Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-16 / 24. szám

3

vármegye alispánját, Szatmárvármegye és Szatmár- Németi szabad királyi város főispánjává nevezte ki.

A közgyűlési termet tiz óra előtt valamivel már betöltötték a többnyire fekete kabátban megjelent bizottsági tagok, mig a karzatot előkelő hölgyek foglalták el, köztük az ünnepelt főispánnak, Simontsits Bélának neje is, kinek arczulatáról a boldogság érzete

sugárzott.

Gróf Széchenyi Sándor pont 10 órakor lépett Simontsits Béla Szatmárvármegye és Szatmár-Németi sz. kir. város főispánjának jobbján a közgyűlés termébe, kiket viharos éljenzéssel fogadtak.

Az elnöklő főispán elfoglalván helyét, röviden üdvözölte a megyei törvényhatósági bizottságot és tudomására hozta Simontsits Béla alispánnak Szatmárvármegye és Szatmár-Németi sz. kir. város főispánjává történt kinevezeset, mit a közgyülás többszörösen megújult éljenzéssel vett tudomásul. A főispán ezután lelkes szavakkal kiemelte Simontsits Bélának 18 éven keresztül a közpályán szerzett hervadhatatlan érdemeit, ki minden erejét es tehetségét a vármegye jólétének emelésere szentelte, majd egyrészt örömének ad kifejezést azon királyi kitüntetés felett, mely Simontsits Bélát érte, másrészről pedig sajnálatát tolmácsolja, hogy megyénkből távozik s közhelyeslés között indítványozza, hogy a királyi kézirat soron kívül a közgyűlés plénuma előtt olvastassák föl.

Erre Madarász Elemér megyei főjegyző felolvasta a királyi kéziratot, melynek befejezése után a közgyűlés minden részéből felhangzott a szivből jövő lelkes éljenzés.

Simontsits Béla fölemelkedve helyéről, a tőle megszokott ékesszólással és a mellette nyilvánult meleg ováczió hatásától meghatva búcsúzott el a főispántól és a megyei törvényhatósági bizottságtól,, mely al-. ispáni működése alatt mindenben odaadó bizalommal támogatta.

Beszédjében kijelenti, hogy a jelen pillanat, midőn a király és a a magas kormány bizalma folytán Tolnavármegyéből távozik, jelentőségteljes előtte, mert búcsúznia kelh Nem lehet feladata — úgymond — sőt az illem parancsolja, hogy Tolnavármegyében kifejtett működésének részletére ne tekintsen s azokat ne is mérlegelje; egy kötelesség hatja át, hogy köszönetét mondjon gróf Széchenyi Sándor főispánnak és a cizottsági tagoknak, kik bizalmukkal ajándékozták meg. Midőn alispánná lett, azt mondotta, hogy czélja leend a megye ügyeit vezetni s lehetőleg előbbre is vinni s e czélját meg is valósíthatta azzal a támogatással és határtalan bizalommal, melylyel őt elhalmozták s mondhatja, hogy nem volt Magyarországban olyan alispán, ki annyira élvezhette volna a bizalmat, mint ő. Végül érzékeny búcsút véve a megyétől, örök hálát mondva az élvezett támogatásért és átadva a főispánnak az alispáni jelvényeket, azzal fejeztedbe beszédét, hogy tartsák meg őt jó indulatukban.

Az éljenzések lecsillapulása után dr. Moldoványi

1895. junius 16.

István bonyhádi ügyvéd a megyebizottsági tagok nevében egyrészről elbúcsúzott Simontsits Bélától, másrészről pedig üdvözölte őt, mint Szatmárvármegye és Szatmár-Németi sz. kir. város újonnan kinevezett főispánját. Képletes kifejezésekben és gyönyörű hasonlatokban gazdag, szép és emelkedett beszédben méltatta nagy figyelem között Simontsits Béla hervadhatatlan erdemeit, ki a megye ideálja volt és akit még személyes ellenségei is dicsérnek.

Szónoki hévvel előadott emelkedett hangú beszédjét Simontsits Béla éltetésével fejezte be.

Rátkay László dunaföldvári ügyvéd ez ellenzéki bizottsági tagok részéről rövid beszédben üdvözölvén Simontsits Béla kinevezett főispánt, azon kijelentést tette, hogy a magas kitüntetés igaz érdemeket koszo- ruzott és szivből gratulál Szatmármegyének. Éljen!

