Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-24 / 12. szám

4 1895. márczius 24. felismerni, vájjon öröm, vagy fájdalom-e annak a forrása ? Hát azt a czigányt ki bántotta 1 Miért kinozza azt a zokogó fadarabot?! Hisz ezen zene nem tán cz- terembe való ! Akik egy világnak a fájdalmát hordják szivükben, azok csak nem jönnek ide, hogy tánczol- janak ?! Miért nem csacsog, miért nem enyeleg a hú­rokon, miért e lesújtó panasz ? ! Korunkban, midőn a közöny divattá vált, midőn a nemes lelkesülést éretlen gyerkőczök fellobanásának csúfolják, — napjainkban e hangulat-talányt „csendes butaságnak“ neveznék. Akkor a szivek mélyén fakadó imádság volt, melyet ki-ki önmagában mondott el, mert az ajak nem bírta visszaadni, a melynek terhe alatt a szív is majd meghasad! Ebben a korban vezette Petőfi, Jókaial a már- cziusi fiatalságot Budára, akkor szabadították ki Stan- csics Mihály költőt fogságából, a mely cselekmény befolyása alatt irta Petőfi: Egy ily nap vezérsége, S díjazva van az élet .... Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek! Ezen időben hozták forrongásba a fővárost a | hires 12 ponttal, a melyben megírták, hogy „Mit kíván a magyar nemzet?“ Ekkor foglalták el a Hat­vani utcza végén Länderer nyomdáját, ekkor nyo­matták ki a 12 pontot és Petőfinek „Talpra magyar“ czirnü forradalmi versét. Jókai vezetése alatt álló fiatalság volt az a lel­kesülni tudó hatalmasság, mely mozgásba hozta az egész nemzetet, befolyásolta a nemzet-gyűlést és elő­segítette a nagy eszmék diadalát! Mondom, más idők voltak azok! Az egész nem­zet egy villanytelep. Villanyos rezgésben állt az egész nemzettest ! Egy delejes álom, melynek csodás szép képei vannak; de borzasztó háttere! E kép a sza- badságharcz diadala volt} a háttér pedid a szabadság - harcz netáni bukásának következményei. A nemzet múltjában az elnyomatás békói, jelenében az ujjáéb- redés hajnala, jövőjében egy önerejéből feltámadott szabaddá lett nép testvéri ölelkezése s leendő nagysága. Az a szégyenletes múlt, az a biztató jelen és az a győzelmes jövő reménye elkábitotta az elméket és megvértezte a sziveket! A márcziusi eszmék meg­hódították az országot! Pedig ez a nép megtanult már remegni! Oh! a szabadságnak az a csábos alakja sok hazafit mély aggodalomba ejtett! Féltették ezt a fegy­vertelen nemzetet a megsemmisüléstől! Pedig akkor már elmondta Kossuth: . . . csak egy szavamba kerül és lángba borítom az országot! E merész szavakat csak hatalmának biztos ér­zetében s a közhangulat hü fölismerésében mondhatta. (Folyt, köv.) TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (12. sz.) TÖVISEK. Minden múlandó. A tavaszi „nap éj egyen“ kora hajnalán (márcz. 21) irom e sorokat. íme, a mint fölkelek, azonnal ki­nyitom agyam zsilipjét s megei’esztem — az az, hogy csak megereszteném: — a szárnyas gondolatokat, valamit közölhetnék a „K ö z 1 ö n y ) e n — már t. i, valami újat, nem úgy, mint a múltkor történt, hogy egy remek versét, mely a „Tolna­vármegyébe n“ megjelent, jBI egy héttel utóbb valami Balogh István ur újra közölte a saját neve alatt a „Tolnamegyei K ö z 1 ö ny“-ben. Nem igy — mondok magamhoz- hanem valami - újat, kedves barátom! . . . Azonban szo­morúan tapasztalom, hogy agyam zsilipje már kor­hadt lévén, majd minden jó gondolatot áteresztett pár évtized óta a tisztelt olvasó nagy közönség mulatta- tásának szellemi malmára; a mi gondolat még van a mederben — a malmon felyül — az meg, úgy tapasz­talom, bár elég vizenyős, de már nagyon gyéren ninclen szárnya!... Hja ! 5 — Minden múlandó a világon!- --Meg van, land' pompás, — irok erről, hogy minden mu­andó! . Usry van! Ennek igazságát már a nas-von © © ©«/- Bölcs Salamon régi okos emberek is elismerték, azt mondja: „semmi uj dolog nincsen a nap alatt!“ Vagyis, minden elmúlik s azután újra ismét­lődik. Örökös elmúlás, folytonos változás s aztán újra ismétlődés. Ebből áll az élet. Manapság már uj ruhát is alig csinálnak a szabóink, mert ha éppen „urak­tól levetett“ öltönyöket nem applikálnak is át kecses, termetünkhöz, — de vagy a szövet kopott és állott, vagy a divat régi, — és csak egy kis benzin, meg egy kevés változtatás, divatos diszités kell hozzá: meg van az uj ruha. „A mi volt, az most is meg van és a mi lesz, az már meg volt!