Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-09-29 / 39. szám
I ___________________ TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (39. sz.) A férj uram a lepényre is hamar ráunt s egy napon igyszólt feleségéhez: „Te annyja főzzél valami zöldséget!“ „Hát hol vegyem?“ „Menj a laposba, van ott elég.“ Azután elment, de útközben elvesztette a tarisznyáját. Bement a paphoz, hogy „jelentse ki a tarisznyáját, mert elveszett. “ „Milyen volt az a tarisznya?“ „Avét zsákból uj tarisznya, tiló aljából körmön fonott madzag.“ A pap azután kihirdette, természetesen nem igy s meglett a tarisznya. Eljött a Szt.-György napi búcsú. A férj megint igy szólt: „Hallod-e anyja ma búcsú van, menj el és hozz egy félfont húst.“ Az asszony elment meghozta a húst, mit meg is főzött levesnek. De a férj még mindig nem volt megelégedve, hanem megint mondá: „Hozz anyja két messző bort és mulassunk. Az asszony elment és hozott bort. Ebéd után a férj nyugtalankodva monda: „Igazán anyja ott a csapháznál tánczolnak, tánczoljunk mi is. Elkezdtek tánczolni, de a férj látta, hogy nem jól megy a táncz s igy szólt: „Hallod anyja muzsika nélkül igazán nem ér semmit a mulatság. Én majd danolok s az lesz a muzsika, de te pedig csináld be az ablakot, hogy ki ne halljék a szó-“ Becsinálták az ablakot s a férj elkezdte danolni: „Hopp anyja, hopp! Hopp anyja, hopp!“ Tánczközben az asszony neki esett az asztal szegletnek, bezúzta a fejét és vége lett a mulatságnak. Orvost kellett hozatni. Sokáig feküdt bele szegény, mig felgyógyult. A megmaradt juss mind a gyógyszertárra és az orvosi kezelésre ment el. A könnyen jött, könnyen ment! A hazáért mindent. 40) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) A tábor teljesen szétveretett. Az ellenségnek alig maradt annyi ideje, hogy fontos iratait és a tábori pénztárt biztosíthassa. Miután a védelem lehetetlenné vállt: a parancsnok maga köré gyüjté még meglevő embereit, hogy keresztültörve magát az ember-gyürün:, menekülhessen. Egy vezérnek becsületere váló hősiességgel küzdött, borzasztó csapásokat mérve mindenfelé. Közvetlenül utánna egy. gyékény nyel beborított kocsit vontatott hat ló, erős fedezettől kisérve. Horváth és Csongrády Endre folyton a mukony- ban voltak és igy kijutott nekik a munkából, mert a mig a csapattöredék egy része a magyarok feltartóztatásán fáradozott, addig a másik rész megfeszített erővel tört előre. Említettük, hogy a hegyen táborozó ellenség körülzárolására két ezred lett mozgósítva. A másik ezred szolgálatában találjuk a megtért Kissbéry Zoltánt. Magasra emelt kardjának csapásai alatt csak úgy hullt a szerb, a horvát. Ah! most meglátja a szerbek fiatal vezérét. Megsarkantyuzott lova vadul ágaskodik, maga alá temetve, kit útjában ért. Már- már összemérik kardjokat, de e pillanatba egy golyótól találva : élettelenül bukott le lováról, vérével, hősi halálával mosva le honfiúi becsületéről ama foltot, mit a balvélemény, a félreismerés keze nyomott reá! Még csak nem is sejté, hogy e vérkeresztségnek Vilma is tanúja volt. Mennyivel édesebb leendett volna halála?! A vad csorda diadalmasan vágtatott keresztül a hősnek holt testén, üvöltye, ordítozva. De Horváth Béla a befödött kocsi kíséretét támadja meg, borzasztó pusztítást végezve köztük. A csata zajába ismerős női hang vegyül. A hang a kocsiból jön. „Horváth! mentsen meg!“ kiáltá. E jelenet egész más alakot adott a csata terének. Az üldözöttből üldöző lesz. Látva a csőcselék sereg vezére, hogy mily munka folyik a kocsi körül: azonnal visszafordult, hogy összemérje vasát azzal az emberrel, aki ama kiucsre veté magát, melyet a kocsi magában rejt. Ember, emberre veté magát és folyt az oroszlánok harcza! Horváth emberfeletti munkát fejtett ki. Szivét egy titkos sejtelem ragadta meg, egy kínzó bizonytalanság, a mely rendkívüli cselekvésre ösztönözte, ügy érezte, hogy e harcz kimenetelétől valami nem közönséges, nem csak katonai szempontból mérleglendő eredmény várható. Kié lehet ama ismerős hang I — Mily titkot rejthet ama sátoros kocsi ? — Ki lehet az, aki az ő nevét kiáltja? Mindez egy pillanat alatt futott át agyán. Nem volt idő a gondolkozásra. tAz ellenség fiatal vezére minden