Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-05-19 / 20. szám
3 melyen az egyes társadalmi osztályok békéje megfordul s az érdekek kiegyenlitése az az alap, amelyen a társadalmi rend sarkallik. Legyen már most az a népirodalmi mű akár gyönyörködtető, akár ismeret- terjesztő, akár mind a kettő együtt, ezt a társadalmi rendet, egyensúlyt, békét kell szem előtt tartania, ha azt akaxjuk, hogy káros következményei ne legyenek. Ilyen szellemben gondolván a népirodalmat, kérdés, milyen legyen az részleteiben; A felelet igen természetes : a nepnek való. Azonban ezzel is csiny- ján kell bánnunk, mert szó fér hozzá. Nem azt jelenti éz, hogy valamely mű a nép szája ize szerint legyen megalkotva, hanem azt, hogy vagy tisztán a nép életébe vágó legyen. Az, hogy népies, még nem elég; mert ez csak azt jelenti, hogy a nép is megérti; a czél azonban az, hogy a népre föltétien jó hatással legyen; ezt pedig csak úgy érhetni el, ha a nép kiveszi belőle, hogy egyenesen neki szól, — ha felfogja, mit akar, — ha hasznát látja annak, ami benne foglaltatik. A néppel isjugy vagyunk mint gyermekekkel; ami a gyermek az ember életének fejlődési szakaiban, az a nép az emberiség életfolyamában; ami a gyermek a család kebelében, az a nép a nemzet nagy családjában. Egyikre is, másikra is sok mindennek van hatása, ami már figyelme körébe esik, de jó hatása egyikre is, másikra is csak annak lesz, ami egyenesen neki való, A további kérdés most már az, milyen legyen az a népirodalom, műfaj szempontjából? Erre megadja a feleletet a nép élete maga. A költészetnek a népélet kimeríthetetlen forrása; a szoros értelemben vett elbeszélés, vagy akár regény is válogathat az alkalmasabbnál alkalmasabb tárgyakkan; az ismeret- terjesztő müvek is százféle szempontból beleszólhatnak a nép életviszonyaiba. Ezek azok a műfajok, amelyekből a nép okulást meríthet. Azonban mivel kiadványokra kell gondolnunk, az ismeretterjesztő műveket nem föltétlenül szükséges számba vennünk. Első pillanatra különösnek látszik, hogy épen abból ne Írjunk a népnek, amiből legtöbb elkel neki. Igaz, hogy a nép jóléte a hasznos ismeretektől függ, csakhogy ezeket külön a népirodalomba felvenni nálunk ma még nem időszerű; mert egyrészt a népnek ép azon rétege nem tudna velők hova lenni,'amelynek rájok legnagyobb szüksége volna (nem tud drni, olvasni), másrészt az intelligens elemek lehetőleg gondoskodnak róla, hogy ami ismeretre a népnek szüksége van, azt időnként elsajátíthassa. Ha majd a népiskolák oda fejlődnek, hogy az irás-olva^ás- szinte kivétel nélkül elteljed, majd akkor az, ismeretterjesztő népies kiadványok helyén valók. lesznek. Ebből azonban még nem következik, hogy •. egyáltalán fölöslegesek, mert még az értelmesebb néprétegnek az ismeretei is bizony-bizony fogyatékosak még olyan dolgokban is, amelyek annak életében rugóképpen szerepelnek. E részben egyelőre a bajon máskép segíteni alig lehet, mint úgy, hogy az értelmiség a népet, a hol lehet, felolvasás utján, ahol ez nem lehet, jóindulatú tanácscsal támogassa. No meg a jó példa is vonz. így hát egyelőre verses meg prózai-elbeszélő 1895. május 19. müvek tennék ki a népirodalmat. Első tekintetre kevésnek látszik, mert még ezekből is csak némely faj fér a nép fejébe; de jól átgondolva az a néhány műfaj is elég. Elég először azért, mert különösen az elbeszélő müvek, az u. n. históriák, a nép legalsóbb (irni-olvasni nem tudó) rétegeihez is megtalálják az utat; másodszor azért, mert a nép legvitálisabb érdekeit felkarolhatják, elannyira, hogy még gyakorlati ismereteket is beléjök lehet szőni s a népbe igy belelopni. Verne-methodus. így azután, amikor a népnek olvasmányt adunk, nemcsak nemes mulattatásáról lesz gondoskodva, hanem erkölcseit is észrevétlenül nemesíthetni, meg speciális ismereteit is bővithetni. Emellett szól az a körülmény is, hogy ilyenféle müveknek nagy valószínűség szerint kiadójuk is akad, mert akár fővárosi, akár vidéki bírálat által előbb jóvá lennének hagyva s mint ilyeneknek a terjesztéséről is akár államilag, akár megyeileg, akár valamely testület által gondoskodva lenne. Az sincs