Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-11-25 / 48. szám
mert az első évben úgy sem az czélunk, hogy vesz- szőt, hanem az, hogy gyökeret neveljünk. A gyökeres vessző ültetése a legczélszerübben és leggyorsabban a 7—8 ctm. átméréjü üres, henger- alakú fúróval és egy kellő hosszaságú zsinórral (melyre 1—1 méter távolságra jeleket kötözünk) történik, oly formán, hogy a zsinórt kihúzva, az illető munkás minden jelnél az ültetendő vessző hosszaságának megfelő mélységű lyukakat fúr, ezekbe a vesz- szőket beleállitjuk, úgy, hogy azoknak egy-két rügye a föld szine felett maradjon és ekkor a lyukat viz és föld keverékéből állé malterszerü péppel tele öntjük, a földszin fölött pedig vakondtúrás formára száraz földdel hekupaczoljuk. Én ezen maltert nagyon sűrűre csináltatom, csak éppen hogy önteni lehessen. Ez által elérjük azt, hogy szőlővessző gyökereinek minden részét a föld teljesen körülfogja és a lyukat annyira kitölti, hogy abban semmi levegő sem, maradhat. Itt nem mulaszthatom el, hogy rá ne mutassak azon hibára, melyet ezen műveletnél a legtöbb szőlősgazda elkövet. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy azért kell az ültetésnél az vizet alkalmazni, hogy vele a talajt megnedvesitsék; hordták is a tavaszszal a vizet annyira, hogy a kutak alig győzték. Többen ugyanis úgy tettek, hogy minden lyukba egy-egy korsó tiszta, vagy csak igen kevés földdel kevert vizet öntöttek, bele állították a vesszőt és száraz földdel megtümték; az ilyen megnedvesitett lyukba beömlő föld azonban, kivált ha az kissé darabos is, hamar eltorkollik, úgy, hogy le a gyökérhez, melynek minden részecskéjét sűrűn kellene a földnek körülfogni, alig jut föld, vagy ha jut is, sok levegő marad közte, mely zárt levegő a nyári melegben megdohosodik és tőle az újonnan képződött hajszálgyökerek megpenészednek, de meg az ilyen levegővel telt lyukban a gyökerek sem fejlődhetnek, mert nem tudnak hova kapaszkodni, miután a gyökerek nincsenek földdel körülvéve. Több helyen azt is láttam, hogy ezen pépet vizből és — draga pénzen vett — portrágyából készítik, bizonyosan azon szempontból kiindulva, hogy legyen az uj haj szálfi’vöker eknek mindjárt keletkezésük ’ dálékuk, persze nem gondolkerek , nem maradnak mindig em tovább terjednek; most kér- örténik ezen gyökerekkel, a mint v^ialékkal ellátott kis helyet elhagyják és bele jutnak a sovány rétegbe? Bizony megsinylik azok azt, de eltekintve ettől, hátrányosnak tartom a portrágyából készült iszap alkalmazását azért is, mert a trágya rothadó, bomlásnak induló anyag lévén, könnyen megtámadhatja a szőlővesszőt, kivált, ha esetleg valami kis sérülés van rajta, sőt a gyökereket is, száraz nyári időben pedig penészt okozhat, ami csakis hátrányára lehet szőlőnknek. A gyökeres vessző ültetését akár őszszel, akár tavaszszal eszközölhetjük; az őszszel ültetett vessző tavaszkor hamarabb megindul, mert a föld egész télen át reá nehezedvén, gyökerei egészen hozzá tapadnak, úgy, hogy a talajnak legelső fölmelegedésekor már képződnek uj gyökerek, a melyekkel a földből a táplálékot és nedvességet felszívja és igy természetesen 1—2 héttel is előbb fog kihajtani, mint a tavaszszal ültetett vessző. Erről volt alkalmam a tavaszon meggyőződni, a mennyiben embereim a múlt évi őszi ültetésnél néhány vesszőt nem az általam kijelölt helyre ültették és én ezeket, mikor az ültetést tavaszszal, (márczius közepén) folytattuk, ezen vesz- szőket a kellő helyre rakatás végett kivetettem helyükről és ekkor már mindegyiken volt két-három I—4 ctm. hosszú gyökér. Ugyanis, hogy saját tapasztalatom legyen az őszi ültetés felől, egy pásztát a rigólozás befejezése után, karácsony és újév közt akartam elültetni; hozzá is fogattam deczember 27-én, azonban akkor nap csak egy sort tudtunk elültetni, mert a sorok kijelölésével és egyéb előkészületekkel nagyon eltelt az idő. Az ültetés a fentebb leirt módon oly formán történt, hogy az előbb említett henger alakú fúróval (melynek Debulay helybeli gépész 3 írtért készíti darabját) lyukak lettek fúrva, azokba a gyökeres vessző beleállitva s aztán föld és viz keverékéből álló sürü péppel lett a lyuk tele öntve ; minthogy azonban akkor este az ég kiderült és