erejét arra fordította, hogy a szekér előtt utat törjön. Horváth pedig tisztában volt azzal, hogy a szekeret elsiklani hagynia nem szabad. — Utánnam fiuk! — kiáltá harsány hangon, — s a mig legényei a kocsit védelmező katonákra vetették magukat, addig Horváth, a fiatal vezér elé vágtatott, hogy eldöntse az ütközetet. Az ellenséges csapatnak lehetetlen volt a menekülés. A magyarok túlereje és a katonai anyag kitűnősége két oly tényező volt, a mely biztositá a magyarok részére a diadalt. Elethalál-ha,rcz volt ez, oly neme az ütközetnek, a midőn már tisztán látjuk a menekülhetés lehetetlenségét; de életünket drágán akarjuk odaadni. Mint egy felbőszült fenevad, úgy tört a szerbek vezére Horváthra, ki a gyorsan jövő csapásokkal szemben a védekezésre volt utalva. De bírta a kar és bírta az aczél. Vigyázzon Horváth! — hangzott ismét ama különös csengésű hang. Horváth önkéntelenül visszatekintett s csakugyan oldalról veszély fenyegette, mert egy vén szerb, egy hosszú lándzsával döfött feléje. E döfést könnyű volt egy kardvágással eredeti irányából elterelni; de e kedvező pillanatot felhasználta a szerbek vezére is, ki egy hatalmas vágást mért Horváth fejére. De Horváthnak volt még annyi ideje, hogy félrekaphassa a fejét és igy a vágás a bal vállpereczet érte. A mente felfogta a. csapás erejét és igy a sebesülés jelentéktelennek mondható. Nemes haragjában megsarkantyuzta a lovát és teljes erővel rontott bajvívó társára. Ez egy újabb csapással fogadta, a mely Horváth arczát érte; de. a következő pillanatban már keresztülszurt mellel rogyott le lováról a szerbek vezére. Diadalkiáltásba tört ki az egész tábor! Egy győző sereg mámora! Lelkesedés, mely alatt megrendül a föld. Csak eg'y perez müve volt és a már említett kocsi sátora szét volt szedve. Horváth majd a lováról bukott le. A Pálfay leányok, Pálfayné, Csongrá- dyné és Pálfay voltak a kocsiban, selyemkendőkkel összekötött kezekkel. Vilma és Gizella! — A tábornak e két gyöngye volt ama drága zsákmány, a melyért két hős vérzett el: Kissbéry és a szerbek vezére! — Ah ! — kiáltott Horváth a meglepetés hangján — valóban a legszebb dij, a melyért valaha egy katona életét koczkára tette! Az én foglyaim! Az én hadi zsákmányom! — A tiéd fiam! — kiáltá Pálfay — a tiéd vagyunk mind, — a tiéd, lelkünk egész melegével, szivünk minden hálájával, mert többet adtál nekünk, mint életet: leányaim tisztaságát védte meg karod! — A mai győzelem dijja tehát e kéz ? — mondá örömittasan Horváth, Vilma kezét ajkához emelve és mit sem törődve azzal, hogy a vér mindenét elborította már. — A tiéd fiam! — válaszolt Pálfay — hisz véredet ontottad érte! — A véren szerzett menyasszony! — Mondá örömmel Gizella, megölelve, megcsókolva boldog nővérét. — Kézfogó ágyutüz mellett: — Kiáltá harsány csata-hangon Csongrády ezredes, ki e perezben vágtatott a helyszínére, fia ki sér etében. — őszinte szívből kívánok szerencsét ezen rendkívüli pillanatban kötött frigyhez! ■— mondá Endre, meghajtva magát. De alig mondá ki e szavakat, máris egy golyótól találva rogyott a földre. Egy sebesült szerb, ki közel a mi szereplőinkhez, vérében hevert, hihetőleg halálát érezte s miután úgy sem volt neki félteni, vagy elveszteni valója: haldoklásában is boszut szomjazva, kihúzta övéből ezüsttel kivert pisztolyát és. nem is czélozva, a csoport közé lőtt. Endre lett az áldozat. Az imént még boldogságot sugárzó arczokról, a fájdalom könnyűi hulluttak alá ! Nem szerb volt a gyilkos, — báró Waldberg buszuló keze küldte azt a golyót. Nem tudott nyu- I godni, megtorlásra szomjazó lelke a csaták zajába űzte őt, folyton Endrét keresve, folyton annak a vérere szomjazva. A szerb fölkelek közé állt, mig végre haldoklása perezében útjába hozza a végzet Endrét és lelövi. A magyarok egy pillanat alatt felkonczolták a bárót. Megbünhődött cselszövényeért! A csaták kisértete. Gizella egy perczig sem tétovázott. Az | szemé- I ben nem látunk könnyeket, — arczkifejezése annyi nyugalmat hord magán, mintha szivet sem rejtene falai közé ama csendesen emelkedő kebel. Mint egy I müértő orvos, kit a sok évi gyakorlat közönyössé tett 1895.. szeptember 29. a fájdalmak iránt: gyorsan és biztos kezekkel mossa