kizárva, hogy vidékenként Maecenásuk akadna. A kivitel kezdetéül talán nem ártana, ha a „Tolnámegyet Közlöny“ ez irányban felhívást tenne közzé, s esetleg pályadijat tűzne ki, vagy ennek kitűzését legjobb belátása szerint kieszközölné egy népies költői beszélyre, vagy egy prózai elbeszélésre, vagy épen egy népregényre. Mind a bárom műfaj nagyon alkalmas arra, hogy valaki, aki a közjóra e módon munkálni hivatva érzi magát, kénye-kedve szerint oda nyúljon, ahol a népnek fáj vagy jól esik. Tárgy kínálkozik elég; szintérnek ott a puszta, község, város; médiumnak ott vannak egyes alakok, akár egész család, vidék s bennök a szolga-, földmives-, iparos-, kereskedőnép — s mindez külün vagy vegyest aszerint, amint a müvet kisebb vagy nagyobb szabásúvá tenni látszik szükségesnek. Szóval a tér elég tág, csak emberek kellenek, akik e teret a maga minden zege-zugával figyelemmel kisérjék, tanulmányozzák, s bemutassák azon szándékkal, hogy jó ügynek jó szolgálatot akarunk tenni. Egyébiránt, ha találkoztak, akik a bajt felfedezték, bizonyára lesznek, akik a bajt orvosolni segítenek. Csak mentül előbb, mig a rekla férge ebbe is bele nem esik. Omne túlit punctum, qui miscuit utile dulei.* *) . Molnár János. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Vakáczió kihirdetése. — Falusi kép. — Irta: VERNER LÁSZLÓ. A tollat Savó Abrahám vezette. Ezt a helyzetet azonban csak átvitt értelemben méltóztassék venni, mert a mi Savónk a legkevésbé sem látta jónak a tollat vezetni. Ellenkezőleg! A tollszár túlsó végét a szájában eveztette szinte öntudatlanul, mely műtétéi, a mint azt az elemi iskolában szerzett gyakorlatunkból tudjuk „nehéz helyzetet,, jelent. A helyzet valóban nehéz is volt. *) Mindenki mellette lesz annak, aki a hasznosat a széppel össze tudja kapcsolni. (Szerk.) TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (20. az.) leány nem veszett ki az asszonyból. Hanem elkésett, mert Torna már is belekezdett: Egy bálon történt az egész, hiszen emlékezhetik reá. Ott találkoztunk először és én megszerettem magát meg, Bar Feri is. Nem is tudtunk megegyezni, hát egymásra lőttünk. Nem találtunk. Tehetek én róla, hogy még mindég megvan az a rossz szokás, hogy a sikerült párbajok után pezsgőzni szoktak? Nos, és mit tagadjam ? Én sokat találtam inni. Aztán meg mámoros fejjel bolondott tettem. Azt mondtam, hogy nem szeretem magát. Pedig nem volt igaz. Szerettem magát, még most is szeretem és ha maga is úgy akarja, én a legboldogabb ember vagyok. Elhallgatott Torna, talán feleletet várt, Berta pedig szinte belekábult az elhangzó szavakba s egyik sem vette észre, hogy a terrasz alján áll már Bar Feri, a két hetes félj. Torna megint beszélni kezdett. — Elválasztom az urától és enyém lesz, no szóljon! . Es Berta keze után nyúlt, mit az óvatosan húzott hátra. Most már Bar is beleszólott: — No hát felelj, Berta? Látod milyen izgatott Toma ur. Mint a tetten kapottak ugrottak föl mind ketten, összevillant hármuk tekintete. Az asszony maga előtt látta a két férfit, kik közül az egyikhez a szerelem, másikhoz a becsület fűzte. Toma a helyzet urát, a férjet méregette mérges tekintetével. Bar meg a vetélytársat nézte végig. Bar elunta a hallgatást. — Berta! ha akarná ezt az embert és Tornára mutatott, kidobathatnám és vége lenne a komédiának, hanem mást teszek. Mond ki te a szót, mely dönt valamelyikünk felett. A kinek nyújtod kezedet, azt követed. Válasz! Berta maga elé kapott, mintha tüzkarikák ugráltak volna szeme előtt, iszonyú küzdelem támadt lelkében, melyiket válassza. Ezt szereti, az isten és a világ előtt férje, kinek megesküdött. Mit csináljon? Egyszerre mintha fényes sugár hatolt volna be homályos zavaros tépelődésébe és eldöntötte a küzdelmet. Felkapta leszegzett fejét, szemében valami megmagyarázhatatlan fény csillant meg és egy lépést tett előre. Oda nyujtá kezét * A sárga, kézirat többi része itt hiányzott. Ki tudja, talán fidibusznak használta el valami öreg, régi divatu. ősöm. Az ablakon már egy szemernyi hely sem volt, melyet el nem leptek volna a finom zúzmara fűszálak. A napsugarai is rég letűntek