az északi szél nagy hideget hozott, reggelre az egész malter a szőlővesz- szővel együtt csonttá fagyott; január vége felé a talaj ismét annyira fölengedett, hogy február elején megint elkezdhettem az ültetést. Alig ültettünk azonban két sort, a szél megfordult, hideg lett és az én ültetésem reggelre ismét megfagyott; az ültetést természetesen abba kellett hagynom. Képzelhető, hogy _4____________________________________ __ mi ly kiváncsi voltam, vájjon mi lesz az én megfagyott vesszőmből, vájjon kihajt e a tavaszszal. Reményemet a természet ama törvényére alapítottam, hogy a növény tulajdonképen sohasem fagy meg, hanem annak a fagy utáni elpusztulását az okozza, hogy a hideg által a növény sejtjeiből kiszitt vizré- szek a gyors fölengedés miatt nem képesek előbbeni helyeikre visszaszivárogni; de ha a fölengedés csak lassan történik, hogy a vizrészeknek kellő idejük van visszaszivárogni és előbbeni helyeiket a növénysejtekben elfoglalni: akkor a növény életműködése tovább folyik, akkor az nem hal el. Hiszen tapasztalhattuk már, hogy ha az annyira veszedelmes tavaszi derek után az ég beborul és a levegő csak lassan melegszik fel: a napfelkeltekor még a dértől megfe- héredett és megkeményedett levelek lassankint visz- szanyerik előbbeni üde színüket és tovább fejlődnek, holott ha napfelkelte után a nap kisüt, lekonyulnak és megfeketednek, szóval elhalnak. Es csakugyan nem csalódtam reményemben, mert mikor a tavaszszal (márczins közepén) a többi vesszőt ültettem, a télen ültetett és csonttá fagyott három sor szőlővesz- sző rügyei már duzzadtak voltak és idővel a leg- szebban kihajtottak. Ezen körülményt csak azért kivántam felemlíteni, hogy az őszi ültetésnél ne féljünk attól, hogy az esetleg hirtelen bekövetkező hideg alkalmával a malterral kiültetett vesszőnkken a fagy kárt tesz. Természetesen arra kell ügyelnünk, hogy minden kiültetett vessző fölött egy vakondtúrás nagyságú ku- pacz legyen készítve százaz földből, mert ez akadályozza meg a vesszőt körülvevő jégtömegnek gyors főiengedését és ezáltal a vessző elpusztulását. Azonban daczára annak, hogy az őszi ültetés hamarabb kezdett hajtani, mint a tavaszi, idővel még is egyformán fejlődtek, úgy, hogy ősszel semmi kü- lömbség sem volt köztük észlelhető. Mindazonáltal ajánlatos az őszi ültetés, kivált ha magunk gyöke- reztetjíik a vesszőket és nem távolról hozatjuk, és pedig azért, mert az őszi munkáltatás mindig olcsóbb, amennyiben ilyenkor a napszám kisebb, mint a tavaszi sürgős munkaidőben, de másrészt azért is, mert az őszi ültetéssel embereinknek olyankor is tudunk foglalkozást és igy kenyeret adni, mikor azok máshol alig kereshetnek valamit. De különösen fontos az őszi ültetés azokra nézve, a kik nagyobb "területet akarnak beültetni, mert ezek az ültetés egy részét még ősszel eszközölhetik és igy nem kell attól tar- taniok, hogy a tavaszi ültetéssel az esetleg beállható rossz idő miatt megkésnek. Arról a kevés 3—4 éves ültetésről, mely eddig hegyeinken van, láthatjuk, hogy a ripáriák oly buján hajtják a nemes vesszőt, hogy a tökék igen beárnyékolják egymást, miért is czélszerü lenne, hogy ne az általánosságban elfogadott egy méter sortávolságra, hanem 120 ctm. távolságra ültessük a vesszőket (100 ctm. tőke-távolság mellett). Ennek az az előnye, hogy igy sokkal könnyebben lehet a megmunkálásnál mozogni és a nap is jobban érvén a tőkéket, érettebb és zamatosabb gyümölcsöt nyerünk. (Folyt, köv.) MEGYEI IRODALMI CSARNOK. „Margit“ Irta: Bártfal János. (Vége). Csoportokban szállnak a madarak uj tavaszra más hazába. Kopár kertben, hervadó virágok közt egy sovány, beesett arczu leány hucsuzik tőlük; azok tovább repülnek énekelve s a lányka könnyes szemekkel néz utánuk, — Ha én is veletek mehetnék! És nem soká késett vágya, egy ködös hajnalon ő is elszállt az angyalok szárnyain; vele hullottak a virágok, a lombok s egy sírra koszorút hintettek. * * % A magas hársfa alatt, hol a jó falusiak két boldog szerelmest szoktak látni, egy bokor lepte sir, egy mohos sírkő van, melyről ha a lombot széthajtják, arany betűkkel felirt egyetlen szót lehet még olvasni: Margit. Elhagyatott a sir, gondozói rég meghalhattak; nem jár oda senki, csak néha egy-egy