Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-07-21 / 29. szám
2 baj, — „lateiner“, de a szellemi proletáriátus felszaporodását perhorreskáló lateiner létemre elismerem, — nem kicsinylendd baj volna. Mert elvitázhatatlan tény az, bogy a szegzárdi polgári iskola egy értelmes kisbirtokos és iparos-osztály megteremtésében eddig is áldásosán működött I hogy ezekre az osztályokra a saját maguk boldogulhatása érdekében a jövőben is nagyon, de nagyon reá férne a magasabb művelődés; s azért a polgári iskolát Szegzárdon én is minden körülmények között fentartandónak Ítélem. Hadd szolgálná Szegzárd jövőre is Tolnavármegye alsó, Paks pedig felső részében az iparosok és őstermelék művelődésének fontos és hazafias ügyét. Mert a polgári iskolák, más pályákra való nevelési képességöktől eltekintve, ezzel magával is igen elismerésreméltó s üdvös missziót teljesítenek. Azonban még egyet meg kell jegyeznem. Miglen az országos kormány a kisiparos és kisbirtokos osztályt mostohákul tekintve, jobban felkarolni nem fogja: addig a polgári iskolák, főkép gimnáziummal biró városokban, hazaszerte kellő számban létesülni s mázán o virágzásnak indulni nem fognak. S addig nagyban és egészben oly alanti miveltségti marad ez a két osztály, hogy — tréfásan szólva — egy-egy levelezőlap megírása ezentúl is izzasztó szerül fog szolgálhatni a polgár-legénynek : és a csizmadia-leány ezentúl is azt fogja konstatálni apja „segéd“ jéről, hogy ez, ha a feje tetejére áll sem tudja oly kecsesen kiejteni a „nagysád“-ot, mint a legutolsó „gyönge ténsur“ s ezért nem is az, hanem emez kell neki — férjikéül . . . Egyebekben fogadja Krammer iskola- igazgató ur személyes nagyrabecsülésem őszinte kifejezését. — rt — Ki mulasztja el a belvizek rendezését? Ezen kérdés van fölvetve e lapok utóbb’ számában, melyre kénytelen vagyok a magam fedezése végett következőket előadni. Még az 1881/2. évi — az idénél tetemesen nagyobb — belvizek után tüzetes lej- tezést és tanulmányt tettem az egész árterület belvizeinek rendezéséről, az érdekeltségnél mutatkozott is némi hajlandóság a szabályozás iránt — de közbejöttek az 1883. és 1884-ik száraz esztendők s végre 1884. decz. 22-én a társulat közgyűlése 18. sz. határozatával a belvizszabályozást a napirendről egyhangúlag levette. Négy év múlva Báta község kérelmére ismét közgyűlés elé hozatott a belvizek kérdése, de az 1888. évi 7-ik számú közgyűlési határozattal Báta község elutasittatott. Jellemző, hogy még Báta község ártéri képviselői is, egy- kettő kivételével, a belvizszabályozás ellen szavaztak. Három év múltán a miniszteri megbízott kivánatára ismét elibe lett véve a belvizsza- bályozás kérdése. A társulat közgyűlése 1891. évi 12. sz. alatt hozott határozatával, midőn a miniszteri megbízott érdeklődését udvariasan megköszöni — azon meggyőződésben van, hogy a belvizek rendezése ez időszerint nem szükséges, mégis újabb tanulmány tárgyává teszi az ügyet. Az újabb tanulmány 1894. május 16-án került először a közgyűlés elibe, mely azt bizottságokhoz utalta, 1894. okt. 13-án tárgyaltatott utoljára, amikor is 11. sz. közgyűlési határozattal az érdekeltség egyhangúlag kimondja, hogy a belvizek rendezését nem óhajtja s az összes iratokat a minisztériumhoz felküldi, onnan pedig megérkezés után irattárba helyeztetni rendeli. Előadtam az ügy generisét. Tehát maga az érdekeltség jóformán egyhangúlag ellene van a szabályozásnak. Tóth Károly, társ. mérnök. