Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-10-13 / 41. szám
XXIII. évfolyam. 41_. szám. Szegzárd, 1895. október 13. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanító. egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre . . . 6 frt — kr. Félévre jB§ . . . 3 „ — „ Negyedévre .... I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető' közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi ntcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Megjelen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . , . 1 frt 87 kr. 100—200 „ ... 2 „ 87 „ 200—300 „ ... 3 „ 87 „ minden további 100 szó l írttal több A Benedek-szurdik. Lapunk olvasóinak egy jelentékeny része bizonyára nincs tájékozva róla, hogy mit jelent ez összetett szó, melynek egyik alkotó része közkeletű keresztnév és ismert, a másik ellenben aligha nem tájszó, mely körülírást és magyarázatot igényel. Szurdiknak mondják ugyanis vidékünkön a hegy oldalakról lerohanó víztömeg elvezetésére szolgáló mély árkokat, melyeket a viz ereje néholy oly mélyre vájt, hogy sárga agyagos oldalfalai 8—10 méter magasságban emelkednek az ég felé. Ily szurdiknak nevezett vizvájta árkokkal tele van a záporozásoknak annyira kitett, nem rég hires bort termo', szegzárdi hegy- láncz; de közölök történeti nevezetességre csak egy vergó'dött s ez a Benedek-szurdik. Hirneve, pedig onnét származott, mert hosszan elhúzódó partjaiba lakásokat vájt egy sajátságos társadalmi osztály, melynek meg- jelelésére nem alkalmas az ismert osztály elnevezések egyike sem. A városon kivül esve s gyakran, különösen télviz idején, attól teljesen elzárva, egy önmagát kormányzó köztársaság jellegével bir, mely külön törvényeket alkot magának, a polgárosult világtól eltérő' erkölcsöknek hódol s igen gyakran tagjai felett önmaga bíráskodik. A családalapítás szokásos módja nem talált náluk otthonra, de azért legtöbbnek van felesége és férje s számtalán pőrén járó, sivajkodó és garázdálkodó gyermeke; vagyona, szegényes szoba és konyhaberendezkedéseiken kivül egynek sincs; a rendes munka nincs felvéve napi foglalatosságaik sorába, de azért nyomorogva megvannak* élnek jás--------szapo rodnak. Nevezetesség számba megy a partba vájt lakások alakja és alkotása. A legtöbbnek van a föld szine alatt szobája, melyben hál és tartózkodik, konyhája, melyben szegényes élelmét kotyvasztja, só't kéménye is, melybó'l néha gomolyogva emelkedik ki a tudja Isten honnét szerzett fa füstje, Van ezekben a nyomorúságos, föld alatti lakásokban sok jobb idó'ket élt gazdaember, ki ha az idó' viszontagsága megengedi, naponként hátára veti kenyeres tarisznyáját s kezében egy valaha karószolgálatot tett husánggal ellátogat a jobbmodu lakosság házaihoz s szép módon alamizsnáért könyörög; megköszöni ha kap, gorombáskodik, ha elutasítják, nagyban átkozva az uj pénzrendszert, mely az ó' illetéküket is egy krajczárról leszállította annak felére: a fillérre.; vqn .Lä-LöL, ki buzgó tagja, a nem rég megállapított hordárintézménynek s nem ritkán lábbeli nélkül, a jótékonyság utján beszerzett, uraságoktól levetett, testhez nem illó' ruhában, sapkáján egy bámulatos szerkezetű jelzéssel ott settenkedik a „Szegzárd Szálló“ széles járdáján, hogy azoknak, kik elég szakavatottak bennök a hordárt felismerni, szolgálatait készséggel felajánlja. Van végre köztök s ilyen a legtöbb, kiró'l nem tudni, merre ringott bölcsője, hol volt hazája, miből él és ruházkodik? de abban valamennyi megegyez, hogy nagy kedvelője minden féle italnak, melyben a viz- részek lehető kis százalékban vannak képviselve. Hát biz ezek meglehetős szomorú állapotok s bizonyára, ha a dolognak nem lenne egyébként közveszélyes jellege, nem volna más szavunk, mint a jó és könyörületes szivek figyelmébe ajánlani e szerencsétleneket, kiknek helyzetöktől nincs más megváltás, csak a halál. De hát az általános elszegényedés köze^ pette a Benedek-szurdik lakói félelmesen szaporodnak s számuk emelkedésével arányban áll a tulajdon biztonságának megingása. Most már majdnem odajutottunk a vár- megye székhelyén, hogy a kint levő termények megőrzésére, daczára hogy tekintélyes számú, a város által alkalmazott mezei csősz van felfogadva, kénytelen a gazda külön őrt alkalmazni és fizetni és pedig súlyos gazdasági viszonyok közepette, midőn a termelés amúgy is meszsze viszszamarad a korábbi évek