madárka száll a síron nőtt bokrok közé kesergő, mély dalt zengeni ; a sírban nyugosznak, nem hallják az éneket, mert hisz, ha hallaná az, ki ott pihen, zokogna a sir is a kis madárral. Szegény kis madár!! TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (48. bz.) 1894. november 25. Báttaszékről—Szabadkára. — Humoreszk — Elköveti: Engel Mór. Fráncz ! —- mondám a kocsisnak : fogjon be I No igen — mert hát kutya forsponton csak nem mehetek a három órányi távolságra fekvő bajai vasúti állomásra. Fráncz befogott és én mi tűrés-tagadás benne már csak megmondom, hogy felültem. — Két rettentően sovány, kiérdemesült gebe — az egyik Fráncz szerint 29 éves, — már t. i. a szürke — a másik nem sokkal kevesebb s színtelen — volt kocsim elé fogva. Tisztelet és becsület nekik — nem megszó- lásból mondom, — az egyik félszemére vak volt, a másik — no ez teremtette senem látott, senem! hallott, csak futott árkon-bokron, hegyen-völgyön erdő iránt, azaz hogy futást biz az nem futott, hanem szédelgett a szegény pára. De hogy rendbe haladjak, kell, hogy megemlékezzem az átlátszó gebék után akasztott „masináról“, a mit úgy szoktak nevezni hogy — kocsi. Mint fönnebb említeni szerencsém volt, én felültem. Fráncz sok nógatására megkezdék az igen tisztelt gebék föleiket mozgatni és — képzeljék: megindultak. A nap forrón tűzött és ezen tűzés hatása alatt Fráncz elszundikált; jómagam pedig ásiték esküdtszéki tárgyalási beszédeket Pécsnek; a kocsi pedig nyikorgóit különféle variácziókban; majd ijesztő rémesen, majd nyöszörögve méla-busan. Nemsokára az igen tisztelt gebepár anélkül, hogy rá engedelem adatott volna, megállóit. A félszemü széjjelvetvén mind a négy lábát — hátratekintett és <j— mosolygott. Hm! gondolám — hát mosolyogjunk! és én is mosolyogtam. Fráncz pedig fölocsudván szendergő álmából, elkezdett — a mint azt neki a jó Ég tudnia engedte — fütyülni. A félszemü még mindig mosolygott. Ez igy tartott vagy tiz perczig, mig végre a mosolygó gebe megunván a komédiát, ismét füleit mozgatta és — de csitt! ezt már mégsem szokás kifecsegni. Masinánk újból mozgósittatván, én is Morphe- usz karjai közé dőlvén — álmodoztam. Álmomban virágos kertben jártam; hallottam a zephyrt, a mint szerelmet vallott a szerénykedő ibolyának. Jártom- ban-keltemben egy sereg szárnyas tündérre akadtam; ezek a kert tulajdonosai valának; nekik elpanaszoltam kinteljes utazásom, el azt, hogy nem volnék bajban, ha a miniszter ur akarná, mert akkor nem rozzant csézán, hanem szalonkocsiban roboghatnánk egyenes vonalban Szabadkára. Nagyon megsajnáltak a tündérek és elébem egy kétkerekű aranykocsit toltak, biztatván, hogy folytatnám ezen utamat Bajáig1; egyben kijelentették, hogy meg fognak jelenni a miniszter ur álmában — és ha másként nem, Baja és Báttaszék közt a hidat ők fogják odavarázsolni — a többi azután a báttaszékiek dolga. Nem tehettem egyebet, mint a legnagyobb köszönetnyilvánítás mellett elfogadtam az ajánlatot; de arra mégis megkértem őket, hogy most a miniszter urat még álmában se zavárják; azt meg épen kikértem, hogy rólam ott a magasban szóljanak. Mert hát no stb. Felültem tehát a aranykocsira, mely repült velem virágos utakon. Végre megállóit. — — Egyedül voltam. Legfontosabb ujjamat — már t. i. a mutatót — homlokomra tettem, mely után rettenetes csodálkozásomra azon fölfedezésre jutottam, hogy én tulajdonképen nagy filozófus vagyok. Elkezdtem tehát bölcselkedni; tanulmányom tárgyául fölvettem a legnehezebb thémát, az „ enyém és tied“ fogalmak közötti differencziának abstract kifejezését. A kérdést igy állítottam fel: „ami az enyém, az nem a tied, de a mi a tied, az consequenter az enyém is!“ Eh ez mégsem egészen jó, abban a „tiedben“ van még olyan rész, mely nem az „enyém“. Gondolkoztam tovább . . . Heureka! . . . megvan! „Ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd, ami pedig az enyém lehetne, de nem az enyém, ahhoz neked meg éppen semmi közöd!“ Már most nincs más hátra, mint a mathemati- kai pontossággal és logikai következetességgel kike- rekitett hüpnometaphütikai tételt a gyakorlati életben alkalmazni. Az aranykocsi nem az enyém ugyan, de az lehetne s igy hozzá másnak semmi köze: tehát viszem a kocsit.