Gróf Széchenyi Sándor főispán hálás köszönetét fejezi ki Simontsits Béla támogatásáért s kívánja, hogy ő is mint főispán olyan barátot és munkatársat I találjon Szatmárvár megy ében, mint a milyent ő benne tisztelt, végül indítványozza, hogy a távozó alispán érdemei jegyzőkönyvileg örökítessenek meg, mit a közgyűlés lelkes éljenzéssel elfogadott; továbbá egyhangú lelkesedéssel azt is elfogadta, hogy Simontsits Béla főispánt a gróf Széchenyi Sándor által alakítandó bizottság kisérje el újabb otthonába, Szatmárvár- megyébe.

Ezután megkezdődött a 90 pontból álló tárgy- sorozat tárgyalása, mely érdemleges felszóllaltás nélkül fejeztetett be.

—th.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (24. sz.)

Tiflisz, 1895. jun. 3.*) „Végre-valahára jól esik az egy hónapi, szószoros értelemben vett nomád- életet kissé kipihenni, mert már alig birtam tört- zuzott tagjaimat kinyújtani, de e végtelenül fárasztó ut s a legrendetlenebb életmód mellett a legjobb egészségnek örvendek. Tifliszben s környékén körülbelül két hétig idó'zünk s sietünk Chinán át Bokkarába, mert az Emir, kit mégis szeretnénk látni, állítólag Ialtába (Krim) jön a fürdő-szezonra. Találkoztunk különben már a czártól jövő követségével Pietigorszk mellett a képzelhető legtarkább öltözetben. Hiszem, hogy a természet sivársága mellett nagyon sok látni valónk lesz Bokkarában. Természeti szépségekből már elég jutott ki főleg a legutóbbi napokban a Wladikovkaszból Tif- lisbe vezető grusim utón. Ez az ut a Kau*) Wosinsky Mór szegzárd-belvárosi esperes-plébános a kővetkező levelet küldötte Tifliszből Szegzárdra.

Yelenczei álom.

Irta: BODOR ERNŐ.

A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája.

A hogy gondolásom azt mondotta, hogy ez Des- demóna háza, megállítottam. Elmerültem ennek a szeszélyes formájú kis laknak a nézésébe. Az a kiugró rácsos erkély, melyen annyiszor lehetett selyem-zsinór hágcsó akasztva, azok a magas, keskeny ablakok olyan beszédesen néztek le reám. E közben langyos fuvalom lengedezett a tenger felől. Lágy bársonyos szellő, végig csókolva, végig fodrozva a laguna tükörét. Lassan-lassan valami édes bágyadtság fogott el az egy helyen ringatózó gondolában.

S ime, úgy tetszett, hogy az egyik ablak mögött egy magas női alak jelent meg. Egészen olyan alak, mint a minőnek múltkor Desdemónát láttam „Othelló“-ban. S ez az alak közelébb lep az ablakhoz. Arczomon érzem igéző tekintetének tüzét. Most int felém karjával s az a varázs, mely eddig fogva tartott, egy intésre mint valami nehéz bilincs hulott le rólam. Valami őrületes vágy, bátorság szállt meg ebben a pillanatban. Megyek, ha kisértet vagy, ha élő. őrdög vagy angyal, de tudnom kell, ki vagy. A másik pillanatban már ott voltam gondolámmal a lépcsők aljában, kiugróm. Varázs szóra nyilik ki a kis kapu s én egy csigalépcső előtt találom magam. Magnetikus erőtől vezettetve rohanok a misztikusan megvilágított lépcsőkön, elérek egy aranyszegélyzett ajtóhoz, egy századvégi asszony enyhe budoirjába. Es a napsugarak tüzében ott állt a Junó termetű asz- szony. Bogárszeme túlragyogta a fényt.

Mosolyogva közeledett felém és istenasszony grá- cziájával nyújtotta felém remek kis formás' kezét.

— Ah, csakhogy itt van! És keresztnevemen szólított. Már régen vártam. Én egy hangot sem tudtam szólni. Aztán azzal a szenvedélylyel, mely az olasz nőket, jellemzi, ragadta meg kezemet, magához vont, egy forró csókot lehelt homlokomra és suttogva folytatta:

— Othelló!

— Desdemóna, kiálték én felocsúdva abból az igézetből, mely idáig mámorában tartott.

Úgy állt előttem, mint egy királynő:

— A világ azt hiszi, meghaltam ! — szólt. Nem haltam meg, élek — magának édes. Karjaimban fogtam. Nem gondoltam én sem Desdemónára, sem Ot- hellóra, semmire, csak azt a lázas hévtől égő arczot, azt a bóditó tüzű fekete szemeket néztem s becsiptem a szerelemtől.

És a hölgy újra rajtam feledte mély tüzü tekintetét.

