Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-09 / 23. szám

MEGYEI IRODALMI CSARNOK.

G y á s z h i r.

Megjöttek a lapok, ni, van egy levél is!

— Szalad kis fiacskám, a kezembe adja, Kiváncsi kis lelke kiragyog szeméből,

Bántja az a levél: nézzük mi van abba’?!

Hozzám simul ő is, édes feleségem, így olvasunk szépen egy levelet hárman;

De csak ketten értjük, kis fiacskánk ujjong: . Neki az is öröm még, ha másutt gyász van l

— Meghalt a szép Gyulus! szülék szemefénye, Olvassuk, olvassuk, — szemünk könybe lábbad, Látjuk kigyúlt arczát, kis ziháló mellét,

Sóhaját is halljuk, de már lassan fárad . . .

5 látjuk nőni szárnyát, melylyel elszáll messze . . . Glória gyűlt fején, — hisz már fent az égbe ... Mardosó fájdalom tépi szivünk, lelkünk:

Jó Isten, haragod, ha minket is érne ?!

Rémitő gondolat! sóhajunk elakad Magunk elé nézünk mélázva, leverten . . .

S im, sikoltás haitik, szivünk alig dobban, Kicsiny kis fiunkhoz lehajtunk mindketten.

Miért e sikoltás ?! — öleljük, csókoljuk,

Mi bajod ? hol, mid fáj ? — oly aggódva kérdjük, Reszkető négy karunk puha vánkost formál, Lefektetjük rája, Mutáljuk, beczézziik.

S nevet már, szalad már! — bárunkból bisib'ott...

— Szemünk összevillan könyben úszó fénynyel, - Keblünkhöz szorítva, mintha itt tarthatnánk?!

— Majd megfojtottuk egy forró öleléssel!

Bodnár István.

4

Névnapi ajándék.

Irta: Hrabovszki Lajos.

Est. A zálogházból erős naftalinillat áradt az utczára. Benn zsibongó tömeg ágaskodott a rácsozat előtt, melynek háta megett élesen kiáltozott egy veres- orrú tisztviselő.

— Senki többet? Másodszor.

A harmincz forintot mindenki sokalta, pedig talán ötször annyit is megért volna az a mély tüzű gyémántgyűrű, melyet az üzlettulajdonos magasra emelve tartott a kezében.

A sorokban egy öreg anyóka állott. Száraz arczát nem az elfutott hosszú idő szántotta föl, de a hamar átélt idő nyomorúsága. Kiaszott kezei görcsösen szorongattak papírpénzt s beesett ajkai alig érthetően motyogták.

— Harmincz forint ? Sok lesz, nagyon sok lesz.

A vevők között kézről-kézre járt a gyűrű. Mindenki fogni akarta, hogyha nem is lehet övé a drága

Kezd el füstös! — intett negédesen a czigá- nyoknak.

E perczben a tánczköröndön túl egy rekedt szolga hangja reszkettetett meg mindenkit:

— Ne mórikáljon most Lipik ur, fölpuffadt a tehenünk, gyöjjön szaporán.

Lipi teljes flegmával intett Minimumnak:

— Te Péter, rendezd csak el helyettem. Nekem mennem kell. Első a kötelesség.

Futni akart.

Ádáz Miklós állta útját.

— Egy tapodtat se innen Csutora. A tehén árát megfizetem. Neked most okvetetlen rendezned kell.

Az állatorvos háborgott:

— Száz tehénért sem. Első a kötelesség.

A felállított párok tájékozatlanul néztek farkasszemet. Irultak-pirultak és a lányok visszacsücsültek a helyükre.

Később sült ki, hogy Csutora csak ezzel a ravasz fondorlattal kerülte el, hogy meg ne tudják róla, hogy bizony a franczia négyes előtte is ismeretlen birodalom.

— De azért Mat Laczi, a báltudósitó ennek ellenére mégis azt irta a lapoknak: hogy az üzböki intelligenczia egy jól el töltött majális emlékével ment a majális színhelyéről haza.

r ••

Az ám! Epen ma ötödikszer egész Üzbök fekete ruhában jubilálta meg a nagy blamázs évfordulóját.

Ha önök tudnának egy táncz és illem-tanárt, ugyan kérem, offerálják be Uzbökre.

Verner László.

kincs, legalább annak pillanatnyi birhatása szerezze meg az el nem érhető boldogság múló gyönyörét.

A vörös orrú tisztviselő már háromszor szippantott fényes burnót-szelenczéjéből, el is tüsszentette magát egy párszor s a gyűrű még mindég kézben volt.

