Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-08-04 / 31. szám

Nem lehetne-e módot találni arra, hogy a börze és malom éljen hivatásának az iparnak és a produktív kereskedelemnek, nem pedig ennek a sivár rendszernek, a mely a legkevésbé védett osztályra, a gazdákra ereszti aratás idején az ő kalózhajóit ? . . .

József föherczeg tréfái.

Irta: VERNER LÁSZLÓ.

Jauner, a bécsi leégett direktor, nehány év előtt vendége volt a legmagyarabb és legnépszerűbb főher- czegnek Kis-Jenőn. Csúnya: morozus idő volt. A felhő a földdel csókolódzott. Esett folyton. Ilyenkor pedig lustaság környékez minden embert. Jaunert is elnyomta a lustaság. Édesdeden aludt. Álmodott.

0 fenségeik kedélyes tréfára vágyakoztak. Mindketten vidéki román mezbe bújtak. O fensége zsíros opincsot fűzött lábaira, k u r á v á t csatolt derekára, daróczot boritot vállaira. A fenséges asz- szonyra mintha csak ráöntötték volna a ránczos rá- gyiát, a tulivirágos szuromot, a bogra kötött maromát, mely alól fekete fürtök kandikáltak. Patyolat arczához még szerecsika sem kelletett a román nép egyedüli toilete. szere.

E különös jelmezben aztán látogatást tettek a horkoló Jaunernél. Utjokban végtelen zajt insceniroz- tak, akár egy veterán közgyűlésen.

A fenséges asszony koczogott, zörgetett, a fenséges ur meg egy hatalmas fütykössel döngette az ajtókat.

Jauner tovább álmodott. Most meg már azt álmodta hogy a Stanley expediczióval jár valahol Közép Afrikában.

A korsóról, melyet a fenséges asszony zörgetett, azt hitte csörgő kígyó.

Az is volt. Mikor félálomból fülpislogott, agyába szállt minden vére. Szemre való fáta, annyi igaz. Formás asszony. Aztán mit keres mellette az a pi- tyókos mócz ? Furcsa vakmerőség. Abba a nyomba beletemette tetemét egy biboros fotelbe.

A mit egyrészről bölcsen is tett, — czikázott a direktor agyán a gondolat. Most már övé a helyzet. Mert nem lett volna igazándi szinészdirektor, ha nem tudta volna, hogy az’ a kacsintás ér valamit?

És hogy ezek után egy hirtelen fordulattal átölelné a fátát, megered az eddig jól őrzött ajkon az ezüst csengésű kaczaj, mire Jaunert előveszi az ösz- szes Shakcspeare-i tragikum, a mit ekként egyetlen színésze sem produkált soha: fölismeri a helyzetet. Makogva rebegi.

— Fenséges asszonyom!

A becsudálkozott ruminy is leveti álarczát és ketten nevetik a föld alá sülyedni akaró Jaunert..

II.

Jauner és a kis malacz.

A kis-jenői borbély egyszer csak azt a különös megbizást kapta, hogy borotváljon meg egy süldő malaczot. A kis kopasztott malacz tréfára volt szánva.

Felpólyázták szépen, mint kis gyermekeket szokás és elhelyezték a Jauner ágyába. Tettszett a kö- lyök-malacznak az úri pompa selyemben és bársonyban. Megelégedésében csak néha nyöszörgött.

A társaság a földszinten tarokkozott. Jauner urnák sokszor elfogták már a pagátját, álom nehezült szemeire. Elkéredzkedett a szobájába. Engedték jó szívvel és jó éjszakát kívántak. A folyosón nesztelenül kisérte az egész társaság Jaunert.

A hogy a takarót fölemeli, szemébe őtlik egy. baba. Pólyás baba. Mellette egy papír, nyílván a kis baba kiléte felől tájékoztató irás. Mohón kapott utána. így mutatott:

_4

___________________________________

Ti

e d.1 liát neveld föl!!! "•B

Rövid de érthető. Jauner alaposan megijedve nyalábolta fői a kis nebulót és vitte a világossághoz. Kiváncsi volt tudni, milyen a czifferblat.

Ámultán kiáltott föl.

Es rám ütött a gazember. Egyet csípett a pupák orrán. Egyet rikkantott rá a pólyás valami.

Jauner telve volt lelkesedéssel.

— Hisz ez pompás, nagyszerű. íme a talentum, a zseni. Kinevelem, kitanitom. Virtuóz lesz belőle. Micsoda fenomenális hang. A jövő primadonnája. Az előteremben leskelődő társaság nem tudta tovább állam. Kitört I homéri kaczaj.

A direktor ijedten ejté el a kis babát.

