Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-07-14 / 28. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (28. sz.) 1895. július 14. dését a lehető legnagyobb mértékben elősegítené egy pártlap megalapítása, melynek eszméjét értesülésünk szerint — a Szegzárdon tartott szükebbkörü értekezletben is felhozták, de határozatot nem mondottak ki. A pártlapnak szükségességét mi vidéki választó- polgárok is nagyon érezzük, mert nincs olyan szellemi orgánum megyénkben, mely a mi elveinket szolgálná, épugy mint a „T o 1 n a v á r m e g y e“ czimü politikai hetilap a szabadelvü-párt érdekeit kepviseb. A szegzárdon megtartandó szervezkedő közgyűlés egyik fontos tárgyát kell, hogy képezné egy megyei tisztán függetlenségi lap megalapítása s merjük hinni, hogy a párt oszlopos emberei között e tekintetben eltérés nem lesz s a közóhaj és szükségnek engedve a „Tolnamegyei Közlöny ‘-t, mely a megye egyik elteijédtebb s kedveltebb lapja, politikai hetilappá alakítják át. Több vidéki választó-polgár. A póruljárt verstolvaj. Sok dicséretet, gratulácziót zsebre vágott dr. Wodianer Sándor szegzárdi p. ü. fogalmazó a helyi lapokban, de főleg a „Tolnavármegy é“-ben megjelent szép költeményeiért. Senkisem hitte volna, hogy a szebbnél-szebb költemények szerzője szellemi tolvajlással is foglalkozik, mig végre a nagyközönség előtt is ismeretes vers, mely a „Tolnavármegyé“-ben „Igaz gyöngyök“ czim alatt dr. Wodianer Sándor, két héttel később pedig a „Tolnamegyei K ö z 1 ö n y “-ben „Igaz könnyek“ czim alatt Balog István aláírással meg jelent. — Dr. Wodianer Sándor jeles versiró urat környező nimbus kezdett oszladozni, hiába tett közzé bármily merész hangú nyilatkozatot, mindenki tudta már, hogy ő kedvteléssel űzi a szellemi tolvajlást. — Most már vége van az ügynek, mert az „Otthon“ irodalmi kör kebelében alakult bíróság tagjai folyó hó 2-án, Budapesten tartott gyűlésben határozatkép egyhangúlag kimondották, hogy az „Igaz könnyek11 czimü vers szerzője Balogh István. Különben közöljük az egész ügyet megvilágító alábbi czikket, melyet Zoltán Vilmos a „Győri Közlöny“ felelős szerkesztője irt. Az iróvilágban nincs rútabb, a közvélemény lesújtó ítéletére méltóbb bűn, mint az irodalmi tolvajlás, a plágium. Az anyagi javak eltulajdonitóját teljes szigorával sújtja, a törvény, mig a szellemi javak tulajdonosa védtelenül ki van szolgáltatva az irodalmi brigantik kisszámú, de annál veszedelmesebb csapatának. Ép azért nagyon örvendetes a tisztességes írókra, ha egy ily jeles ur lépre kerül, s ha azt nem ugyan a büntetőbíróság* de az erre hivatott irodalmi fórum lesújtó Ítélete megbélyegzi a közvélemény előtt. Balog Istvánnak, az országszerte ismert poétának — lapunk buzgó munkatársának — a tavaszszal akadt dolga egy ilyen szellemi tolvajjal, ki egy versét szóról-szóra eltulajdonítván, azt a saját neve alatt adta ki egy vidéki lapban. Annak idején foglalkoztunk az ügygyei, de mivel azóta már hosszabb idő telt el, szükségesnek látjuk a tényállást röviden újból ismételni. A „Győri Közlöny“ 1892. évi november hó 18-án megjelent száma tárczarovatában közölte Balog István „Igaz könnyek“ czimü szép költeményét s ugyané verset — Balog István névaláírásával — leközölte a „Békésmegyei Közlöny“ 1895. január 17-iki száma, mely lapnak azt Balog bektildötte. Mily nagy volt azonban a költő meglepetése, midőn márczius havában egy barátjától levelet kapott, melyben az arról értesiti, hogy az „Igaz könnyek“ czimü vers dr. Wodianer Sándor névaláírással szóról-szóra megjelent a szegzárdi „Tolnavármegye“ czimü lap február 24-iki számában. Az ugyanott megjelenő „Tolnamegyei Közlöny“ — melynek szerkesztősége tudta, hogy a kérdéses vers szerzője Balog István — erre márczius 10-iki számában lehozta a közleményt Balog István névaláírásával. A két névvel közölt vers bizonyosan suttogásra adott alkalmat Szegzárdon, melyet