Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-02-11 / 7. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (7. sz.)

1894 február 11.

üldözés ulán valamely nemzet, mint a magyar, ily kedvező alkalom adtán, nem visszafizetett Ausztriának: hanem mert csak egy végveszélyben forgott gyengéd nőkirály, egy eddig Ausztria részéről féltékenységgel lenézett s Bécs szemében ötödik kerékként szerepelt magyar nemzethez esedezve fordult segélyért, Mária Terézia; a nemzet az áldozat ért járandott bért nem kérdezve, vele előre alkudozva, vakon rohant az ellenre: magyar becsületből áldozá a megtisztelő bizalomért életét, vérét, vagyonát s végül kevés hiján mindenét, majdnem magyar nemzeti nyelvét és ősi szellemét, jellegét.

Mária Terézia, amért egyedül lovagias őseink hősies önfeláldozásának köszönheté uralkodóházának hatalmi megmentését és fön- maradását, ezért viszont valóban kifogyhat- lannak tetsző szeretettel iparkodott egész életén át a nemzetnek hálával fizetni.

Alapított jeles férfiak kitüntetésére sz. István királyunkról nevezett, egyik legelsőbb- rendü diszrendet. Magyar királynői személye őrzésére a nemzet legelőkelőbb nemes ifjaiból daliás testőrséget állított föl. Ezek nagyrészt az áramlattal együtt leginkább franczia s német szellemi termékekkel táplálkoztak; a törekvőbbek a visszahatás súlya alatt később a magyar irodalomra vezérlő befolyással lettek. »Teresianum« czimü, általa alapított katonai lovagképző intézetébe előszeretettel vette föl legtekintélyesebb családaink sarjait, magyar nemes ifjainkat. Itt a szakműveltségre képesítő fő eszköz a német nyelv vala. Alapított főiskolákat. x\ protestáns főiskolák is

a kathnliirno'',"t;—r d ]atin

jég ezen-t" V; még w^uuuucicTi sza. Uralkodásának

_utolsó évtizedében ilát

re

ndelt fölállittatni minden oly n,

ahol ez eddig hiányzott. A tanítás az elemi iskolában a község megalak ségének nyelve győzte a gyengébb arányban lévőét s a magyar nyelv csaK a tősgyökeres vidékeken húzódott meg, hódításra bénítva lévén. Az elemi iskolák is a felekezetek birtokai voltak. Tanítottak prédikátorok, világi áldozárok, szerzetesek, papjelöltek (Iégátusok); kisegitőkül, mint átmeneti állásban még olyanok némely helyeken,

I kik az irodalom terén is működtek; de szám- tálán, papnélküli helyeken a becsületkiteltéig rokkant katonák s egyéb irni-olvasni tudók kivált a telepitvényesek között, mint a külföldről szintén a bevándorlók után botorká- j lók: hozzá értők s a tanításra rátermettek is akadtak az elemi tanítói pályán, kik közöl számosán még a szivek tolmácsolói voltak dalaik, hangszerhez értésük által; ezzel a mindennapi koldus kenyérért küzdvén.

Kiváló figyelme jeléül, érczpénzei nagyobb részén a »Patrona Hungáriáé« alakot s a magyar czimert vereté kiválóan addig nagy számban, mig a magyarság vezérszereplő töméntelen többsége lekötve lett a királynői kegy által, az trónja lábainál csak parancsra figyelt. Fiúmét, nemkülönben a Zsigmond király által Lenyelországnak elzálogosított szepesi városokat Lengyelország fölosztásával Magyarországhoz visszacsatolá; valamint anya- [ gilag is számtalan módon éreztető kegyességeit a magyarokkal. Budán a régi helyére uj királyi lakot építtetett. Maga azonban Bécs- ben székelt, hol nagyjainkkal csak latinul, németül lársalgott.

