Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-02-04 / 6. szám

2

1894 február 4

annyit jövedelmez, mint nálunk 20 hold. Ezt igazo'ja Olasz- sőt Francziaország is. Hogy miként kell a csatornázást országszerte létesíteni, ennek magyarázata erőnket végtelenül meghaladó feladat; ennek fejtegetését szakemberekre bízzuk. Azonban mig az országos csatornázás ügyében, intenzivebb mozgalom indulna meg, a földbirtokos osztályt serkenteni óhajtjuk, hogy létesítsen kicsinyben csatornázást, a mi abból áll, hogy készítsen földjén befolyást olyképen, hogy a levezetett viz az egytagban levő földbirtokát határolja és I egy alkalmas helyen a szomszédbirlokos vízárkával összeköttessék. Mi által eléretik először az, hogy földbirtoka vízmentes, másodszor, hogy élesen körvonalozott határolása van, harmadszor, hogy a környező viz által földje termékenységben nyer és szárazság esetére könnyen öntözhető, negyedszer, hogy a vizáv'"'1 seköttetése állal megakadályoz- osványodása.

. uuiiaföldvári postahivatal.

Lapunk múlt heti számának „Közönség köréből“ czimü rovatában közölt nyilatkozatra czikkirónk a következőkben válaszol. E válasszal — megjegyezzük — az egész ügyet befejezettnek tekintjük s ezért ez ügyben semmiféle további polémiának vagy nyilatkozatnak helyt nem adunk.

És most átadjuk a szót czikkirónknak:

Lapunk egyik régebbi számában egy konkrét esetből kifolyólag, mikor Vetier Gyula postatiszt a dunaföldvári postahivatalban szolgálata közben botrányt okozott, a dunaföldvári postahivatalról nem a legelismerőbb hangon emlékeztem meg egy kis czik- kelyben. Mikor ezt tettem, tettem azon hiteles értesülések folytán, melyek hozzám érkeztek (s melyek közül eerv-kett/t* még ma is őrizek) de főleg azon jján, melyeket földvári tartózkodá- jlyesen magam szereztem az utóbbi ek bizony jogosulttá teszik a panaszt.

rar hót múlva erre egy nyilatkozat jelenik meg a dföldvári elöljáróság, takarékpénztár, népbank s nunc venio ad fortissimum — a kath. legényegylet aláírásával, mely bizalmat szavaz a dföldvári posta- 'hivatalnak és azt konstatálja, hogy abbeli állításom — mikép nincs a vidéken még oly postahivatal, mely ellen annyi panasz merülne fel, mint a dunaföldvári ellen — nem felel meg a valóságnak.

Ehhez sina ira et studio a következő megjegyzéseket fűzöm. Először a bizalommal végzek.

Engem semmiféle bizalomszavazás nem lep meg, mióta tudom, hogy a történelem nem emlékezik vissza oly esetre, mikor valakitől barátai megtagadták volna a bizalom megszavazását. De különben is Magyarországon, mióta egy közönséges sikkasztó tiszteletére „baráti tisztelői“ ennek a börtönbe való lépésének előestéjén bankettet rendeztek, azóta nagyon megcsappant a bizalomszavazás értéke. Olyannak tekintik azt, mely a bizalmat keresőnek nem használ, a bizalmat szavazónak meg nem árt. Miért tagadták volna meg tehát Vetier úrtól a bizalmat? Elvégre is Vetier ur bűne nem oly nagy. Egy kis rosszul alkalmazott „snajdigság“, egy kis botrány. Ennyi az egész. De hogy az illető postatiszt ellen emelt konkrét vádamat mennyire czáfolja meg ez a „bizalmi nyilatkozat“, eléggé kiviláglik a m. kir. pécsi postaigazgatóságnak 1505/1. sz. a. hozzám érkezett hivatalos iratából, melyben arról ertesit engem, hogy a megejtett vizsgálat után Vetier postatiszt ellen szigorúan eljárt.

Már most az elfogulatlan olvasóra bízom, hogy melyik bizonyítóbb? Az a „bizalmi szavazásié, vagy pedig a pécsi postaigazgatóság irata ? Én azt hiszem, ez utóbbi sokkal bizonyítóbb és egy postatiszt hivatalos működését illetőleg sokkal mérvadóbb is. Kérdhetném meg, hogy ha már azt a nyilatkozatot aláírta a takarékpénztár, népbank, elöljáróság, hitelbank s — kath. legényegylet, miért maradt ki az az aláírók közül az iparos ifjak egylete, a dalárda, az izr. nőegylet, az athletikai klub, az intelligens ifjak köre, a temetkezési-egylet, a tűzoltóság és izr. filléregylet? De nem kérdem. Pedig igy tekintélyesebb lett volna a nyilatkozat! De vájjon miért maradtak ki a kiskereskedők a bizalmatszavazók közül ? Pedig ezeknek van legtöbb dolga a postával. Alighanem azok nem szavaztak volna bizalmat. Könnyű az egyleteknek, azok a szolgát küldik a postára. Ha nekem volna szolgám, ki dolgaimat a postán elvégezhetné, ón is beállanék a bizalmat ssavazók közé. De igy sajnos, nem tehetem, ami bizonyára rosszul a postának is, nekem is, meg a szolgának is.

