Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-12-15 / 50. szám
1895. deczember 8. 3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (50. sz.) vasútállomásunk, ttizoltó-testületünk, dalárdánk, gyönyörű szabású, uj, vörösréz kálomista tornyunk valóságos szinarany gombbal, meg aztán Becsből hozott szélmalmunk, milyen csak kettő van széles Magyar- országon és van két iskolánk, melyben 160 tősgyökeres magyar gyerek tanul sok hasznost és főkép tanulja szeretni szép hazánkat szivből, lélekből, igazán ; és lesz modern stilü községházunk is. A mi pedig a legfőbb: van értelmes, áldozatkész népünk, a mely biztosan nem lesz ám néppárti. Ennyi jó tulajdonság teremtutcse megérdemelné a postát. Most tehát van szerencsém szives tudomására hozni mindazoknak, kik hozzám ama érdeklődő kérdést intézték, hogy igenis Felső-Nyéken is volt hamarjában egymásután négy polgári házasság. Az elsőt Hordó János és H. Horváth Zsófia kötötték, az intelligentia s szép közönség jelenlétében. A nászmenet egész ünnepélyes mezben jelent meg; a menyasszony koszorú jelvényével fején, jeléül a fontos, életre ható eseménynek. Nem köznapias öltözetben, mint tették pl. a szomszéd Tótkeszi községben s több helyen, hol a fanatizálás, hiába való, nevetséges erőlködés éli komikus világát. Általában komoly, ünnepélyes hangulat honolt az anyakönyvvezetői helyiség egyszerű falai között, melyet emelt anyakönyvezetőnk: Molnár István magyar ruhában öltözött alakja, derék, férfias fellépése és rövid, de találó, meggyőző szavai, melyekkel az uj törvények czélirányos voltát, üdvös hasznát fes- tegette, kiemelvén, hogy ezek távolról sem lehetnek okozói a vallásos érzelem, tiszta erkölcs megromlásának. A nászmenet, eleget tevén a polgári kötelességnek, zene mellett egyenesen templomba tartott. Varjas Gábor, református lelkész, a felvilágosodás széliemében intézett beszédet az uj párhoz. Körülbelül ilyenformát: „A mai állapotok azonosak a Jézus földön- jártábani állapotokkal, sőt az ő utasításainak teljesen megfelelők, mert hiszen 0 mondotta: add meg a császárnak, a mi a császáré; Az Istennek, a mi az Istené. Ez nem jelenthetett egyebet akkor; nem jelenthet egyebet ma sem: teljesítsd polgári és egyházi kötelességed. Miután ti, házaspár, szeretteim a Jézus Krisztusban, polgári kötelességteknek eleget tettetek; megadtátok a császárnak, a mi a császáré, eljöttetek ide az Isten házába, hogy eleget tegyetek keresztyéni kötelességteknek is, Jézus parancsolatjának, hogy megadjátok Istennek, a mi az Istené. És ezt annyival inkább helyesen cselekedtétek, mert nemcsak polgárok, hanem keresztyén polgárok is vagytok. A keresztyéni házasságnak pedig alapja: a szeretet- még pedig az esküvel megerősített szeretet. Nagy fontossága van ennek az eskünek a ti jövendő sorsotokra, ha meggondoljátok azt: az Isten megáldja, a kik 0 benne bíznak, de megbünteti, a kik az 0 nevét hiába felveszik. Az az eskü, melyben egymásnak örök hűséget fogadtok; az az eskü, melyben arra kötelezitek ma44) nal kell gondoskondnia, hogy ezen odvas fogát vagy kitömesse, ha lehet, vagy kihúzassa, hogy igy legalább a többi még epet el ne rontsa. Minden rossz fognak el kell tűnni a szájból. Időnként, ha fogkő- lerakodása van valakinek, szintén le kell, hogy tisz- tittassuk a fogorvossal. Különben hiába való munkát végezünk a száj ápolásával. Megromlott fogakat valamivel keményebb fogkefével tisztítsunk, de ugyan- oly eljárással, a mint emlitém, odvas fogat azonban vagy kihúzatni, vagy, ha még lehet, kitömetni kell. Ekkor ismét egészséges és jó fogaink lehetnek, egészséges száj-szaggal. A kinek pedig több ily fogat kellett kihúzatnia, az tehet bátran műfogat azok helyére, a rágásban, a bészédnél mindig előnyére válik és nem kellemetlen különben sem. A ki tehát egészségi és szépészeti szempontból száját és fogát gondozni akarja, valahányszor