Nem volt alkalom, nem volt fényes fejedelmi ünnepély, melyekről gyermekeit, az ő szeretett, hőseit, a magyarokat kifelejtette volna. Mária Terézia szivében férjén és gyermekein kívül az első helyet a magyarok iránti hálás szeretete tölté el. Kimagaslóan tünteté ki őket minden egyéb, az ő udvari fényének emelése végett maga köré gyűjtött idegen nemzetbéliek fölött. Magyar főuraink- és nemeseinkkel _ nem is vallott szégyent, hanem udvarának olyan fényét alkotá meg jelenlétükkel, mely ritkitá párját. Délczeg alakjuk, páratlan^ kaczagányos öltözetük, gazdagságuk, odaadásig való rajongásuk, őszinteségük, nyelvi ismeretük, azon korral kifejlesztett műveltségűk őket méltó királynői környezőkké teremték. Mig alig félszázaddal előbb a magyar kurucz az osztrák uralmi labbancz czal ádáz narczot folytatott, addig Mária Terézia alatt annak szempillantására érte a tüzbe, veszedelembe menni kész az; sőt később oly hadakozásokban is hullanak érte a magyarok, melyek a magyar érdekekkel nem, de az övéivel haszonnal járni látszottak. A magyar vér nem változik hűségben az iránt, ki őt szeretetére méltatja. Ma is még a pusztán

Török Béláné, özv. Theodorovits Lajosné, özv. Totth Istvánná, Tekus Y.-né, Ujfalusi L.-né, Walter K.-né.

Leányok: Benes Bozséne, Börzsönyi Irén (Tápé), Bergmann Vilma (Paks), Boros Ilona, Dús Mariska, Fejős Emma, Grúber Flóra (Tamási), Göttinger Ilona (Besenyő), Gyüszü Aranka (Báttaszók), Györky Mariska (Kötesd), Halász Emilia (Bonyhád), Jeszenszky Anna baronesz (Kötesd), Jeszenszky Emma baronesz (Kölesd),, Jasek Etel (Himesháza), Lehrer Lala (Fehérmegye), Leitersdorfer Mariska, Májer Meláni és Mariska (Tápé), Madarász Margit és Flóra (Tamási), Módly Ida, Mártin Szidónia és Olga, Perczel részi (Bonyhád), Perczel Emma (Bonyhád), Pirnitzer Ella, Simon Jolánka (P. Berek), Szendrődy Sarolta, Totth Vilma (Simontornya), Totth Ida, Ujfalusy Ilonka.

Amicus.

Tárcza a tárczáról.

Igazabb barátom sohasem volt, mint Deve- cse ri N ácz i.-Az is igaz, hogy tizenöt óv óta sohasem váltottunk levelet; de azért ez nem zárja ki azt, hogy mindketten meg ne legyünk győződve, miszerint a régi ifjúkori boldog emlékek nem haltak ki baráti- sziveinkből. Nem írjuk meg közvetlenül bánatunkat, fájdalmunkat, gyötrelmeinket és örömeinket, de azért alig van életünknek olyan momentuma, melyről mindketten tudomással ne bírnánk.

Ezen állításom ssives olvasóm, nemde hihetetlennek látszik?! De ha megmondom, hogy az egész

dolog abban leli magyarázatát, miszerint mindketten egy-egy heti lapnak — ő a székesfővárosban — én is széken, de csak Báttaszóken, vagyunk rendes többször nem ilyen, tárczarovat vezetői: mosolyogva fogják maguknak bevallani kedves olvasóim, hogy ártalanul vádoltak (ha ugyan vádoltak) engem hihetetlen dolognak állításával; be fogják látni azt, hogy senkinek sem könnyebb, mint a tárczairónak távolban lakó barátját — anélkül, hogy az levelével felkeresné — tudatos állapotba helyezni saját életviszonyairól. Történelmi igaszágot tőlünk nem kívánhat senki és nem is kíván; papírra vetett gondolatainkat bezeg nem úgy adjuk elő, mintha az saját „énünkkel“ történt volna, hanem kíméletlenül rákenjük ezt egy harmadikra; ennek bővebb fejtegetésébe már csak azért sem bocsájtkozom, mert kedves olvasóim iránt udvariatlan nem akarok lenni; annak fejtegetését is mellőzöm, hogy ha épen egészen idegen dologról írunk is — mégis megtudjuk, hogy egészségesek vagyunk; de említés nélkül nem hagyhatom azt, hogy Náézi barátom, aki különben dúsgazdag ember, miért adta magát a laskusok szerint (szerintem is) háladatlan tárczairásra. Hogy szorgalmas tárczairó, erről tanúskodik a lap, mely minden héten hoz tőle tárczát. (Nem úgy, mint tőlem) De, hogy a dologra térjek, sietek kijelenteni, miszerint Náczi barátom tárczát passzióból ir. A tárczairással ő épen úgy van, mint némely ember a kertészkedéssel, kártyázással vagy borivással. Dicséretére legyen

nevelődött magyar a leghűbb szolga az ő emberileg érző, nem a hadonászásra született de kegyes ura iránt.