jövedelmezőségétől. Ily viszonyok közepette, előbb utóbb égető szükséggé fog válni, hogy a város intéző körei a „Benedek-szurdik“ által felszínre került kérdés megoldásával tüzetesen foglalkozzanak; s ha erre a mostani súlyos viszonyok közt nincs mód, legalább odatörekedjenek, hogy annak közveszélyes jellege megszüntettessék. TARCZA. Edikém bölcsejénél. Életünk fájának gyönyörű viraga! Nézz reánk, szerető apádra, anyádra. Rózsás ajakaddal, csillag szemeiddel Lelkünk szárnyát Isten trónusáig vidd fel. Feledjük a múltak szenvedését, baját, Vágygyal tölt keblünknek ezernyi sóhaját; Életünk utjának durva göröngyeit, Csalódásainknak keserű könnyeit. Legyünk újra azok, a mik régen voltunk, Élet csatáiban a mig nem harczoltunk. Reménynyel teljesek, hitben bővelkedők, Boldogan lenyugvók, boldogan felkelők. Harmadmagaddal kérsz mi tőlünk kenyeret, Háromszoros legyen bennünk a szeretet. Szebb jövendőnk képét ne borítsa felleg, Életben halálban legyünk egymás mellett. r És te, kedves fiunk, növekedjél szépen, Erő-, egészségben, Isten félelmében. Örüljünk egymásnak szülő, testvér s fiák; Ne érjen búbánat, soha egymás miatt. Büszkék legyetek ránk, és mi ti reátok, Mig csak sárba nem dől apátok, anyátok. Aztán pedig e két igénytelen nevet, Tártsa szivetekben a hű emlékezet. Tóth István. Kossuth reminiszczencziák. Irta: BORZSÁK ENDRE. • A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. I. Kossuth Ferencz kitűnő hazánkfia múltkori örvendetes itt időzése alkalmából elmondok egy pár apró, de igen érdekes történetet, mik Monoron, szülő várómban estek meg, ama ragyogóan fényes, majd csakhamar igen sötét és gyászos borulatu napokban, értem: a magyar szabadságbarcz fényes napjait és utánunk az abszolút rémuralom gyászos idejét. A most már hamvaiban nyugvó „szent öreg“ Kossuth Lajos édes apánk, még akkor testileg is in floribus volt. Emlékszem határozottan — da- ezéra, hogy csak 4—5 éves voltam, arra a szép dél- czeg, daliás alakra,_ arra az elbűvölő szempárra, arra a lebilincselő szónoklatra, emlékszem mindenre, sokkal jobban, mint a későbbi eseményekre. Ennek lélektani okát igaz magyar ember előtt nem kell magyaráznom, — hiszen akkor, a szent lelkesedésben; a 4—5 éves szittya-magyar gyerek, ki még olvasni és irni sem tudott, úgyszólván már naturális történetiró volt, hiven jegyezgette parányi lelke az emlékezet széles táblájára a nagy napok dicső eseményeit, mik aztán oda oly mélyen bevésődtek, mint a legfinomabb aranyozás, örökre lemosbatlanul az idők vihara által! . . . Hogy ne lett volna 4—5 éves magyar gyerek történetiró, mikor a 14—15 éves fiú megrettenthetetlen hős, vitéz Arolt — akár hány — a dúló csaták iszonyú tüzében, fegyver ropogása, ágyú döreje közt?! . . . Hát mondom, ebből az időből akarok egyet- mást elmondani ez alkalommal, tudván, hogy a hatal- | más KliÓ nem vet szemügyet egy kis mezőváros aprólékos históriáira s nagy arányú, széles szabású alkotásiban nem reflektálhat Monor forradalmi és forradalom utáni történetére. Pedig szülővárosomnak — abból az időből — valóságos története van! — — — Sok csata zaját hallotta e város abban az időben! ... A szolnoki, isaszegi, bicskei, berczeli, budavárbevételi barezok rémitő ágyudöreje, jóformán mind odahallott, mint központon eső helyre, — és én ebben a folytonos csata-zajban tanultam az ábéczét már 4 éves koromban s eltudtam énekelni az összes kálvinista énekeket (150 zsoltárt, 258 dicséretet, 100 halotti éneket és legalább 30 nemzeti magyar da.lt, a szabadságharezra vonatkozót, mert ez akkor szintén templomi szent énekszámba ment! — Sőt az akkori római kath. monori kántor, Gallo vits nevű, — misebetétgya- n á n t! — ilyen verseket énekelt: „Fend meg Isten a magyarnak kardját, hogy fogja el a németnek nyakát!“ S tán mondanom se kell, hogy ezért kősőbb, majd az ő nyakát fogta el Haynau pallosa! . . .) Monor abban az időben oly nevezetes pontja volt a földgömbnek, hogy benne csaknem nap-napután váltogatta fel egymást a magyar és az osztrák katonaság. Egyik jött, másik ment. Képzelhető a lakosság ijedtssge, mikor a német jött, — túláradó öröme, ha a magyar honvédeket látta. A némettől való félelme lassankint megszűnt, de a honvédség látása szülte örömben nem lett közönyös. Megszokta mindeniket. — Beszélik (de nem tudom, hogy e dolog bir-e történelmi hűséggel ?) mely szerint Monor város akkori