észreveszi, hogy fogai valamelyikén fekete vagy sárga pont látszik, rögtön töméssé ki. A fogkefével való mosásnál nemcsak a fog, hanem a foghus is mosandó. így eljárva biztosan elérheti mindenki szándékát, a mellett, hogy az étel feldolgozásában a fogai végezhetik kötelességüket, egészségesek, szép alakúak és színűek lesznek, nem jut abba a helyzetbe, mint egy valaki, a kit láttam, mint volt kénytelen zsebkendővel, ha beszélt, száját fedni, hogy a lehelleté- vel a többieket el ne űzze. De azt ne higyje valaki, hogy valamely szagos szer használata által a száj e szagát elűzheti. Az odvas fogra csak a kihúzás, vagy a tömés az igazi gyógyszer. Tegyen tehát mindenki meggyőződése szerint. Glatter Ernő. VIDÉKRŐL. UTelso-IbT yélz.. Édes szép hölgyeim, uraim manapság Derüre-borura egy polgári házasság! Itt Szálit veszi el a dzsentri Darvay; Szörnyűség ugy-e bár ilyesmit hallani ?! Ottan meg Bájvölgyi vezeti aráját, Kinek a leánya talán kitalálják ? Atyja gróf titai Titay Tivadar. A mit mondók való, távolról sem badar. Amott meg egy ifjú bájos lányka, - -török — Magyar földes úrral házasságot kötött. Szóval a küzdelem nem vala hiába: Arany szabadságnak itt a szép világa. Felvilágosodás szélrózsa irányban. Sötétségnek helyén virágos virány van. * * * Sok helyen megfordultam, mióta a „polgári házasság“ üdvös intézménye életbe lépett. A kivel szó-beszédbe elegyedtem, bizonyosan első vagy második kérdése: „Na, maguknál volt-e már polgári házasság ?“ Némi restelkedéssel vallottam be: „Bizony, kérem, nálunk még nem volt.“ „Persze, pezsze, olyan elmaradott hely, mint az a Nyék“ rendesen ezt kaptam feleletül. — De engedelmet kérek, hiszen nekünk van Mondd, hol van fiam, leányom, had osztozzunk a kincseken. — Jere velem, megmutatom, dadogá az anyóka és szemei lezárultak örökre . . . Soká térdelt a vén halász neje hidegülő teste mellett, aztán vadul fölriadva a csolnakhoz rohant a melyben csomagokban kötözve hevert arany, ezüst, drágakő ; beleugrott a vízbe és addig rángatta, mig a csónak egész tartalmával felborult. A habok összecsaptak felettük s nem maradt hátra semmi, csak nehány hullámkarika . . . Átok a gazdgaság ! S mig azt hajszoljuk, — elvész legdrágább kincsünk az ifjúság. Uj korszak a férjekre. Különben asszonyok számára irta: GATHY BÁLINT. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Legideálisabban gondolkodó minisztere manapság Magyarországnak Wlassits Gyula, vélekednek gyomrukra sokat adó férjek. Legprózaibb, gondolják a szerelmesek. No, még az kellene, — gondolják a légies termetű hölgyek, a kiknek irtózat gondolni a konyhára — hogy odaálljunk kavarni a rántást. Ugyan hogy jöhet olyan gondolatra egy miniszter, akadémiát állítani fel a főzés mesterségének. És én hiszem is, hogy akadnak leányok, a kik valóságos ligát kötnek, mely meghiúsítsák a miniszter tervét, azt hogy állami főző iskola létesüljön. Én is azt hiszem, hogy az egész annyit ér, mint a falra borsót hányni. Hol állíttassák fel ez az intézet ? A fővárosban ? Az eredmény az lenne, hogy valamennyi fővárosi férj bejelentené tönkre silányulását, mig a vidéki férjek tovább is szopogatnák ujjaikat nyelveskedő szakácsnőjük kotyvasztéka után. Hogy a miniszter ilyen gondolatra jött, annak oka azon kétségtelenül konstatált baj, hogy a mai nevelés rostáján kikerült nővilág nagy része vajmi keveset ért a főzéshez. De hát hogyan devalválódhatott le ennyire ez a női művészet? Hogyan lett tele a társadalom előítélettel, hogy a mi tündöklő erény volt, az lett szolgai, megvetett foglalkozás. Talán a nők gyenge testalkata nem tűri meg, csak a kötést, himzést, horgolást? Dehogy! Egy meghibbant társadalmi felfogás rabjai vagyunk, hogy nem úri hely az, a hol az asszonyt a konyhán találják. A kisasszonyt úgy nevelik, hogy addig mindég a divatlapot forgassa, a mig férjhez nem megy. Hogy egy gondos háziasszony szerepét