a messze ködében látszó fenyő mögött. Én meg • lehajtottam fejem két tenyerembe s találgattam: —- Toma-e vagy Bar? Az öreg Gombos József állott föl, hogy a föltisztelt iskolai szék előtt szokottan merész filippikáját megtartsa. Az ülve maradt nyolez iskolai tag összenézett. A pitykés mándlijukat összébb vonták a vállukon. Vihar lesz. Az öreg csiriz, a csizmadia, csupán a szutyakos pipáját lódította át a szája másik szegletébe. Tőle elég volt ennyi testi emóczió is. A kollega, a tollvivő azonban eleven tragikummá vált. Idegei bizseregtek. Fülében menydörgés morajlott sűrűn. A térdei úgy vaczogtak össze, mintha ujmódi csárdást cselekedtek volna, az egyházi elnök hájas térdkalácsát sűrűn mozdították meg, a mire az egyházi elnök szemrehányólag lengette a fejét, ejnye, ejnye. Gombos pedig hosszabb szónoklatához fölfegyverkezett. Egy perkálvitorlát hámozott ki a mellényzsebéből és azt billegette, mint valami kortes zászlót. Hangja oly hatalmasan zörgött a kis iskolaházban, mint a miskolezi csodás Viktoria-rosta. A hosszú szónoklat dióhéjba szorítva a következő : — Megcsúfolása az igazságnak, hogy mig az egész falu az egész dologidő alatt a verejtéket izzadja, a tanító hüti a levet. Semmi dolga. Még csak nem is tanít, ő a maga részéről kimondani kívánja, hogy a tanitó mindaddig tanítson, a mig gyerek jár ! Ha csak egy is! A tanitó az oráczió végén fellélekzett. Mintha titokban a bokáját is összeütötte volna. — Csak ennyi ? Ezt már szívesen beleveszem a protokollumba és állom. A csizmadia visszalóditotta a szutykos pipát. — Ez oszt a beszéd. A tanitó pedig a foga közt e szavakat mormogta: Körösi szentelt viz! Kötéllel sem fogtok most gyereket. A vihar igy szerencsésen elvonult, az elsőfokú iskolai hatóság pedig bevonult hivatása kellemesebb részét teljesíteni, bevonult a „Józan magyarhoz“ czim- zett csapszékbe, a minél nagyobb képtelenséget kiállításon se lehet képzelni. Ebből a „józan magyarból“ nem került ki józanon senki. * De nem ennek históriai felderítése képezi most feladatomat, hanem az, hogy a föntebb jelzett iskolai gyűlésen Savó Adám tanitó ur szerfölött elvetette a sulykot. Nem vetett számot Szegő uram özvegységével és különösen azzal, hogy igy Szegőéknél nem kel ki kis liba. Ennél fogva az apróságok dologtalanul minek lebzselnének otthon. Hát küldötte őket hűségesen az iskolába, a Rozikát, meg a Pistikát. Ide-oda zsendülni kezdett a cseresnye, sőt meg is érett, kötött az ugorka, sőt már eczetre meg kovászra fogták, a Szegő gyerekek még mindég szép rendben eljöttek az iskolába. (Gyöpre tanügyi mo- nographiák! Ilyeneket írjatok meg.) A tanítót pedig kötötte az iskolai határozat. Ott lódította beléjük a tudományokat nagy keservesen, szinte a közönséges törtekig törte már velük a didaktikát, pedig ez ellen a tanitó-egyletek legalább ezer határozatot hoztak. Káptalan lesz ennek a két Szegő gyereknek a feje. Gyöngyöket termett a nagy buzgalom: a kánikula verejtékes csillogó gyöngyeit. — Talán holnap otthon maradhatnátok, kicsikék. A szelid nyomás nem használt. A Szegő gyerekek iskolás kedvét meglankasztani nem lehetett. Másnap reggel fél nyolez órakor már beült a két gyerek a padjába. Jó gyerekek voltak. Csöndesen várták a tanítót. Egyszerre csak reszketni kezdett mind a kettő, mint a miskolezi kocsonya. A rémtől. A tábla mögül bujt elő fehér lepedőben. Világított a szeme. Csodálatos szörny volt az. A mint egy lépést tett feléjök, a két gyerek se vette tréfára, sikoltva futott ki az ajtón és a kis falu nyugalmát hirtelen vad szenzáczióval verte föl: kisértet jár az iskolában. Szegőnek nem volt hátra mit tenni, libákat vett, mert a két gyereket a hideg rázta, ha az iskolába küldte az apjok. A Szegő gyerekek elmaradásával Gölöncséren megkezdődött az iskolai nagyvakáczió. Savó uramat pedig oly olvadékony lelki enyhület vette hatalmába, hogy még a Néptanítók Lapját is úgy olvasta, mint valami klassikus irodalmi terméket. Csupán Savóné ténsasszony volt haragos a férjem uramra, mert állítólag nagyon pókhálós és poros lett egy — lepedője. Olyanformát pöntyögött, hogy egy ponyva is I megtette volna.