—• Megnézték már ? Meddig várjak ? kiáltott kissé ingerülten.

A teremben szorrongás, zugás támadt s egy nagy gloknis zsidó alázatosan nyújtotta neki át az ékszert.

— Tessék, nagyságos ur!

— Harmincz forint! senki többet ?

Pillanatnyi csönd.

— Harmadszor.

A dobot leütötték, a gyűrűt megvette egy fiatal

leány.

Az öreg anyóka még mindig a sarokban állt. A sok időn keresztül kuporgatott rongyosszélü papir- forintokat nagy gonddal kötözte parasztos, sárga kendőjébe, két könyökével nagy nehezen utat csinált az ajtóig s kifordult az utczára.

Ott sem hagyta nyugodni a gondolat, mely agyát még az előbb élénken foglalkoztatta. Egyre smételgette mint a felhúzott óramű.- Harmincz forint sok lett volna, nagyon sok lett volna.

Odabenn még vagy öt tárgyat árvereztek el, köztük egy nehéz fehér selyemruháját, a menyecske pár hó előtt ment férjhez.

Sári néni pedig nehézkes, lassú léptekkel koczo- gott végig az üres utczákon.

Kiért a főpiaczra.

Nagy, metszett üvegtáblák mögül messze vetette sugarait a felgyújtott gázláng. Ezer mindenféle ragyogott a tündéri kirakatban, keskeny aranygyűrűk mellett széles, lánczba csavart karosaitok, bársonytokokban finom müvü medaillonok.

Sokáig nézegette.

Még ócska, fekete keretes pápaszemét is feltámasztotta az orrára, hogy jobban lásson. Aztán ki- betüzte, a mit a tudós urak szépen kiczifrázott papirosra írtak.

— Ez száz forint, amaz már ezerbe jár, a sarokban húzódó kis fülön függőt pedig ötven forintért is meglehetne venni.

Tovább ment.

Az ő kedves keresztleánya, Sárika, ugyanis olyan régen vágyódik már egy selyemruhára, s ha már nem vehetett neki drágaköves gyűrűt — szive óhajtása szerint — megpróbált azt vásárolni. Hátha kifutja a rongyos, ócska forintokból.

A nagy üzletben, a hova bement, még csak rá se néztek.

Mit keressz te ottan, kinek még tán betevője sincsen.

— Hát aztán, hogy adná lelkem azt a fehér selymet, búzavirágokkal.

A pomádéshaju kereskedőlegény csak úgy foghegyről vetette oda. Röfje két forint.

Nem is válaszolt rá semmit, csak kiment a fényes utczái’a s fejcsóválva mondogatta.

— Sok lett volna, nagyon sok lett volna, szegény embernek nagyon meg kell néznie, hova teszi a garast.

Aztán úgy elgondolkozott magában, mennyire szereti őt Sárikája. Mikor két éves korában hozzákerült nem is hitte volna, hogy olyan szép, olyan derék leány lesz belőle. Es mégis! Most már pénzt is keres.

Igaz ugyan, hogy annak nagyobb részét elnyeli a napi szükség, mégis százszorosán visszafizette azt, a mit nevelésére, tanítására költött. Azután meg holnap névnapja is lesz neki, meg Sárikának is, az ő drága keresztleányának. Megérdemelné, hogy valami örömet szerezzen neki.

Ha már selyemruhával nem, valami egyébbel. Akármilyen egyszerű lesz az, Sárika nagyon fog örülni neki.

Nehéz könycseppet törült ki szeméből, a mint tovább czikkáztak gondoltak.

Vájjon hogy érzi most magát? Az orvos tegnap azt mondotta, hogy két nap múlva már semmi baja sem lesz. A láz is elmúlik s arczára az eltűnt piros rózsák ismét visszatérnek. Mi igaz belőle?

Mikor hazaért, nagy komolysággal bontogatott fel az egyszerű asztalon a piros papírba göngyölgetett csomagot.

— Látod, édes leányom, rád is gondoltam, hoztam neked fehér battisztot, egy ruhára valót, ünneplőnek.

Az ágyban fekvő lány beteges mosolylyal igent

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (23. sz.)

intett. Mutatni akarta, hogy ürül, pedig sirt, mikora fal felé fordult.

Sári néni meggyujtotta a lámpát s lábujhegyen tipegett az ágyhoz. Óvatosan hajolt a leány fölé 1 mintha magát akanta volna megnyugtatni, súgta:

— Alszik. — Az asztalon heverő csomagból földig lógott a vakító fehér battiszt. Megfogta a szélét. Újra és újra nézegette.