“ tanítja a szentirás. De igaz is! . . . íme, hogy minden múlandó a világon, mi bizonyíthatná inkább, mint hogy ez a hosszú, igazán csömürletesen megunt tél is elmúlt!- hála az égnek! gok, elment — jobbára már Elmúltak a farsangi mulatsá­a no. elmúlt Sándor és József nap, sőt sok embernek elmúlt = elfogyott már a türelme is a hosszú tél miatt, no mert elmúlt, elfogyott a fája, a szene, a pénze! . . . Minden múlandó a világon, —— Jövő héten el­múlik a Casinói hires halvacsora is s aztán jönnek a tavaszi mulatságok, kirándulások, s azok is elmúlnak, de az én Töviseim semmiképpen, soha el nem múl­nak, mig én élek, mig tárgyam lesz s a mi fő: mig egy olvasóm akad! . . . prémekkel szerették ellátni. E mellett bizonyít Ano- nimusnak az ázsiai magyar őslakókról, a szittyákról tett az a megjegyzése, mely szerint a nyuszt ezek közt oly bőven találtatott, hogy nemcsak a nemes, de még a gulyás, kanász és juhász is azzal ékesité öltözetét. Abból, hogy az ősmagyarok annyira szerették a bőrből készült és prémmel diszitett ruhákat, ön­ként folyik az a következtetés, hogy a bőr feldol­gozásához már a régibb időkben is érteniük kellett. Cserző-vargáik és irha-timáraik minden valószínűség szerint már ősi lakóhelyeiken is voltak annál inkább, mert a bőr feldogozása a keleten sokkal előbb ért el némi tökélyt, mintsem a nyugaton. Az irlia-timá- rok finom, nyulékony bőrt készítettek s ezt magya­rul irhának nevezték. Ez a mesterség Magyarország­ból származott át Németországba, hol az irha-timárok régente „Irher“ elnevezés alatt voltak ismeretesek. Fegyvereiket is maguk készítették a ma­gyarok. E mellett bizonyít az egykorú Luitprand amaz állítása, mely szerint „a magyarok a téli időt fegyvergyártással és nyilküszürüléssel töltötték el“. A festészet és szobrászat némi elemeire is akadunk már a vezérek korában. Ugyanis a be­vándorlóit magyarok zászlóin és lobogóin az ország czimeréül a turul-madár, vagyis a koronás karvaly díszelgett s igy fél kell tennünk, hogy a magyarok már akkor némi festészeti ismeretekkel is bírtak. Toldyként a régi magyaroknál dívott szobrászatról — bármily fejletlen volt is az — tanúskodnak a magyar krónikák, a melyek elbeszélése szerint már a száz-halmi huntemetőt szobor ékesité. Az ős ma­gyarok áldozó-oltárai is az istenség szobrával voltak .díszítve, minként ez András ediktumából (1046.) és László király törvényeiből kiviláglik. Hogy az ö t- vö ss éghez is érthettek: kitűnik abból a körül­ményből, hogy O-Budán ételhez és italhoz arany- és ezüst-edényeket használtak, az augsburgi csatában pedig szintén arany- és ezüst-edényeket vittek maguk­kal s ruhájuk alsó szegélyén arany-csörgőket viseltek. gc . % Az itt közlőitekből a tárgyilagosságnak csak némi kerete mellett is mindenki arra a következte­tésre juthat, hogy a magyarok Európába kültözésök idejében oly közjogi, családi és társadalmi szervezet­tel dicsekedtek, hogy nagyban és egészben a többi bevándorlóit néptörzsekkel bátran kiállhatják a ver­senyt, sőt több tekintetben előnynyel is bírnak fölöt­tük. S honnan van mégis a magyaroknak a „barbár“ hire I Egyedül onnan, hogy a külföldiek viszonyaikat vagy nem ismerték, vagy félreismerték. S e körül­mény nagyrészt ama német krónikásoknak tulajdo­nítható, kik a magyarokat egyszerűen vérengző vad­állatoknak festették le s ezzel azt eredményezték, hogy az európai historikusok vagy teljes hallgatással mellőzték a magyar nemzetet, mint olyant, melylyel foglalkozni sem érdemes ] vagy pedig oly hamis vi- lágitásba helyezték azt, mély megfelelt azoknak a hamis forrásoknak, melyekből adataikat merítették. Ama német évkönyvirók e részti tévedését kü­lönösen két oknak lehet betudni. Az egyik az, hogy nem öntapasztalásuk nyomán írták meg a magyarokra vonatkozó jellemzéseiket, hanem csupán oly hallomá­sok után, melyeket részint a rémület, részint az el­lenszenv szültenek. A magyarok közeledésének hírére | lakosok