Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-07-08 / 28. szám
4 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (28. sz.) 1894. julius 8. biró polgárok, aziránt, hogy a hazánkban akkor alig ismert tűzoltói intézményt életbe léptessék. Fáradozásaik gyümölcse az 1869-ik évben a magas kormány helybenhagyása által megteremtett „Gyárvárosi Polg. Önk. Tűzöl tókar“ volt. Azóta tűzöl tókarunk, mely időközben a „Temesvári Önk. Tüzoltókar L Parancsnoksága“ nevet vette fel, tántorithatatlanul munkálkodott magasztos czélunk elérésében s immár elhatároztuk, hogy több mint 25 évi fennállásunk emlékünnepét az időn fogjuk megtartani. — Ezen alapitő-ünnepélyre, mely folyó évi augusztus hó 19-ón és 20 án fog megtartatni, van szerencsénk benneteket ama kérelemmel a legszivólyesebben meghívni, hogy azon minél számosabban megjelenni szíveskedjetek. Kérelmünk és szívélyes bajtársi meghívásunk elfogadását annál is inkább reméljük, mert még eddig úgysem volt szerencsénk, vidékünktől távolabb * eső tüzoltó-bajtársainkat körünkben üdvözölhetni. Bajtársak! Humánus intézményünk terén kifejtett több mint negyedszázados működésünk alatt, főtörekvósünk oda is irányult, hogy a bajtársi sze- retetet és összetartást fenntartsuk és ápoljuk. Legyen tehát alkalmunk otthonunkban is egyszer szívből megölolnünk benneteket és szives részvételek által uj erőt és kitartást merítenünk a jövőre. Nem csak mi fogunk benneteket szivünk egész melegével üdvözölni, hanem városrészünk minden polgára vetekedni fog velünk abban, hogy ittléteteket minél kellemesebbé tegyük. Midőn végül még megjegyezzük, hogy részletes műsorunkat legközebb meg fogjuk küldeni, még csak arra kérünk, hogy mellékelt bejelentési ivünk kitöltése ős mihamarabb való elküldése által velünk tudatni szívesek legyetek, vájjon mily számban fogtok bennünket szerencséltetni. Szívélyes meghívásunkat ismételve maradtunk hazafias üdvözlettel ős bajtársi kózszoritással Temesvárott, 1894. évi junius hó 20-án. a „Temesvári Önk. Tüzoltókar I. Parancsnoksága“ (Gyárváros.) Baader Henrik, az üunepélyt-rendező bizottság elnöke. GraefJáno8, Varga Lőrincz, segédtiszt. parancsnok. Szives tájékozásul: 1. A bejelentési ivek legkésőbb folyó évi julius hó 25-ig a — temesvári önk. tüzoltókar I. parancsnoksága (Gyárváros) ünnepély-rendező választmányához beküldendők, hogy a megfelő elszállásolás, valamint egyéb esetleges kívánságok teljesítése iránt, a kellő intézkedések megtótessenek. 2. Mérsékelt menetjegyek kieszközlőse iránt a kellő lépések már megtétettek s ezek eredményét a résztvevő- és elszállásolási-jegy átküldésekor fogjuk tudatni. 3. A résztvevő-jegyért, — mely minden ünnepséghez szabad bemenetelt biztosit, — a bejelentési Ívvel együtt l korona beküldendő. 4. Kérjük, hogy szolgálati egyenruhában ős tejes felszereléssel megjelenni ős a helység nevét a jobb mellre kitűzni szives kedjők. Minden irat a „Temesvári Önk. Tüzoltókar I. Parancsnoksága (Gyárváros)“ tinnepélyt-rendező bizottságához intézendő, mely minden kérdésre gyors válaszszal s minden felvilágosítással a legkészsőgeseb- ben fog szolgálni. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A Mikulás. (Egy boldog férj remimscentiája.) • Boldog vagyok. Aranyos élet ez a házas élet. Én mondom. Tizenöt év óta viselem ez aranyos nyűgöt s noha voltak boldogságom egén néha-néha egy kis Imnar tűnő felhők; egészben véve úgy telnek napjaim, hogy nem vágyom még a bolgár trónra sem. Ma különösen felelevenedik agyamban a múlt memóriája. Jó kedvem van. Épen most szavaztam meg én és feleségem a kül- ős belügyi tülkiadásokat. A belügy az én ressortom, mely néha kiterjed a zárórán túli időre is. De legyen elég. Mikulás, Mikulás. Mennyi kedves gyermeki kacsó ütődik tapsra s mennyi kis gömbölyű arczra húzódik az öröm ős félsz vegyitett érzelme! Mennyi ecsetre