Szép, nagyon szép, csakhogy egy kicsinyt drága.

Majd idegesen terítette ki nagy sárga kendőjét.

— Vájjon mennyi maradt még meg a pénzből?

Huszonhárom forint volt benne.

— Ezt elteszszük a többi mellé az ócska almá- riomba, hadd maradjon ottan. Nagy idő súlya nyomja vállamat. Nem tudom, mikor halok meg s nem akarom, hogy a szomszédok költségén vigyenek a temetőbe. Ezt a pénzt is oda teszem ahhoz, a mit összegyűjtöttem sok éven át temetésre.

Kihúzta az almárium csikorgó fiókját s bele tette

a nagyrézkapcsos bibliába a bankóba.

*

Az orvos az asztalnál ült s irta a halotti bizonyítványt. A szobában a temetési szolgák húzogatták oda a bútorokat, Sári néni nem is hitte volna, hogy mire az uj fehér batisztruha elkészül, a láz is elmúlt s az eltűnt piros rózsák ismét visszatérnek keresztleánya arczára. Csakugyan visszatértek.

— Hát aztán mennyibe fog kerülni a temetés ?

— Ossze-vissza ötven forintba.

— De tegyenek neki koszorút is a koporsójára, fehér liliomból, rózsaszinü szalaggal.

— Akkor ötvenötbe.

Mikor a ravatal fel volt állítva, Sári néni egyedül sirdogált az egyik sarokban.

— Szegény leányom, szegény kis Sárikám, látod, te Sárikám, a te öreg keresztanyád nem feledkezett el rólad most sem. Én istenem, be szép is az a patyo- lat-szemfedő, az a nehéz koszorú . . . csak egy kicsit drága. Szegény embernek meg kell nézni, hova teszi a garast.

1895. junius 9.

A hazáért mindent.

27) ívta: Aggteleki (Ullein) Ferencz.

(Folytatás.)

A végzetes estély.

Margit termeiben nagy volt az élénkség. A közönséges lények előtt mindig talány fog maradni ama lelki erő, a melylyel egyesek benső életök viharát eltakarni tudják. Ily jelenség volt Margit is. Szivében az őrület alanyával s külső megjelenésében a lélek teljes nyugalmával állt termeiben; mosolylyal ájakán és fejedelmi méltósággal magatartásában. Mily ünnepi, mily fenséges szép volt ő! Egy barna női szépség, gazdag,-fekete fürtökkel, szenvedélytől ragyogó szemekkel! Nyúlánk, júnói termet, fenséges tartással.

Ruhája fehér szatin-duchesseből volt, fehér tüll- illuzióval beborítva, közben himzett mozgó aranypillangókkal. Egy természetes rózsákból álló füzér környezte alul a ruhát és a paillettek, mint egy ezüst-eső, hullottak ezen quirlandra. A derék négyszögben volt kivágva, újak nélkül. Azok a vénusi karok! A kivágás és a karok körül rózsa-szegély volt alkalmazva, úgy, hogy a lihegő kebel kínzó sejtelem gyanánt volt elfödve. Haját csak egy thea- rózsa díszítette, mely egy nagy brillant-kövü tűvel volt megerősítve.

0 ma nagyon szép akart lenni. Egész hatásképességét akarta érvényesiteni. Hadd lássa az a vak férj az ő szépségét teljes pompájában! Tekintetének határozatlansága az arcz üdeségével kellemes ellentétet képezett, úgy nézett ki, mint egy félő bizonytalanság, aggódó sejtelem, egy élő talány.

Minden szem őt kereste, csak rajta kivánt megpihenni. Mily kevesen tudták megálni, hogy egy „ah!“ kiáltásban ne törjenek ki. A férfiak egész udvart képeztek körűié s boldog volt, kit megszólításra méltatott.' Waldberg szellemének minden sziporkáját latba vetette, hogy a nagy versenynyel szemben ő képezze Margit figyelmének góczpontját.

De Margit ma különösen hidegnek mutatta magát. A bókok észrevétlenül siklottak el fülei mellett, tekintete pedig fürkészve járt végig a termeken.

— „0“ még most sincs itt! — mondá magában. — Oh! ha nem jönne el!

Szemei egyszerre szikrázni kezdtek. Endre közeledett feléje. Tehát mégis eljött! Egész erejére volt szüksége, hogy a bizonytalanság hatása alatt egy pillanatra elvesztett nyugalmát visszanyerje, ő ma diadalát akarja ülni, neki nem szabad reszketnie.