Ugy-e nem megy el? Ugy-e itt marad? Mert látja, én tudom, hogy most innen Flórenczbe, onnan Kómába, Nápolyba, Ankonába készül, szóval itt akar engem hagyni — végezte kitörő hangon és úgy megszorította kezemet, hogy szinte felsziszszentem.

Hosszan a szemembe nézett, mintha bűvös-bájos tekintetének varázsával akarná utolsó akaraterőmet is semmivé tenni.

Én már akkor olyan voltam ennek az asszonynak a kezében, mint egy kezes bárány.

Nyakam köré fonta bársony karját és odavonta fejemet pihegő keblére. Aztán halkan rsostenutó“

kazus hógerinczein vezet keresztül és pedig majd egy egész napon át 9000 láb magasságban, az utmentén jobbra-balra fekvő csúcsok azonban 1600 láb magasra nyúlnak, Katonai ut lévén, csakis állami postakocsik közvetítik a személyszállítást, mely elég1 drága. Mi két kocsiért 140 rubelt, vagyis körülbelül 200 irtot fizettünk. Az ut kitünően kövezett s kényelmes, ruganyos kocsin tettük meg a világ e legszebb, de egyszersmind legmerészebb útját. A vízválasztó legmagasabb csúcsig 6 ló húzott egy-egy kocsit. Sokat olvastam már e gru- sini szorosról, melynek egy részét a Darial Passus képezi; sok képet is láttam már e világhírű útnak részleteiről, de ily nagyszerűnek nem képzelhettem, mert hisz a természetnek ezen impozáns nagysága felülmúlja a legábrándosabb képzeletet, melynek csak halvány képét sem lehet papírra tenni. Szűk völgyön s keskeny hegyszakadékon át vezet e gyorsan hajtva két napig tartó kocsiút, mely sok helyen úgy van a sziklába vésve, a hogy a kőzet félköralakuan borul az úttest fölé, a másik oldalán pedig iszonyú mélységben, mennydörgésszerű morajjal hömpölygeti sziklacsúcsok között vizét a Terek folyó. Nemcsak habzó vízesések váltják fel egymást, hanem természetes szökőkutak is messze hányják fel vizsugaraikat a magasba. Több helyen aranysárgára festett kőzet mutatja a kén és vastartalmú savanyu-vizek forrásait, melyekből jóizüt ihattunk. Majd minden órában változott e sarkvidékhez hasonló remek látvány. Néha vakító fényben ragyogtak az azúrkék égboltozat alatt elterülő havasok, néha pedig ólomsötét égboltozat képezett ellentétet e bizarr-módra csipkézett hólepelnek. Közvetlenül az ut mellett sokszor 6—8 öles hófal emelkedett, a mélységben pedig toronymagasságu hóréteg s alul csak itt-ott bukkant ki a Terek-folyó. Helyenként világos-zöld jégmező élénkítette a monoton-fehér látképet. Több helyen hólavinák borították el az utat, honnét most hányják el a havat s a kőtörmeléket. A lavináktól leginkább veszélyeztetett helyeken vastetővel fedett hosszú alagutakon vezetett át utunk.

elkezdett beszélni Velenczéről, Flórenczról, Nápolyról, Rómáról.

Lássa drágám, én már bejártam azt az utat, melyért most engem itt akarna hagyni. (A nagy szerelemben is vannak az embernek rögeszméi, fixa ideái. Neki az volt, hogy én őt ott akarom hagyni, hogy szökni akarok tőle.)

Aztán beszélt a Doge palotáról, inquisitió rémes termeiről, az álarczos füzekről, a falakba vágott titkos részekről, a névtelen áruló levelek helyéről, a kinzó-kamrákról, a sóhajok hidjáról emlékezett meg. Mintha az inquisitoroktól ijedt volna meg, vont jobban magához.

A bájos asszony karjai között bejártam Flóren- czet és Rómát. A flórenczi két aranykapus, nyolcz- szegletü kápolna, a Baptisterio — a hol Dantét keresztelték — említésénél egy fenséges mosolylyal jegyezte meg az asszony.

Dante költői nagyságából csak egy utolsó vonás hiányzik.

— És az ? — kérdeztem én.

— Rólam, egyik müvében sem emlékezett meg.

Venus templománál Rómában fejének egy kaczér mozdulata közben kérdezi:

— Vagyok-e én olyan szép, mint Venus lehetett ?

— Szebb!

— Ismerte maga Venust?

— Persze, feleltem rá, a mithologiából.

Hölgyem egy darabig nem szólt semmit, hanem

szemében olyan különös tűz villant meg. A mint gyönyörű metszésű ajkai álmatagon beszéltek, kény-