való kép születik meg amaz idylben, mit házasőletnek neveznek. Magam is már tizenöt éve megünneplem a napot. Ez is boldogságomhoz tartozik ős voltaképen Mikulásnak köszönhetem, hogy Hymen berkeiben oly csendes boldogságot találtam. Öreg legényke voltam már tizenöt év előtt is. Bizony az élet vihara meglehetősen letavolta bogár fürteimet. A törülköző volt az én fésűm. Aztán blazirt voltam nagyon. A nőkhöz eljártam ugyan, de nem náluk mulattam akkor, hanem rajtok. Bolodnak tartottam, a ki a házasólet nyűgét veszi fel, mikor a pányva nélkül való élet az igazi boldogság. Hisz a szabadság az az elévülhetlen eszme, melyet az emberi akarat, mint kincset őriz, mikor megvan s teljes erejével harczol utánna, ha már elveszett. De minden czynikus ember nem addig czynikus. hogy ne legyen passziója. Nekem is volt. Szerettem a kisgyerekeket. A gyerekek is szerettek engem, a „bácsit.“ Ha csak tehették, nálom voltak. Garson lakásom minden szabadsággal felforgott bútorait turkálhatták össze. Nem bántam. Minél jobban eveztem a kopaszodás országa felé, annál jobban kóválygott agyamban egy gyatra gondolat. Ezek a gyerekek annyit beszéltek összevissza, hogy sokszor megleptem magamat, a mint Mariskára gondolok. Mert Mariskának hittuk a lelke- met. A gyerekek csak úgy fáradoztak, mikor Mariskáról volt szó. Milyen leány az, hogy idáig tudja vinni a- sziveket. Szerettem volna látogatót tenni nálok, de nem érne az semmit, Mariskát nem látja férfi vendég soha! Jobban őrzik, mint a Hesperedák kertjében az arany almákat. Már nagyon bolondja lettem pedig a gondolatnak. Mariska volt eszemben kapucziner mellett is, zárórán túl is. Nem esett jól semmi. A garzon-élet gyönyöreitől undorodtam. Több estét töltöttem otthon, mint künn. Hogy menjek hozzájuk? Ilyen té- pelődések között hónapok teltek. Deczember hatodikára virradtunk. Tartós csípős hideg húzódott a tájra. A Szemessy gyerekeknek veresre szitta ki orrát a fagy, a hogy kora reggel berontottak hozzám. — Jó reggelt bácsi! Tudja-e mi van ma ? — Tudom. Hatodika. Még 25 nap múlva lészen krisztus feltámadása, vagyis nekem elseje. — Azám, csakhogy ma van Mikulás napja. — Igaz! — Vájjon jön-e hozzánk Mikulás, gondolja-e bácsi ? Ettől a kérdezéstől egyszerre eltávozott a lelkem. Kalanfajkát tánczolt a merő örömtől. Megvan a kivihető plánum. Egy Mikulás előtt szabad a vásár, azt bebocsátják a földi paradicsomba. A gyerekeket elbiztattam szép szóval. Várhatják a Mikulást. Eljön biztos! A legnagyobbnak, a Gyulának meg egy névjegyet adtam, a névjegyre ezt Írtam a „mamának“ : „Nagyon szeretem ezeket a kis gyerekeket. Ne vegye rossz néven, de ma betolakszom családi szentélyébe, mint Mikulás. Azt hiszem, szives fogadtatásra fogok találni.“ A válasz ez volt: „Várjuk minden esetre.“ Pompásan nyélbe ütöttem ezt a dolgot. Este csakugyan megjelentem, várt rám az egész család. Mariska is ott állt a gyereksorban, csak az ő szép piros ajkán tánczolt pajkos mosoly, a gyerekek arczán a néma csodálat, meg a respekiustól eredő félsz czikázott váltakozva. Minden gyereknek hoztam valamit. Mariskának a legérdekesebbet, — a szivemet. Aki ezek után is kiváncsi, mi történt, annak elég magyarázatot ad a feleségemnek parancsoló, neheztelő, szemrehányó szava, a kinek egy Stuart galléra nem engedélyezhetvén a költséget. (Hja lapos bugyelláris) ily szavakra fakadt épen e perczben. — Ugyan minek is jöttél háztüznézőbe, te gonosz Mikulás, te . . , . Verner László. kolták színben vetélytársukat, a velem sétáló hölgy a maga arany haját. A hegyről aláfutó kristály tiszta kis patak ezüst habjai locsogva haladtak tova szűk medrükben és szerelemről suttogott a lóg, a rezgő falevél, kristály patak. Akkor mondám először kegyednek, hogy szeretem, s akkor hallám üdvözítő igenjét is. Miért is voltam oly gyenge bevallani igaz érzelmemet? . . . A jövőnek rémes képe tárul fel előttem, fekete betűkkel látom felírva e szókat napsütötte légben s lángbetükkel látom megírva a vak éjben s mindenütt a merre csak fordítom fejem: „mi imádott angyalom nem lehetünk egymásé soha.