megtanulja, hogy a jövendő eshetőségével szemben bármely helyzetben magát a viszonyokhoz alkalmazni tudja, hogy egyáltalában mindazt elsajátítsa, a mi egy szószoros értelembenben feleséget ékesít, óh, arról szó sincsen. Az nem elegáns, az nem divat. Csak tudjon öltözködni a legújabb divat szerint, csak gatok, hogy egymást sem boldog, sem boldgtalan állapotában el nem hagyjátok; az az eskü, melyet azzal zártok be, hogy az Isten úgy segélyen titeket, a mint azt megtartjátok, mint valalmi védő angyal kisér titeket házassági éltetekben. És ha jő a kisértő, jő a bánat, a szegénység nyomorúság, a sorvasztó betegség, vagy az öröm, a szerencse, a jólét és ezek igy szólnak hozzátok kecsegtető csábítások hangján: egymás nélkül talán könnyebb lenne • a fájdalom, édesebb az öröm, akkor előáll ez az emléktektől soha ki nem törölhető eskü és parancsol a ti sziveteknek, gondolatotoknak. Távoz tőlem sátán, mert hiszen én megesküdtem, hogy házastársamat hitetlenül el nem hagyom. Ne is féljetek a jövendőtől, ha elmondandó eskütökhöz hivek lesztek, mert akkor az Isten segedelme, áldása és kegyelme leszen veletek.“ Most következett az eskü, aztán a buzgó ima. Az orgona érzelmes hangja kisérte a szentegyházat elhagyó násznépet. A násznagyok régi szokás szerint megjelentek az egyház irodájában, hogy a házaspár beiratását ott is eszközöljék. * * * Ugy-e, kérem szépen, a hol ilyen csendes békesség uralkodik, a hol az állam jogát feltétlenül elismerik, a hol a jóakarat igaz igyekezetével találkozunk, a hol volna talaja a fejlődésnek: ott meg- érdemlenék a postát? J. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. ZEZérlelés. Szerelemnek szép madara, Ne szállj még el, maradj velünk! Meglásd, eztán jobb dolgod lesz, Megbecsülünk, kényeztetünk. Csak még addig ne hagyj itten, Mig Iluskát megkérlelem, Mig Iluska csókot nem ád, Mig csak ki nem békül velem! Szép Iluskám, te is tudod, Kényes madár a szerelem! Ha elszállni engedjük most, Nálunk többé meg nem jelen. S hogyha mégis valamikor Megzörgetné ablakunkat: Késő lesz már, hideg lesz már; Kis házunkba fészket nem rak. Ifjú Kerekes József. A hazáért mindent.*) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. Csongrádyt — e kurucz-magyart is annyira megviselte a számkivetés, hogy a visszanyert szabadsággal elfelejtő a németet szidni, ami pedig mindennapi imádsága volt. Minden idejét családjának és az ellenség által feldúlt gazdaságának helyreállítására *) Ezen mii könyvalakban is megjelen és szerzőnél Sár-Egres, u. p. Czecze, deczember 1-től fogva 1 koronáért megszerezhető. Tiz előfizető után egy tiszteletpéldány jár. tudjon udvarlójával bánni, magát a báltermekben sikkesen, graciőz viselni, ez minden; a többi mellékes, majd elvégzi a dada, meg a szakácsné. S a férjek ? Tán azok jobbak a Deákné vásznánál? Oh nem! Megeszik ők az ördögök főztét is és talán különbséget sem találnak étel és étel közt, zsebükbe nyúlnak, mig akad benne s ha már nem akad? Akkor . . . nos akkor főbe lövik magukat? Nem, csak búsulnak feleségestül. Ma már nemcsak azok, kiknek a sors az anyagi feltételeket megadta, hanem azok is, kiknek hizeleg úszni a divattal s majmolni a tehetősebbeket, mintegy büszkén hivatkozhatnak szakácsnéjukra s csaknem degredáltnak tekintik azt, a ki maga főzte étellel várja ebédre az urát és sajnálják, hogy egy esetleges vizit alkalmával a konyhából kell előjönnie, hogy nem várja szalonképes öltözékben nap-nap után a vendégeket. Nos hát ez nagy társadalmi betegség, melyre nem hiába esett a miniszter figyelme. Azonban kétlem, hogy oly módon a legkisebb eredményt is elérhetné. Főzni megtanulni ott, a hol a műveltség alkatelemeit sajátíthatja el a nő, lehetetlenséggel határos, mert egyrészről az egész országra kiterjeszkedő ily nemű intézmény létesítése sok áldozatba kerülne s ha volna is áldozat, az eredmény nem hogy jóra ve-