és kötözi a sebet, hogy megakadályozza az elvérzést, vagy a seb gyulladását. A beteget hordágyra teszik és elszállítják a tábori kórházba. Gizellának senki sem mondja, hogy kövesse Endrét és senki sem beszéli le ama elhatározásáról, mely szerint a betegeket ápolni kívánja. Hűen őrzi beteg-ágyát, ápolja gyengéden, önfeláldozólag az elvesztés félelme és az életben maradás öröme nélkül! Egy örökké hideg arcz, szótalan ajak, mely sem mosolyogni, sem sóhajtani nem tud! Ugyanezen kórházban ápolnak egy nőt is, ki eseményünk idejében utolsó perczeit éli. A katonák titokzatos, meseszerü dolgokat regélnek felőle. Azt is mondják, hogy őrült. Tüzes paripán vágtatott a harezmezőkön és mindig ott volt, a hol leggazdagabb rendet fogott a halál kaszája. Szemei ijesztően villogtak, haja lobogóként röpködött utánna. Mindenki félt tőle, mindenki kikerülte. Úgy tudott a karddal bánni, hogy senki sem különben. Elnevezték őt a „csaták kisértetének.“ Ez a nő, Endre felesége volt. Folyton Endre nevét kiáltva, férjét keresve száguldott a csatatereken, mig végre egy ágyúgolyó leszakította a bal karját. Ily állapotban szállították a többi beteggel egygyütt a tábori kórházba. A szerencsétlen asszonyt az ápolónők szobájában helyezték el. Irtózatos kínokat állt ki és ehhez járult még az, hogy lázas álmaiban folyton Endrét kereste, • folyton őt védelmezte, — majd meg sebeit kötözte, mosta. Megható volt nézni, amint — hite szerint — ápolta Endrét. Az a gyengédség, az a böczéző dédelgetés! — Dúdolt neki, mintha altatni akarná, majd fél karját emelte fölébe, mintha halálos csapásokat akarna elhárítani. Milyen tekintet! Milyen rémes tekintet! — Mint egy nő-oroszlán, midőn köly- keit védelmezi. Gizella fejtett ki körűié legnagyobb buzgóságot. Éjjel, nappal őrizte betegágyát. Majd meg Endréhez siett, hogy annak is vigasztalására legyen. Endre is súlyosan megsebesült. A golyó egy bordát zúzott szét; de nemesebb részeket nem érintett. Eltekintve a nagy fájdalomtól: élete nem forgott veszélyben. Arról semmit sem tudott, hogy neje is egy födél alatt kínlódik vele. Margitnak, a még megmaradt felső karszárát tövében le kellett v-ágni. De igy sem lehetett életét megmenteni. Látva Gizella, hogy csak rövid pár óra választja el a sirtól, azon szándékkal kereste fel Endrét, hogy rábírja arra, miszerint nejétől elbúcsúzzék. Endre egy pohár vizet kért. Gizella készséggel szolgálta ki, letörölve homlokáról az izzadtságot. Endre mohón nyúlt az ápoló kéz után és melegen megcsókolta azt. — Oh drága Gizella! mivel érdemeltem ki kegyedtől e nagy kegyet ? ! Ugyebár, nemes bosszú akar ez lenni ? — Nem keresem jóságának hátterét, —- legyen az bár a baráti szeretet, a honleányi erény, — vagy a nemes boszu folyománya, — elég az, hogy itt • van, hogy láthatom, hogy csókolhatom kezét! — Nem olvasok tekintetéből szemrehányást, sem melegebb érdeklődést. Azt kell hinnem, hogy hűtlenségemet nem fájlalja, hogy jövő szivvilágom iránt közönyös. Valóban, nem is vagyok másra méltó! Úgy tűnik föl nekem, mintha egyáltalában nem tudna érezni. Minden beteget egyforma gonddal, gyengédséggel ápol, senkit sem különböztet meg és senki állapota iránt nem mutat érdeklődést, örömet, vagy aggódást. Mi lett abból a szerető szívből! Gizella ! ezt a nemes szivet én öltem mea:! Gizellának egy arczizma sem mozdult. Sajátságos lény, aki önfeláldozólag ápol és mindezt a leg- nagyobb közöny látszatával. Mint egy gép, a mely működik, de nem érez. — Azért jöttem önhöz Endre — mondá vontatottan — hogy egy fontos dologra előkészítsem. Erez. e magában erőt arra, hogy egy izgalmas jelenetet végigéljen ? — Vájjon mi várhat még reám, mitől remegnem kellene ? — Én készen várom még a bakót is. Nincs minek örülnöm és nincs mit elvesztenem ! — Hallgasson meg tehát! — Hallottam, hogy: nejét megvetve hagyta el Bécset. Félreismerte a nejét.: Ön azt hiszi, hogy az a szerencsétlen nő, hűtlen volt i önhöz. Pedig az imádás egy nemével szerette önt. Endre keserűen mosolygott. — Csak legyen türelemmel, — folytatá Gizella — Ön nagy közönyt mutatott neje iránt. Látva a nő, hogy az ön szeretetét szépsége és szellemessége daczára sem tudja megnyerni: ama nem ritka fogással élt, a