“ Halálra Ítélt vagyok. Amerikai párbajom volt egy külföldön időző hazámfiával, ki vakmerő volt előttem — nem ismerve engem — elhunyt anyám emlékét gyalázatos rágalom által megszentségte- leniteni. Szóval nem mertem ön előtt bevallani drága imádott Ilonám, hogy megvívtam tanuk nélkül. Egyikünknek halni kellett. A fekete golyót én húztam s most meg kell válnom az élettől, melyet kétszeresen becsessé tett volna a maga tiszta, boldogító szerelme . . . Ki volt ellenfelem ? Nem tudja meg senki sem, ha e levelet postára adtam, megsemmisítem figyelmeztető sorait,'melyeket ma kaptam tőle. De sietnem kell. A perez közéig, magam teszem postára e levelet, rajta kivül ne tudja senki sem, mi vitt halálba engemetí. Drága arczképét elégetem, velem jön a megsemmisülésbe. Utolsó szavam kedves neve leend. A túlvilágon látjuk egymást. Ne feledjen el, bocsáson meg a síron túl is örökké kegyedet szerető Aladárjának.“ Ilona szemeibeu könyek csillogtak, de leküzdte sajátos erólyével fájdalmát s az olvasás befejezésével folytató: e levél mellé Aladár, midőn megirta s borítékba tette, bizonyára felindultságában akaratán kivül oda csatolta az említett figyelmeztető sorokat, melyeknek tartalma következő: Uram! a határnap ma telik le, azt hiszem tudja kötelesógét. Zárffy.“ Zárffy?! hangzott az orvos, Matild és Sándor egyszavu hármas felkiáltása. Igen Zárffy! megsirattam Aladárt, szivemben most is érzem a gyászt, melyről gyáva módra hangosan nem panaszkodtam soha. De érzem szivemben a gyűlöletet is a Zárffy név viselője iránt. Mikor gyámatyám említést tett arról, hogy Zárffy Ákos nevű egyént hivatta magához, még nem tudtam, vájjon ez a Zárffy azonos-e azzal, a ki a figyelmeztető sorok alá csak vezeték nevét irta, azonban mindjárt első látogatása alkalmával bizonyos lettem felőle, hogy ő volt az, ki boldogságomnak sírba temetője lett, mert a névjegyén utánzott aláírása teljesen megegyezik a figyelmeztető sorok névaláírásával. Leküzdtem iránta érzett ellenszenvemet, iparkodtam hozzá nyájas lenni, láttam, hogy érdekkel viseltetik irántam, s néhányszor észrevettem rajtam feledt tekintetéből, hangja rezgéséből, egész magaviseletéből, hogy szerelmes kezd lenni, ez érzelmet magam is iparkodtam benne erőssé tenni — hogy bosszút állhassak! Ma vallomást tett, visszautasítottam hidegen, megvetőleg . . . Azzal sujtattam a gyilkost, amivel ő engemet: boldogságát tettem tönkre. Most már nyugodt vagyok, müvem be van fejezve, megvalósíthattam titokban táplált tervemet, szivem kiégett, gyönyört mi sem nyújt már nekem, visszavonulok a világtól, hogy mint apácza végezzem be életemet, vezekelve bűnömért, ha bűn a bűnnek ember általi büntetése. S míg földi életem tart, imádkozom lelki nyugalmáért annak, akit igazán szerettem. Ez változhatatlan elhatározásom. Másnap Zárffy elutazott Bajonrévből. Senkinek sem volt fogalma arról a kínról, melyet érzett ez a férfiúi hiuságábau megsértett, reményében csalódott s szerelmében megvetett ember, ki előtt anonym levélben lett felfedezve visszautasításának titka. V. Egy évvel ezután a bajonrévi irgalmas nónők templomába apáczaszentelős volt: Bajnahá/i Ilona lett Jézus menyasszonya. Az avatás alatt a templom egyik oszlopánál elzüllött férfi rogyott össze, kit jószivü emberek a Zobor Aladár által hagyományozott pénzből felépített díszes kórházba vittek, hol kiadta lelkét. Az elhunytban rongyos ruházata s eltorzult arcza daczára egy ember felismerte az egykor gavallér Zárffy Ákost. A felismerő Karád Sándor, a kórház főorvosa volt, ki szeretett nejével Matilddal s apósával boldog megelégedettségben éli napjait.