Midőn mostanában csak hire jár az önálló királyi magyar udvartartásnak, már repes örömében szivünk. Igazságos Mátyás óta — mindig az akkori, az igazság örök törvényei szerint, a lassankénti önnállás iránt kibontakozó, fejlődő viszonyokat véve figyelembe — önálló öntudattal a viszonyokat újból mérlegelve, talán a most uralkodó királyunk alatt 1867-ben volt legjogosultabb a nemzet lelkesedése egy valamikor nyelve fölött teljesen rendelkező magyar nemzeti és önálló állam visszaállítása reménye érdekében. Mária Teréziának a nemzet iránt való hálája, s viszont őseinknek ő érte a rajongásig hódoló tisztelete és szeretete nem a nemzeti nyelvnek leendő emeléséért nyilvánult. Erre őseinknek gondolni nem igen lehetett érkezésük a bécsi kegyelemért való kapaszkodás- és törtetésben. Csoda-e, ha őseink — elleneseink szemében a meg- férhetlen lázadók — kik ezelőtt a fejedelmet csak kevés kivétellel, híréből ismerék vagy néhány országgyűlésen láthaták; most midőn egyszerre ők, a magyarok látszólagosan nél- külözhetlen fényvetői a királyi udvarnak: eszébe juthatolt-e nemzetiségének művelése, vagy épen a trón előtt, mint akkor csakugyan ki nem csiszolt, nem udvarképes, megvetett magyarnyelvnek divatba hozása?!

A királynői kegy megőrzésére hivatottak világpolgárokká lettek teljesen. Ők a szeretet melegét lövelő napot, szeretett uralkodónő kegysugarait keresék birodalmainak szék lyén — Bécsben. Oda sereglettek igen s mosan, állandó tanyát, otthont is ütvén úgy, ott föl.

Nemcsak őseinknek, de nekünk mai n gyaroknak is legrosszabb hajlama még a j nak is túlhajtása, engedékenysége, hiszékenysége, mézes-madzagos, nem várt tünetek iránti örömében határt nem ismerő 1 úláradozása, ebben elfogultsága; de végre is mindig szerencsés a kiábrándulása utólagosan, azonban igen keserű vezeklése árán.

Minden áldás és veszedelem felülről indul lefelé, bármily irányú szempontból is tekintvén azokat. Amilyen a koráramlat, a zöme az emberiségnek követi azt. S ha az irány vég- czéljában nem áldást hozó az általános emmondva — Náczi barátom ezek közül egyiknek sem embere; korántsem akarom ezzel azt mondani, hogy sohasem ivott volna bort, hogy sohasem kártyázott volna. Hogy 24 éves korában más természettel birt, mint később és most. 24 éves korában nem volt hót vármegyében olyan ember, kinek külömb agara és lova lett volna, ki jobb ivó és hazártabb kártyás volt volna. De ezután orvosai tanácsára, kik avval fenyegették, hogy megkezdett életmódja folytatása esetén „perdu“ az élete — otthagyta agarát, lovát, borát és kompániáját, mint Szent Pál az oláhokat és elment külföldre utazásban keresni szórakozását. Egy év múlva hazatért és mi alig ismertünk reá; alig hihettünk saját szemeinknek, hogy az egykori vig, kedélyes Devecseri Náczi áll előttünk — annyira megváltozott gondolkozás módja, beszéde, arczkifejezése, egyszóval egész valója. Mindent sötét színben látott, kerülte a zajos társaságokat, a hosz- szas beszélgetést; mindig a magányt, a csendet kereste; ábrándozott, merengett a holdvilágnál, a csillagsugárnál egy boldogabb életről és nyakra-főre irta a sok verset, beszólyt stb., mig aztán egyszer fölment Pest-Budára, hol ismeretséget kötött egy hetilap szerkesztőségével, a kinek rendes tárczairója lett. Itt lett belőle olyan tárczairó, kinek párja széles e hazában alig található.

Nem hiába! csak szép is az a tárczairás meg kedves hivatás is! (aki ért hozzá!). Ezt kedves ol- vasnóim — azt hiszem önöknek kell legkevésbé bi*