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (29. sz.) Felhívás a t. közönséghez. Holnap, e hó 22-ikén lesz évfordulója Mikó György szegzárd-ujvárosi esperes-plebános halálának. Egy esztendeje pihen, porlad immár liivei közt, a felső-városi temetőben porhüvelye ennek a nemes, emberszerető léleknek s mind a mai napig a kő se mutatja helyét. A szegzárd-vidéki róm. kath. tanító egylet, melynek a boldogult 8 éven át volt elnöke, tavaly őszszel tartott közgyűlésén egy igénytelen felolvasással ünnepelte emlékezetét s a visszaemlékezés behatása alatt elhatározta a felolvasott életrajznak emlékköve javára való kinyomatást. Megtörtént. S hála egyes nemes lelkű hölgyek buzgólkodásának, az eddigi számítások szerint mintegy 150 frt fog e réven a fenti czélra jutni. Ez összeg azonban sokkal csekélyebb, hogysem abból egy, a Mikó érdemeihez s a mi hálánkhoz méltó síremléket felállíthatnánk. Ez okból s mert eddig senki más, erre illetékes ez érdemben fel nem szólalt, mozgalmat nem indított, mint a nevezett egyesület megbízottja, a holnapi év1895. julius 21. forduló alkalmából azon kéréssel fordulok Mikó György összes tisztelőihez, különösen városunk lakóihoz, hogy filléreikkel az eddig begyült összeget növelve, tegyék lehetővé egy méltó síremlék felállítását. Hogy MiV^ ezt megérdemli — ezt biznyitgatni felesleges, sőt tisztelőire sértés lenne. Azért hiszem, hogy kérésem nem lesz a pusztában kiáltónak szava, mely nyomtalanul elhangzik; hiszem, hogy ez a rövid esztendő nem törölte ki őt a mi emlékezetünkből úgy, mint a hogy letörölte nevét a sírja fölé tűzött kis fakeresztről. A szives adományokról annak idején a nyilvánosság előtt fogok elszámolni. Gyüjtőivekkel készségesen szolgálok. Fájth Lajos. B. e. Mikó György szegzárd-ujvárosi esperes- plebános felállítandó emlékköve javára kiadott életrajzra felülfizettek: ' Perényi József 5 frtot; dr. Haidekker Béla, Razgha Lajos 3 frtot; Kiinger Ferencz, Troli Ferencz 2 frtot; dr. Csajághy Károly, özv. Bartal Györgyné 1 frt 80 krt; dr. Lechner János, Walter Antal, dr. Szeredy József, Hanny Gábor 1 frtot; Opris Péter, Gavallér György 80 krt; Zombay Ferenczné 60 krt; Ujváry Miklós, Egy ismeretlen, Hidassy Mátyás 50 krt; Pécsy János 40 krt; Pártos Zsigmond, Friedmann, Egy pécsi kispap, „ Stockingemé, Sugh Etel, Schubertné, N. N., dr. Morvay Istvánná, Ludwig Ferencz, Matzon, Eszterbauer, Dorogi István Orbán, Vinkovits, Wajdits Gyula 30 krt; Boross Gyuláné, Irénke, N. N., B. Gyula, Indrák János 20 krt; N., Urtikáné, Wolfné, N. N., ifj. Tóth Pál, Vass József, Major György, Major Györgyné, Barta István 10 krt; Paulay Ferencz 5 krt; Sterner Amália k. a. gyűjtő- ivén Budapestről 14 frt. Közjövedelmeink fokozása. Az admisztráczió terhes és drága dolog. Minél jobban halad az idő, annál súlyosabb terhek esnek az adózók vállaira; még nem is olyan régen voltak olyan községek, melyek évi közköltőt nem vetettek a közlakosságra, mert a községek ingatlanai a kiadásokat jövedelmükkel fedezték, ma már vannak oly községeink, melyek annyi községi adót viselnek, mint államit. Pedig egy általános áramlatnak még nem is jutottunk a delelőjére. A honatyáktól kezdve, ha a sztrájkoló levélpostásokig minden hivatalban, avagy szolgálatban álló emberünk vagy fizetés javitást küzdött ki, vagy kíván. A mely mértékben emelte az állam a hivatalnokai dotáczióját, abban a mértékben kell nekünk is a községekben s igy e tekintetben is áldozatkészségünk föltételeztetik. De miből? Nem sopánkodás, vagy adót fizetni nem szerető magyar-betegségünkből folyik, de tény, hogy az adóalap veszélyeztetése nélkül és az adófizető polgárok existencziájának megtámadása nélkül, a mai helyzetben a közterhek emelésére nem szabad gondolnunk, igy ha mégis el nem zárkózhatunk a komoly szükségletektől, gondoskodnunk kell községeink közjövedél- meinek jobb kihasználásáról. A kérdés ma kiválóan aktuális. Nevezetesen most hétfőtől indult meg a városi fogyasztási adónak biztosítási tárgyalása. Hanem aztán csak elnémul. Ismét nem érdekli azt semmi. A rengő buzakalászok szerelmeskedése, meg a bársonyos mező, melyen a czimeres gulya