vegyülék-népségnek esetleges garázdálkodása. Ily durva ember-anyag előtt semmi sem szent. Könnyebb ily felfordult időben rengeteg kincset megőrizni, mint azt a két ragyogó szépségű leányt. Pedig az a két leány, Pálfaynak szemefénye volt! A két leány és Pálfayné tépést és kötéseket csináltak, Csongrádyné pedig egy könyvből hangosan imádkozott. Hiába erőlteti, — az imádság csak nem akar menni. — Még imádkozni sem tudok! — mondá felsóhajtva. — Milyenek is ezek a férfiak! Megszólnak bennünket, ha kicsit tereferélünk, vagy böstörködünk egymás közt, — ők meg képesek családjokat, nyugalmunkat és a közbékét feláldozni egy kis dicsőségért ? Hisz a fiataloknak csak megjárja! Hadd töltsék bolondjukat! De már egy olyan öreg, mint az én szegény uram is, ily időben, ily borzasztó időben..! Brrrr! . . . Mit is csinálhat most szegény a táborban, szabad ég alatt ?! Irgalmas Isten! még elgondolni is borzasztó! — Biz az nem gyermekjáték kedves Csongrádyné asszony, — válaszolt Pálfay, — hanem katonadolog. Biz oda ember kell, mert különben könnyen elázik. — Hah! mi az ? kiáltá rémülten Pálfayné — Mintha lövéseket hallottam volna! Mindenki elcsendesült és magába fojtotta lélekmeg lövés zaját hozta a terembe. A nők sikoltva ugráltak fel, Pálfay pedig kardját húzta ki hüvelyéből. E pillanatban a cseléd rohan be lélekszakadva és töredezve elmondja, hogy a kapun kivül katonák ölik egymást és a kaput feszegetik. Pálfay éppen elrejteni akarta a nőket, midőn az ajtó feltárul és azon Kissbéry Zoltán főhadnagy lépett be, kivont véres karddal a kezében, — katonáitól követve. — Jó estét hölgyeim! — Mondá, udvariasan meghajtva magát, majd meg távozást intve katonáinak, miután látta, hogy a nők meg vannak í’émülve. — Bocsánat, hogy igy átázva s hogy ily váratlan időben alkalmatlankodom! De kémeim hírül hozták, hogy e ház biztonságát vad csordák veszélyeztetik ; már pedig eltekintve a kötelező udvariasságtól, — nekem személyes érdekem is és jövőm boldogsága volt koczkára téve. Nekem tehát jön- nem kellett, hogy amihez jogot tartok, azt meg is védelmezzem! — Köszönetét mondunk önnek a tett szolgálatért — mondá hidegen Pálfay — és egyszersmind magyarázatot kérünk arra nézve, hogy az én házamnál mily jogokat emleget? -— Ha csak vendégjogot ért, ám akkor Isten hozta önt! — Hagyjon fel uram az ily kitérésekkel! Megmondottam már, hogy leánya vagy az enyém leszen, vagy senkié! — így tehát rablókat űzött el a háztól, — mondá kitörő haraggal Pálfay — hogy egy mesteribb rabló nyújtsa ki kezét a zsákmány után! — Ha ön oly erős is, mint amily gyáva, egy védtelen nőre emelni kezét — mondá istennői fölénynyel Vilma — akkor én csakugyan kivagyok téve az elhurczoltatás veszélyének 1 De mi hasznát venné egy olyan szívnek, amely csak szánni tudja önt, — egy olyan szívnek, amely már másé ? 1 — Úgy tehát ez volna azon váracs, amely az utamat állja? — Mily kevéssé ismer engem, ha azt hiszi, hogy egy közönséges rabló-lovaggal van dolga, akit kalandvágy űz, aki vad szenvedély rabja, aki pillanatnyi örömökért sziveket zúz össze! Oh! e szivet nemesebb indulat emészti, — a legtisztább érzelem emésztő heve, — egy elfojthatlan tűz, amely keresetlenül gyűlt lángra és mesterségesen el nem fojtható ! Egy megörjitő érzelem, amely koldusként kö- nyörögtet velem egy nyájas tekinteteért, — vagy amely cselekvésre késztet, hogy enyémmé tegyem minden áron azt, kit a vonattatás érintetlenül hagyott. Teszem azt annál inkább, mert tudom és érzem, hogy be kell következnie azon időnek, amidőn megtudja érteni és becsülni az én szerelmemet 1 Az mondja, hogy nem szeret ? \ ■— Tehát enyém leszen szív nélkül! Szeretni fogom platói szerelemmel, — tisztán, mint egy ideált, — csodálni fogom szépségét, lelkének erejét, hatalmát, — enyém leszen mint egy szent, akihez felsóhajtunk; .... de másé nem leszen — Istenemre — kardomra mondom, hogy nem! Oly hévvel voltak e szavak elmondva, annyi bensőséggel, oly minden akadályt szétzúzó erővel, hogy Vilma a meghatottság egy nemével szemlélte e daliás férfiút! Egy hős, aki szent meggyőződésből, — bár a közvélemény ellenére, — a küzraegvetés súlya alatt, . . . félreismerve, .... az előítéletekkel és gyanúsításokkal is szembeszállva: kardját viszi hazája megmentésére 1 Ő igy vélt hazájának szolgálatot tehetni. Büne-e —, hogy a történelmi fejlődés, történelmi