elnémítandó, Wodianer Sándor dr. a „Szekszárd Vidéke“ márczius 23. számában nyilatkozatot adott közre, s ebben a „Gyöngyök“ czimü vers tulajdonjogát magának vindikálta, mindenkit, aki ellenkező véleményt mer kifejezni, a törvény szigorával fenyegetvén. Nagyon természetes, hogy Balog István nem hagyta a maga lelke mélyében érzett igazát s a „Tolnamegyei Közlöny“ május 12-iki számában nyilatkozatot tett, kijelentvén többek között, hogy „Dr. Wodianer Sándornak az „Igaz könnyek“ czimü költemény soha sem volt és nem is lesz jogos szellemi tulajdona“. Kijelentette továbbá azt is, hogy ha e tekintetben kellő elégtételt nem kap, az ügyet a törvényes útra fogja terelni. Wodianer Sándor dr. erre a tetten kapott tolvajok vakmerőségéhez hasonló czinizmussal a „Tolnavármegye“ május 19-iki számában kijelentette, hogy a kérdéses költeményt még 1889-ben irta s azt több vidéki lapban közzé is tette. A kedves nyilatkozat légérdekesebb része — melyben ő, a verstolvaj fenyegeti a jogos tulajdonost — igy hangzik: „Ezek után pedig komolyan felhivom Balog Istvánt, hogy váltsa be ígéretét, s végre valahára indítsa meg ellenem az ígért pert, annyival is inkább, mert a mennyiben ezt 8 napon belül nem tenné, ezen határnap letelte után szerzői jog megsértése czimén ellene a keresetet haladék nélkül be fogom nyújtani. Sok huza-vona után a vitás ügy végre a legilletékesebb irodalmi fórum elé került. Balog István ugyanis az „Otthon“ tagjaiból alakult irodalmi bíróságot proponált, melynek föladata leend a két vitatkozó fél által benyújtott bizonyítékok alapján megállapítani, hogy ki a kérdéses vers szerzője. Érdekes és a döntés minő voltát már előre is sejtető az a Wondiáner dr. által támasztott föltétel, mely szerint ő — ki Balogot verstolvajlással nyilváPártszervezkedés. Ha valaha, úgy különösen most elodázhatatlan szükségessé vált a politikai pártok szervezkedése, azért mi vidéki választó-polgárok örömmel értesültünk arról a mozgalomról, mely a függetlenségi és 48-as párt kebelében indult meg a végből, hogy ez a párt egységes erős alapon Tolnavármegyében újból szervezkedjék. Megelégedéssel vettük tudomásul, hogy a függetlenségi és 48-as párt vezérlő férfiai múlt hó 23-án Szegzárdon szükebb körű tanácskozást tartottak, melyen főbb vonásokban megállapították a pártszervezkedésben követendő eljárást. Különösen fontosnak tartjuk az értekezletnek azon bölcs határozatát, mely szerint kimondatott, hogy eltekintve a függetlenségi és 48-as pártban beállott s személyes okokra vezethető szakadástól, újból szervezkednek az 1884-iki programm alapján, hogy igy egy erős, legyőzhetetlen táborba tömörithessék mindazokat, a kik szent meggyőződésből igazi hívei a függetlenségi eszméknek s azok kivívásáért készek a harezot az egész vonalon felvenni. A legnagyobb megelégedéssel értesültünk arról is, hogy az értekezlet nem követte azt az elhibázott eljárást, mely a függetlenségi elveket valló választók között csak növelhetné a viszályt, hanem inkább a széthúzó elemek egyesítésére törekedve, kimondotta, miszerint mindent el fog követni a testvérharcz megszüntetésére, melynek káros következményei kiszámíthatatlanok lennének s veszélyeztetnék azon alapot, a melyen az újabb Magyarország felépült. Megdobbant a szivünk, midőn e lapból olvashattuk, hogy az értekezlet meghívta a Szegzárdon tartandó pártszervezkedő közgyűlésre Kossuth Ferenczet, kinek köztünk való megjelenése varázserővel fog hatni még a csüggedőkre is. Nagy súlyt helyezünk Kossuth Ferencz megjelenésére, mert eltekintve kitűnő egyéni tulajdonaitól, édes atyjától, a magyar nemzet felszabadítójától örökölt nevénél fogva a magyar nép előtt oly nagy tiszteletnek, szeretetnek és ragaszkodásnak örvend, a milyennel csak azok dicsekedhetnek, a kiknek egyszerű megjelenése is képes lelkesedést gyújtani a szivekben. Szeptember 22-ike bizonyára ünnep lesz Tolnavármegye függetlenségi polgáraira