Annak még az volt a szerencséje. Mert a hogy

leesett, kifúrta magát a pólyából és rémülten szaladta körül-körül a termet.

. . . Kelletlenül bár, de Jauner is ott nevetett a többiekkel.

*

Kedélyességet, szívességet, magyar vendégszeretetet talál a föherczeg minden vendége. Azért beszélnek a főherczegről áradozva éppen azok, kik őt közelről ismerik.

____VIDÉKRŐL__________

Du

naföldvár, 1895. julius 31-én. Tisztelt Szerkesztő Ur!

A magyar szent korona országainak vörös kereszt egyletének dunaföldvári fiókja julius hó 27-én a szegények javára, az „Egyenlőségi kör“ helyiségeiben „Anna“-bált rendezett, mely úgy anyagilag mist erkölcsileg a legfényesebben sikerült. A bál jövedelme 201 frt, kiadasa 122 frt 55 kr, maradt tiszta jövedelem 78 frt 45 kr. Felülfizettek: özv. br. Fiáth La- josné, Freytag József 10—10 frt, Szluha István 4 frt, Braun Árpád 3 frt, özv. Schall Alajosné, dr. Ragályi Lajos, Door Ferencz, Gyürkő Lőrincz, dr. He- vessy Gyula 2—2 frt, dr. Deutsch Antal, özv. Győrkő Jozsefné, Hirsch Henrik, Frank N., Berger Sámu- elné, dr. Pálföldy Lajos 1—1 frt, Székler Andor és Greilinger Károly 50—50 kr.

Jelen voltak:

Asszonyok j Özv. br. Fiáth Lajosné, Mészáros Aurélné (Bpest), dr. Pálföldy Lajosné, Rotter Lajosné, Braun Árpádné (P.-Baracs), dr. Hevessy Gyu- láné, dr. Spiegelné, Szokszonné, Hirsch Henrikné, Dosch Gyuláné, Fejős Dezsőné, Bruzer Mihályné, dr. Schützenbergerné, Steiner Fülöpné, Udvaryné, ősz Istvánná, Doorné, Kocsyné, Bonczyné, Rotter Mi- hályne, Deutschné (Bülcske), Horváthné, Kissné (Székesfehérvár), Apátiné, Gaálné, Hirsch Simonná, özv. Czirákyné, Szeyffertné, Eichmüllerné, Györkőné stb.

Leányok: Nagy Ilonka (Verebély,) Répásy Sárika és Ilonka (Szegzárd), Ősz Ninuska, Door nővé- rek, Ujváry Viki, Kocsy Juliska, Kiss Etelka (Székesfehérvár), Garbisch Berta, Gözsi Mariska, Horváth Klotild, Klupp Etelka, Deutsch Klára (Bölcske), Udvary Mariska, Door Mily, Schwartz Hona, Cziráky Jolán, Bruzer nővérek (Budapest), Bernsdorfer Ilonka, Gaál Viki, Eichmüller Irén, Szeyffert Teruska, Schreier Fanny, Horváth Vilma (Duna-Pentele), Posch Mariska, Kozma Jola (Paks) és Krátky Olga.

A tisztelt szerkesztőség alázatos szolgája:

Rafael Leo,

egyl. pénztárnok.

MEGYEI IRODALMI CSARNOK.

Rossz verselés.

Ugyan miért ne mondanám,

Hol borús, hol derűs danám | J Ha egy rim rosszul csendül,

Vagy eltérek az ütemtől,

Nem nagy hiba ;

Poetica licentia.

Igen, mert ha fáj a szivem S magam körül sötét szinben Nézem, látom a világot,

Hol nem találni virágot:

Panaszomban

Szivem dobban, lelkem lobban.

A mint dobban, a mint lobban,

Úgy leirom a dalomban,

S szivem, lelkem megkönnyebbül, Megmenekszem a könnyemtől Mint madárka,

Ha magát kisirdogálta.

Ha meg éppen repes szivem,

Mert megleltem tisztán, híven,

Mi után a lelkem vágyott Azt az édes boldogságot:

A dalomban

Szivem dobban, lelkem lobban.

Elmondom az örömömet És ez engem gyönyörködtet.

Hadd tudja meg minden, minden Hogy az öröm-könnyét hintem S más is hintse;

Rossz verselés nem tesz mit se! ?

Varjas József,

joghallgató

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (31. sz.)

\

Tévedés.

Irta: H. J. B.

(Folyt, és vége.)

__ Nem néz rám, ki se nyitja a szemét, mikor

szólok hozzá! . . .

— Majd rá fog ismerni. Talán holnap. Reméljen jót. - . , ,

Mari még mást is szeretett volna kérdezni, sok

mindent beszélni Péterről, azonban nem volt bátorsága szólni.