nagyobbára hol erődített kolostorokba, hol a városokba menekültek s visszajüvetelök után a ! Az eddigiekből váltig beláthatod kedves olvasóm! (Ugy-e megengeded ezt a szellemi brudersaftot?. Hiszen én már öreg ember vagyok, az olvasó közön­ség pedig mindig fiatal, melynek legnagyobbrésze pápaszem nélkül olvas, mig én már egy pápaszem segítségével irok, két pápaszemmel olvasok! No meg hát én pertu vagyok a jó istennel is! . . . Ergo ugy-e megengeded ezt a bizalmasságot — is­métlem, hogy az eddigiekből beláthatod kedves olva­sóm, miszerint — viszonylagosan — még a létező dolgok között az én Töviseim hordják magukon leginkábk a változatlanság, hogy úgy mondjam: az örökkévalóság bélyegét, melyhez nem fér hozzá a múlandóság hervasztó szele! . . ! Persze, mert az én Tö vi s--tárgyaimat (ha éppen nem meríthetnék száraz agyam kimerült kiforrásá­ból), bőven csergedező patakként ömlesztik a napi események, nagy horderejű politikai és pikáns társa­dalmi hírek, tehát sohasem szorulok meg a miatt hogy miről Írjak ? — íme most is, mig mi országszerte a márczius 15 és márczius 20-diki hazafias öröm — és honfi­bú "gyászünnepét tartók: furcsán járt domi­nus Ludovicus Bartók! . .,. Mint egy uj Don Juan szép asszonyt kergetett, — de nyakába sza­kadt a sötét fergeteg —, és egy . jó iparos úgy reme­kelt rajta, (neve nem magyaros, igy hangzik: M é- g y e 1 k a!) hogy bizony párbaj lett volna vége ennek ha ki nem eszelik segéd — e s z en ti ernenn ek hogy: „párbajjal tilos áthágni a törvényt - mert itt egy vélétlen kis tévedés tör­tént! . . . “ Persze, hogy kicsiny, — persze, hogy véletlen, da azért történet!------7------Mennyit lehet majd er ről írni tréfásan a „Bolond I st ó k“-ban ? . En is megverseltettem benne múltkor egy fűzfa­poéta. által, hogy — aszongya — „a kormány szekerét tolom“, '-r- Boldog vagyok, hogy Szász K. püspökömmel együtt egyik alakja lettem — ad hoc legalább — ennek a fércz-élczlapnak, melyet Bartók ur szerkeszt s melynek most főmunkatársa lett Me­gyelka ur. ©«/ No de csak azt sajnálom, hogy mint minden, úgy ez a dicsőségem is — bogy a Bolond Istók gyalázott — múlandó s nem tart örökké, miként Megyelka úr haragja, a Don Juan szégyene, a szép asszony jogosult felháborodása! — Mert — minden múlandó a világon, csak az' én Töviseim szúrásai örök! . . . Palást. KÜLÖNFÉLÉK. ___- Ko ssuth-gyász. A szegzárdi ev. reform, egy­ház méltó kegyelettel ülte meg e hó 20-án a nagy hazafi elhalálozása évfordulati emlékünnepét. Az eme­letes iskola tág helyisége este 7 órakor zsúfolásig magyarok viselt dolgait jól kiszínezve olyanok által jegyeztették fel, kik magyart sohasem láttak s az általuk leirt dolgoknak szemtanúi nem voltak. Téve­déseik másik okául az szolgált, hogy ama német irók nagyon is az európai viszonyok mérő-vesszőjét alkalmazták a bevándorlóit magyarokra. Tagadhatat­lan, hogy a magyarok a honfoglalás utáni korszak­ban romboló hatást gyakoroltak az európai czivilizá- czióra, de — én jó Istenem — kevésbé barbárok voltak-e amaz évkönyvirók ősei a maguk bevándor­lása idejében ? Ha amaz irók a saját nemzetük részrehajlatlan történelmét tanulmányozzák vala, küny- nyen meggyőződhettek volna, hogy néhány évszázzal előbb őseik semmivel sem voltak különbek a magya­roknál, sőt hogy a magyarok rablókalandjaikban s a meghódított népekkel való bánásmódjukban, kímélet és nagylelkűségre nézve, még túl is tettek a z ő őseiken! Es mindezekből mi a tanulság? Az, hogy ama népek, melyek a polgárosidás magasb fokán állottak a magyarok bevándorlá­sakor, ezekkel szemben lenéző bánás­módra jogosítva épenséggel nincsenek, minthogy az ő előhaladottabb miveltségök egyáltalán nem róható fel nekik* valamely személyes érdemül; hanem egyedül abban a reájuk nézve szerencsés kö­rülményben leli magyarázatát, hogy ők a magyarokat a beköltözésben évszázakkal megelőzték s igy a régi római kultúra, kivált pedig a kereszténység polgáro­sító hatása — valláserkülcsi, értelmi s társadalmi tekintetben náluk és rajtuk előbb érvényesült. Rézbányay J. „Európa művelődési történelme“ I nyomán közli: —rt—

Next

/
Oldalképek
Tartalom