nézve, mely napon Szegzárdon szemtől-szemben láthaljuk annak a halhatatlan megdicsőült férfiúnak fiát, kire az a nagy feladat vár, hogy törvényes alapon megvalósítsa azon elveket, melyek a függetlenségi és 48-as párt zászlajára vannak Írva. A szervezkedő nagy gyűlés napján együtt fogjuk látni Szegzárdon a függetlenségi-párt vezérférfiai- val mindazon vidéki elvtársakat, kik őszintén akarják és óhajtják, hogy a párt biztos alapra fektetve, me- gyeszerte megindítsa az akcziöt. Kétségtelen tény, hogy a párt sikeres műkö— No, hogy segítse rá az Isten az őrmester urat. Refránkép belemordul egy-egy vastag hang: — A meddig a komiszon megismeri a számot. Az össze foltozott, kemény bakkancsokról másnap reggelre lefújja a szellő a kétesztendős penészt és „tisztán“ ott áll egy reservista szakasz, várva az „öreget“. Az öreg, kit korára bátran lehetne fiatalnak is nevezni, katonás pontossággal jelenik meg kora reggel és megtartja az első bemutatót. Szép férfias arczán a szelíd jóság tükröződik, legválogatott szavaiból a nemes lélek humanismusa beszél. Bolyhos, idő előtt megvénhedt, szőrmócz emberek bámulják kimeresztett szemekkel az „öreget“, a mint végig nézi őket a kimustrált, szinehagyott mondurban kérdi: — Hiányzik valakinek valamije ? Egymásra néznek, mintha egyik a másikat biztatná, hogy szóljon : igen is hiányzik, yergónia, diens- freit I több ehhez hasonló kedvezményes dolgok, miket valószínűleg véletlenségből felejtettek ki a Gebühren Yorsriftból. — A kinek valami kérése van, lépjen előre. Cugsfürer Lólál, egy hórihorgas vásárhelyi ezuczilista, a kit odalen Boszniában telegráfkarónak választottak ki s csak kevésbe múlt, hogy ki nem kommandirozták az országút szélére, e különben kényelmes funkcióra. — Kapitány ur jelentem alásan, rövid a nadrágom. A kapitány ur mosolyogva nézi végig a Góliát embert. Kerteuch-ot, vorwärtsfrontot kommandiroz neki és végtére meggyőződik, hogy biz az csak térdig ér, az pedig vorschriftellenes lévén, okvetetlenül intézkedésre szorul. — őrmester! — Jegyezze föl és intézkedjék. A cseh manipuláns őrmester együgyü arezot vág és határozatlan hangon kérdezi: — A nadrágot toldassam meg, vagy . . . — Csak nem is a lábait röviditeti meg. Sie trotl! A kapitány tovább lép és megáll a másik előtt, miközben a sarkantyúi élesen összepengnek. Raportnál a sarkantyupengés olyas formát jelent, hogy már beszélhet az illető. — Kapitány ur alásan kérek dupla menázsit. A kapitány önkénytelenül elneveti magát. Mire az egész szakasz mint egy kórus röhögésbe tör ki. Sunyi, alázatos képű szőrmócz áll jobban mondva görnyed a kapitány ur előtt. Az adjusztált mondur is csak úgy libeg vézna elsoványodott tagjain. — Hogy hívják? — Engem? — Magát, magát. Ostoba rival rá a kapitány. Azt kérdem mi a neve. Nem érti meg a kérdést. — Wie heisen Sie? — A zaj! Abrahám Kohn bitte. — - Micsoda maga? — Mi vagyok? — Igen. — Jelenleg éhes vagyok, kapitány ur. — Sie, machens kein Spasse hier! — Kapitány ur kérem az nem tréfa. Von gestern nichts zu Essen. — Mi a foglalkozása? — Művész vagyok. — Miféle művész? — Zeneművész. — Hol? — A Mars-téren. — ?? — A panorámánál dobverő. — Jegyezze föl őrmester. Sorba jönnek ezután ezek a mustra emberek. * Aki egyébként azt hiszi, hogy a 13 napos fegyvergyakorlat egy tortúra, — az végtelen nagy tévedésben van. Csak látni kell ezeket a tejarczu elkényeztetett embereket, szinte hallani véli az ember azt a keserves panaszt a mit a gyönge lelkű feleség előtt elmond. Ne tessék ezt hinni. Csupa gyöngy itt az, élet és ha az a naponkénti nyolez órás beschöftigung elmaradna, fogadást mernék tenni, hogy számtalanok lennének, kik még meg is toldanák ezt a rövid 13 napot. Mert hát nem mindennapi élvezet az a minek itt részese az ember. Csupa vigság, mulatozás; föl' elevenedik itt olyan régi bakacsiny is, a mi fegyvergyakorlat nélkül sohasem látott volna napvilágot.