A mi pedig a „bizalmi nyilatkozat“ azt a részét illeti, mely azt mondja, hogy nem felel meg a valóságnak abbeli állításom, hogy „nincs a vidéken még olyan postahivatal, mely ellen annyi panasz merülne fel, mint éppen a dunaföldvári postahivatal ellen — erre a következőket jegyzem meg. Tekintettel arra, hogy a nyilatkozatot aláírók nem olvasták Körösi^jeles tudósunk „P o s t a m i z ó r i á k statisztikája“ ez, könyvét (az igaz, hogy én sem olvastam) ők ép oly kevéssé tudják positive, hogy melyik város az Magyarországon, hol a statisztika szerint a legtöbb postai mizéria előfordul, mint én. Én tehát ép annyi positivitással és joggal mondhatom, hogy az a város Dunaföldvár, mint a mennyi positivitással és joggal mondják ők, hogy pl. Csutak vagy Kolozsvár. Itt tehát csak a statisztika dönthet s nem egy bizalmi nyilatkozat.

Különben én az ügyet a pécsi m. kir. posta- igazgatóságnak fent említett hivatalos irata folytán — mely czikkelyemnek a legfényesebb elégtételt juttatta, amennyiben szintén vétkesnek találta azt,

_______TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (6. sz.)

igen o

kos és szakértelemre valló czikk jelent meg „A sző löszét jövője“ czimen. A czikk alá pedig „Livius* volt irva. Ez aztán mindent megmagyarázott.

Én ugyanis utóbbi időben karczolataimat „Li- vius“ név alatt szoktam elkövetni s igy engem tartottak annak a szőlőszeti kérdéssel foglalkozó czikk szerzőjének is. Pedig hát én a szőlőmiveléshez nem is konyitok.

Ez szolgáljon felvilágosítással azoknak, kik jövőre szőlőművelési kérdésekben még hozzám akarnak fordulni.

L—i.

Az éji vendég.

— Farsangi emlék —

(A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárczája.)

Irta: PASKUSZ EMIL.

Három ifjú hölgy — mindegyik igen szeretetreméltó (egyik: egynek, másik: másnak) az álarczosbál napján, még mielőtt öltözködni kezdtek volna, kedélyesen bevezettek a fólsetót mellékszobába és a kinrekedt urak irigységére, alaposan hozzáfogtak átalakításomhoz. Hivatásommá tevén, hogy éjszakára: dominóm alatt is hölgynek kell lennem, nemcsak kívülről.

Egy-egy öleléssel is felérő simogatás, tólás s nagy czimbálás között, rám hüvelyezték egy lánykának fehér staif alsószoknyáját és egy franczia

batisztból készült omlatag, illatos, világos és virágos puha és csábos báliszoknyát, és több más jókat, gonoszul csiklandó kötözések és kapcsolások kíséretében.

Ezen öltöztetésnek, valamint az x-i álarczos- bálnak köszönhettem a sárguló kéziratot, melyet íróasztalom legfeneketlenebb fiókjában találtam és vendéglátó ifjaknak itt közlöm.

A sárguló kézirat tartalma:

Jóval éjfél előtt, midőn az álarezos bálban még a diurnista is incoguitó herczeg volt; mi ketten, azaz bájos kincsem és ón, lábujhegyen kilopóztunk az utolsó teremből. Senki sem vette észre távozásunkat. Csak a ruhatáros botránkozott meg azon, hogy te velem jösz, de én boldogságomban nem gondoltam ez ember árulására.

16 fok hidegben, nem gomboltam be télikabátomat, hogy közelebb szoríthassalak szivemre és ott melengettelek, takargattalak hazáig.