legel, melyből már nem egy kapott metálliát. A nagyságos ur irószobája egészen tele van vele. Most hirtelen átfordulnak egy kevésbé járt útra. Szűk rig-rögös üt ez. Még Andrásnak is bajos itt kezelni a gyeplőt. A legnagyobb vigyázat mellett is nagyot zökken a hintó időnként. Hiába ami nem lehetetlen. Es ez az ur nem sajnálja a száját mindjárt koptatni. Nagyon nagy ki- mélője a maga úri tetemének. Egyszer kétszer csak elhallgatja. Ha ur, hadd parancsoljon. Úgy se hallja senki, nem pirul meg más előtt. De a mi sok az sok. Az ur már a maga- sabb hangot használja és mikor újra a fordulónál nagyot zökken a hintó a felhantolt hancsikokon, kissé nyersebb hangon szól hozzá az ur, akit visz. — Nem tud kend vigyázni | Nó ezt nem hallgatja el. Még utoljára is valami bakónak nézné. Hátra fordul hát negédesen, egyik kezében lazára ereszti a gyeplőt, a másikkal meg a bajuszát peder- geti és csak azt vágja vissza: — Sose féljen az ur! Nem esik hiba benne. Vittem én már a király 0 felségét is, a Práteren. Avval egyet rántott a gyeplün. Porzott az ut szilajon szórta szét a tánczöló paripák patkója a iögöt és András még csak, tovább pödörte a bajuszát. Olyan sunyisan mosolygott hozzá. A lovaknak dicsekedett nagy virtusával. Ugye Ráró, ugye Bátor ennek ugyan befeleltem | A paripák egyett nyerítettek. Közel volt a haza. És András továb élvezte a diadalát. Először hazudott egy nagyot világ életében. De el is hallgatott az az ur. Mikor megtudta, hogy a fiatal ur a nagyságos kisasszonyt el akarja venni, kikérte a cselédkönyvét e szavakkal: De azt már ki nem állom. Es beállott más helyre. A piszkafa mint ajtónyitó. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Valahányszor eszembe jut, mindig jót mosolygok a következő történeten. A sarud-kopogi ev. ref. egyháznak voltam 206 forintra rugó évi fizetéssel díjazott kántor-tanitója. A sarud-kopogi iskola és tanítói lak, noha ujabbkori építmény volt, ajtajuk mégis egy konyhára nyilt s mellé még a sütő kemencze is a konyhában tátogatta kormos száját. Mint minden egyházi épületen, úgy az én iskolámon is olyan ajtó s az ajtón olyan zár volt, mely épen nem vált díszére a szokott szólamnak: „Mindenek ékesen és jó renddel legyenek az eklézsiában.“ Az ajtónak már két év óta nem volt kilincse. (Gondolom, elvitte valami tandij-gabona-hátralékot végrehajtás utján fizető jólélek.) 1 e miatt (mert hiába kértem a gondnokot százszor is, hogy csináltassa meg) sokat kellett bosszankodnom; különösen mikor rendetlenkedő növendékeim készakarva nem akarták kinyitni az ajtót; vagy mikor mindnyájan kijőve úgy be csapták, hogy kividről nem lehetett, csak nagy erőfeszítés utján kinyitni. Hanem megtanit a nyomorúság mindenkit. Megtanított engem is. Egyszer arra a gondolatra jöttem hogy az iskola küszöbén baltával mélyedést vágok; hogy legalább valami rud-félével ki lehessen alulról fölemelve nyitni. És úgy is lett. Attól fogva aztán szabadon járhattam be iskolámba s akkor, mikor nekem tetszett; s növendékeim se igényelték ifjúi izmaim gyakori megfeszítéseit. No megállj te egyház, majd csufá teszlek én téged, Gondolám egy téli napon. Jöjjön csak az esperes : tudom Istenem, hogy lesz kilincs az iskolaajtón. Lett is. De hogyan s mikor? Elmondom. Úgy január végének valamelyik napja reggelén ezek jönnek át hozám a szomszéd papháztól: esperes, tanácsbiró, helybeli pap és gondnok, meg két egyh.- tanácsos. A kíváncsiság és illendőség úgy hozta magával, hogy a konyhaajtónál lessem és várjam, illetve fogadjam őket. Nem is történt máskülönben. Köszönés, főhajtás, a szerencse fölött való öröm- nyilvánitás' mind-mind a maga i*endjén mentek. Hanem mikor az ajtónyitásra került a dolog s én tettetett lassúsággal kapadoztam ide-oda, valami nyitó eszközért,: állt meg mindnyájának szeme-szája.