átalakulás örök-törvényeit nem ismerte fel, föl nem tartóztatható menetében? — Mily lelkierővel kellett ezen embernek bírnia, ki szivében hazáját és egy hölgyet hord ideálként; — az elsőnek létéért küzd s ezért kardját látja meggyalázva — s amig szerelme tárgyáért egy őrült rajongásával harczol : csak megvető tekintettel találkozik! Vilma menteni kezdi őt! — Úgy fogja fel e jellemet, mint amely egy félreértés áldozata s amely megérdemli, hogy fáradság által is megmentessék. Mélyen elgondolkodott. Agyát villámként járta át egy merész eszme s miután szivében egy kinos küzdelem játszódott le; megdicsőült arczczal állt ott, mint egy olympi alak! Oh! — én ismerem Bélát, — suttogá magában — Béla nem közönséges lény, — ő megtudja érteni a magasabb szempontokat s ő nem fog engem hűtlenségről vádolhatni! Ismerem őt. Nincs az a nagy áldozat, mit a hazáért meg nem hozna! Hisz itt csak két szív boldogságáról van szó! Mily csekélység az, midőn a haza parancsol velünk! — A hazáért! kiálta fel lelkesülten. Zoltán nem fékezhette folindulását. Kitárt karokkal közeledett Vilma felé, hogy szivére zárja és ha kell, ezen ölelkezés alatt maghaljon. Pálfay kivont kardját csapásra emelte; de Vilma, védelemre emelt karjával elhárította a csapást. — Ne bántsd atyám! — mondá szelíd nyugalommal — én is megvédelmezhetném magamat e tőrrel ; de ezen lovagias jellem meg fogja érteni egy nőnek tiszteletet parancsoló tekintetét is és nem fogja átlépni azon határt, a melyen túl csak a megvetést birandja jutalmul! Zoltán csakugyan meghátrált. Leeresztett karokkal, lesütött szemmel állt birája előtt. — Oh! mily erő, mily hatalom, — mennyi varázs, mely egy tekintetével megsemmisít! Legyenek nyugodtak! Én távozni fogok! Nem fogom zavarni békéjüket, nem kívánom kierőszakolni szerelmét ! Mily bohó is voltam! Bocsássanak meg nekem, a katonának, aki a külsőségekre nem tudtam jobban vigyázni és aki nem voltam elég erős, hogy szivemnek parancsoljak! Legyen szerelme szent előttem: A mi utaink elválnak! Ahol a szív őrületes szerelme nem volt elég erős egy női szív megnyerhetésére, — ott a külső erőszak ne vessen árnyékot az érzelem szentségére! — Távozom, elbujdosom átkommal, — hadd kinozzon a meg nem ölhető visszaemlékezés és hadd emeljen fel lélekben ama erő, melyet a lemondásban bírok! Vilma szemeiben könnyek ragyogtak. Lehetetlen volt ezen embert, nemes lemondásában nem tisztelnie! Volna-e — női szív, amelyet érintetlenül hagyna a fájó lemondás ily megható nyilvánulása ?! Nem tudta lelkére venni, hogy ezen ember elvesszen a hazára nézve! Hátha megmenthető ? — Miért ne áldozna hazájáért egy szivet akkor, midőn ezrek áldozzák érte életöket ?! Nem gondolkodott többé, nem hallgatott a zokogó szerelemre, nem az önző szív verésére, mely Horváth Béla nevét dobogta, — | e perezben csak hpnleány tudott lenni! — Kissbéry ur! — mondá ellenállhatlan szelídséggel, kezét nyújtva Zoltánnak — tudna-e — ön áldozatot hozni, ha dij- jul kezemet tűzném ki? Zoltán keserűen mosolygott. (Folyt, köv.) _________TÖVISEK. _________ He lyes utón. Ifjú szívvel, pompát látva, Reménykedve keltem szárnyra. Lányként mosolyga a jövő, Aranyos volt, kecsegtető; A merre csak mentem, jártam, Fénylett minden boldogságban. Csak most tudom, csak most látom, Hogy mi volt az: kába álom, Lelkem édes szendergése A képzelet lágy ölébe’. Hályog vala a szememen, Rózsás volt a szemüvegem, S midőn kinyílt a szemem, láttam Az életet valójában. Ez az élet, ez a világ Csupa tövis, semmi virág! önzők benne az emberek, Csak magukért tesznek-vesznek. Az anyagi ideáljuk, Szemükből rí: ideálljunk, A szeretet szava helyett Rágalmazás talál helyet. Állj! nem panaszkodom soha; Hisz’ a világ hogy mostoha, Régi nóta. Egyébként, mert flegma a fő : Ifjúságom álma „adjő“. Varjas József. KÜLÖNFÉLÉK. — A király születésnapja. Jövő vasárnap lesz Ő Felsége a király születésnapja, mely alkalommal a templomokban ünnepi istenitiszteletek lesznek. A belvárosi róm. kath. plébánia templomban tartandó ünnepi mise alatt a szegzárdi dalárda és a róm. kath. belvárosi énekkar fog énekelni. — Plebánosi eskü. Pártos Zsigmond múlt csütörtökön tette le Nádasdon a megyés püspök kezébe a hűségi esküt a mözsi plébániai javadalomra, mely ünnepies aktushoz egyik tanuúl a vendégkép ott időző meszlényi Meszlényi Gyula szatmári püspök ajánlkozott.