Máskor milyen siváran nézett ki éjjeli hazajövetkor az én garzon lakásom, hiába fogtam bele kutyát, macskát, virágot, madarat halat, vagy tudom is én milyen cserebogarat, hogy álmatlan éjjeleken ne kínozzon a magány, mégis olyan elhagyott az ember éjjel. Mikor nincsen kedve napszámos munkával tölteni idejét és a korcsma-szorakozás elől a csöndes otthonba bújva, az még a szokottnál is bal- gatagabb.

akit én vádoltam — részemről befejezettnek tekintem egyben azon kijelentéssel, hogy ez ügyben többé semmiféle nyilatkozatra válaszolni nem fogok, legyen az bár még a mostani bizalmi szavazatnál is mosolyt fakasztóbb, melyre valóban difficile est satyram non seribere! CzikkiNj,

Imádkozzál és dolgozzál!

— Értekezés —

Irta: Engel Klór.

Régi és általános szokás, hogy a serdülő gyermek konfirmácziója alkalmából a lelkész részéről egy szép jeligével láttatik el, melyet emlékezetében és szivében megtartva, adandó alkalommal felhasználva, általa mintegy emlékeztessék konfirmácziójá- nak órájára és az ekkor tett Ígéreteire.

Ezen jelige: „Imádkozzál és dolgozzál!“

Lássuk először a szózat második részét: Dolgozzál !

Dolgozzál, hogy rendeltetésed el ne hibázd; az embernek itt a földön rendeltetése, hogy arcza verejtékében kenyerét egye és meg kell gondolnunk, hogy életünk, ha .megelégedett volt: fáradság és munka után lehetett csak az és hogy a világon nagy és magasztos nem történhetett és nem történhetik munka és fáradság nélkül, hogy az emberi társadalom fönn nem állhat az egyesek ernyedetlen szorgalma nélkül.

Dolgozzál, hogy a nyert testi és lelki adomád nyokat felhasználd, mert ezek nem azért adattak neked, hogy parlagon hevertesd mint munkálatlan földet, hanem azért, hogy azokat mivelve magad és embertársaidnak hasznára fordítsad.

Dolgozzál, hogy igazi boldogságban részesülhessél és az élet valódi boldogságát élvezhessed, mert csak az lehet és nevezhető igazán boldognak, ki fáradhatlanul munkálkodik embertársai javára, munkálkodik élete nappalán; nem lehet az boldo". ki azon nyomasztó tudattal jár-kól a föl csak egy rest szolga, hogy mitsem haszn arczát szógyenpir futja el, midőn látja, h< hangya szorgalommal munkálkodnak saj emberiség javára, mig ő maga mint A ifjúsága, csak azért ól, hogy mások mun szerzett gyümölcsöt fogyaszsza; valóban élvezheti az élet örömeit, ki ezeket mn megszerezte és ki ezekre fáradozása által tette magát, mert igaz, hogy a munka gy kor keserű, de annál édesebb gyümölcse, ki életét munka- és fáradsággal töltötte, ténykedett, mennyire ereje ős tudása k csak az tud —: ha végre czélja előtt áll légedőssel lefolyt életére vissztekinthetni és nyugodtan lezárni fáradt szemeit; róla fogják embertársai mondani: „íme ez az ember hűséges munkás volt az Urnák szőlejében.“

A szózat első része: „Imádkozzál!“

Mikor az éjjeli szekrény igy szólal meg: „te bagoly, hányadszor gyújtod már meg a gyertyát, én velem még sem hiteted el, hogy tudod mit olvasol két óra óta“. Mikor az íróasztal indignálódva azt nyikorogja: „Nem illik éjfél után, éjjeli toiletben hozzám ülni“. Mikor a cserépkályhának minden dör- mögése, a széles képű ébresztő órának minden ketyegése egy-egy kaczagás mérgelődő gazdája felett. Mikor úgy hallgat minden, hogy csak úgy bőg bele. Mikor nem marad más hátra, mint kárpótlásul nagyot inni a mosdóvizes kancsóból.

De mostan, ez éjjelen máskép volt minden; ideális vendégem világitó fényt árasztott hálószobámban. És most tudtam meg, milyen semmik vagyunk mi férfiak, ti nélkületek .... — Eddig csak a távolból bámultam ártatlan lényedet, de im, hogy itt voltál nálam — énnálam, kinél még ily- némü valaki sohasem volt — érinthettelek ujjam hegyével, annólkül, hogy valaki megbotránkozott volna; nem akartam hinni saját szemeimnek, magasan felemeltelek, hangosan nevetve örömömben ős szeretetteljes czirogatások után, gyengéden a par tettelek.

Áhitattal őrintém a szoknyafodrát ajk

Megérdemelted ezt az ihlett csókot, .. olyan, önzetlenül jöttél hozzám, mint még soha sen- kisem!

Pénz, vagyon, társadalmi állás, szépség, kőjjel- gés nem vonzottak téged ide, hanem igazán, tagadhatatlanul, a saját szerény „énem“-