Az orvos távozott, a leány pedig folytatta betegápolói hivatását. Hasznosabb dolgot nem tudva cselekedni, a takarókat igazgatta, meg-meg fogta a beteg kezét, minden nyögésére féléje hajolt és mikor eljött az ideje, fogta a poharat és kanalat, orvosságot adott be neki.

Lámpagyujtás után megint az ágy mellé tilt; a beteg ekkor egy hosszú pillantást vetett rá: úgy látszott, hogy ráismert, de ajkai még^ nem mozdultak.

így telt el a második nap. Éjjel három széket tolt össze a szoba sarkába, azokon aludt. Reggel pedig folytatta munkáját.

Délelőtt a betegen az öntudat első jelei mutatkoztak. A szeretetteljes gyöngéd szavakra úgy látszott, mintha a hála téveteg kifejezése villant volna meg bennök. Ajkait is mozgatni kezdte, mintha mondani akarna valamit. Napközben rövid időközökben elszen- derült, s ha fölébredt, keresni látszott ápolónőjét. Az orvos is kétszer jött el; örömmel beszélt a javulásról. Késő éjjel, midőn az utolsó orvosságot adta be, a lánynak úgy rémlett, mintha mosoly futott volna át sápadt arczán, a fehér kötelékek között. És Mari boldogan czirógatta a beteg mozdulatlan karját: remélt. És boldogságában sokat mesélt a haldoklónak tavaszról, egészségről, szerelemről, soha nem múló boldogságról. A beteg már elszenderedett, ő még mindig suttogott meleg hangon, mert úgy gondolta, Pétér bizonyára gyönyörrel hallgatja az ő szavát.

Elmúlt a harmadik nap, a negyedik és ötödik is. A lány folyton a beteg mellett tartózkodott, alig távozott tőle tiz perezre is. Az órák, napok múltak és ő mindig csak ott őrködött, vigyázott, lesve a szive minden dobbanását, ügyelve minden sóhajára.

— Csak megmozdulna már egyszer!

Hatodnapra a beteg rosszabbul lett, szivet facsaró csüggedés fogta most el őt.

Az orvos csak a fejét csóválta, szóval nem akarta mondani, hogy már mindennek vége. A szegény lányt minden vigasz elhagyta, zokogásban tört ki, ott ülve székén.

A beteg rosszabbul volt, mint bármikor; egyébiránt eszmélt. Egyre erősebben nézett a lányra, egyre édesebb pillantással; már nem akarta elfogadni az orvosságot, vagy italt, de mind gyakrabban azon igyekezett, hogy egy szót, egy rövidke szót ki tudjon mondani és nem volt képes rá. Oly világosan tette ezt, hogy a lány néha a reménytől sarkalva, meg akarta ölelni és mondani:

— Bátorság, bátorság! Meggyógyulsz és megint az enyém leszel, én meg a tied!

De az odaadó szeretet e rohamai nem tartottak soká. Csak a kezet czirógatta tovább is és beszélt neki édes, lágyan suttogó hangon. De a beteg egyre rosszabbul lett; a lélegzete mindinkább nehezült, xáel- lébol állati hangok törtek elő. Este az orvos megmondta, hogy nem éri meg a reggelt.

Marit a kétségbeesés fásulttá tette. Néni szólt egy szót, nem sirt egy könyet se. Kettőzött szorgalommal igazgatta a takarót és akart orvosságot adni; a beteg pedig ekkor összeszoritotta fogait, semmi sem kellett már neki. Csak nézte, nézte a lányt, nagy erőlködéssel mozgatta ajkait, mintha valamit mondani akarna. Édesség, gyöngédség, köszönet' és hala csillant szemeiben, pedig azok egyre megtörteb- bek, fátyolozottabbak lettek. Az ablakon beragyogott a hajnal csillaga; szürkülni kezdett, majd világosodni és o még mindig ott ült ébren az ágy mellett, fásultan, hallgatva a sóhajokat, nézve a homályosuló szemeket.

Kora reggel, az orvos, mikor belépett, egy pillantást vetett a szendergő, ziháló betegre és szólt:

— Itt az utolsó perez.

A beteg kinyitotta szemét, ránézett a lányra és megint lehunyta. Mari megfogta a kezét és éíezte, hogy a beteg megszorította azt.

Azután elhangzottak az utolsó hörgések. Múlt a lélegzete. Az orvos levette a falról a feszületet és a halott mellére tette.

Mari kimondhatatlan kétségbeesésében csak si- koltott egyet: '

— Meghalt! . . .

1895. augusztus 4.