Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-06-10 / 24. szám
3 egyéb zenedarabokat átírta, harmonizálta és hangszerelte K á 1 d y Gyula. Hely árak: I-ső rendű ülőhely 2 frt. Il-od rendű ülőhely I frt. Karzati ülőhely 50 kr. Földszinti állóhely 80 kr. Deák- és gyermek-jegy 40 kr. Jegyek előre válthatók Krammer Vilmos könyvkereskedésében és este a pénztárnál. Az előadás kezdete este 8 órakor. 1894 junius 10. Tompa Mihály összes költeményei. Méhner Vilmos, a kinek Petőfi, Vörösmarty és Garay népszerű, fényes, díszes kiadásait köszönhetjük, újabban Tompa Mihály összes költeményeinek nagy képes diszkiadására vállalkozott. Egymásután tizenkét szép füzet jelent már meg a vállalatból, tömérdek, művészkezek alkotta illusztráczióval és a modern nyomatás minden technikai haladásának felhasználásával. Tompa Mihály a magyar nemzet egyik legked- : vesebb költője. Az édesbús költészetnek, az ősz melankóliájának nem volt csodásabb szavú énekese nálánál a magyar költészet berkeiben. A hazaszeretetnek, a természetnek, a szerelemnek, a bánatnak, a családi tűzhelynek, a vallásnak egyaránt ihletett ! lantosa volt. A kiadó, a ki Tompa költeményeit I nagyszabású kiadásban juttatja az uj olvasó nemzedék asztalára, egyrészt a régi nemes erkölcsök szószólóját, tanítóját küldi a magyar családba, másrészt újra közelebb viszi a közönséget Tompa ezer gyönyörűséget rejtő költészetéhez. Ezért igaz örömmel látjuk, hogy a könyvpia- czon, könnyen hozzáférhető módon, újra megjelennek uj diszkötősben Tompa Mihály összes költeményei. A kiadó a nagy képes diszkiadásnál Tompa barátainak, Aranynak, Gyulainak, Szász Károlynak, Lévaynak 1870-ben sajtó alá rendezett kiadását követte. Hogy mindenki könnyen hozzáférhessen, füze- tenkint való kiadást rendez. Körülbelül huszonöt 4—4 Ívnyi negyedrétü füzetre tervezi és mintegy 350 szép illusztráczió, kezdőbetű és záródiszitós fogja ékesitni. Az eddig megjelent tizenkét füzet, melyek bizonyítják, hogy a kiadó nem kiméit áldozatot, hogy a nagy költő művei méltó díszben jelenjenek meg, a dalokat és ódákat, a népdalokat, a temetői hangokat, a csalánokat, az énekeket, a Harangszó cziklust, az őszi képeket, az alföldi képeket, a pipacsokat, az emléklapokat, az epigramokat, a leveleket, a szonetteket, a románczokat, balladákat, az elegyes költeményeket stb. tartalmazza, Mindezekhez akárhány egész lapot betöltő szövegkép járul, hangulatos és jellemző illusztrácziók tömegével. A könyv vastag, fehér velinpapiron jelenik meg, a nyomás tiszta, ízléses. Egy-egy füzet ára 40 krajczár; megrendelhető Méhner Vilmos könyvkiadóhivatalában, Budapesten, Papnövelde-utcza 8. szám alatt és valamennyi hazai könyvkereskedőnél. VIDÉKRŐL. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (24. sz.) Pécs, 1894. junius hó 5. Tisztelt Szerkesztő Ur! Önök nem is tudják, hogy kedves kis városokban egy az állam közszolgálatában álló hivatali főnök — az ottani vasútállomás főnöke, Berényi József, ellenőr, állomásfőnök, az őt jellemző nagy szerénységgel, visszavonultan, családi körben e hó 3-án ünnepelte állami szolgálatának 25-ik évfordulóját. Hogy a nevezett mily buzgó, pontos és rendszerető hivatalnok, az fölebbvalói előtt köztudomású, miért is eme hosszú szolgálata alatt felsőbb helyről több ízben kitüntető elismerésben részesült; hogy a vezetése alatt álló hivatalnokaival és személyzetével | mily leereszkedően szives, mily atyai szeretettel inti s buzdítja őket terhes kötelességeik pontos teljesítésére, azt azon számos — az államvasutak szolgálatában álló hivatalnokok tanúsíthatják, kik kezei alatt kitűnő gyakorlati kiképzést nyerve, mai fejlődött nagy vasúti forgalmunknak számot tevő és fontos tényezői; — a közönséggel szemben tanúsító előzékenysége pedig — azt Önök itt Szegzárdon is tapasztalhatták már — páratlan. Ha tisztelt Szerkesztő Ur becses lapjában e soraimból valamit felhasználni akar, szives rendelkezésére bocsátom e tulszerény és derék férfiú rövid életrajzát is. Született 1846. évi deczember hó 11-én Molna- Szecsődön (Vasmegyében), — atyja Berényi József tiszttartó volt néhai herczeg Battyhány Fülöpnél, édesanyja pedig a szelíd lelkű és magas miveltségü Mersich Viktoria, Mersich Miklós nemrég nyugalomba vonolt curiai bírónak testvére, (anyai ágon Horváth Boldizsár egykori igazságügyminiszterrel is rokonságban van) — elemi iskoláit otthon a szülői házban, középiskoláit pedig Szombathelyen, Győrött és Budapesten végezte, ős 1869. junius 3-án lépett az államvasutak szolgálatába, hol kezdetbe a zákány-zágrábi és a később épült károly város-fiumei vonal építésénél, I ezek befejezte után pedig a központban, később a külszolgálatnál nyert alkalmazást és fokozatos élő- haladást. Szolgálatának nagy részét Horvátországban töltötte, hol bizony a nem rég múlt időben még nem szívesen láttak magyart közöttük s igy kezdetben nagyon nehéz feladat jutott neki, a nép sympathiáit a magyar állameszmének megnyerni, | azonban ezen missziójának hamarosan ős könnyen meg tudott felelni, mert nyájas ős szeretetre méltó modorával az intelligentia közbecsülősét és a nép rajongó szeretetót vívta ki magának s igy el lehet mondani, hogy ama jó viszony megteremtéséhez, melylyel Horvátországhoz állunk, ő is nagyban hozzá járult s csakis gyermekeinek nevelése és rajongó hazaszeretete indította őt arra, hogy visszatérjen hazájába. — Nehány szóval nejéről is megemlékezem, e ritka műveltségű nőről, ki idegen (bajor) származása daczára, megszerette a mi szép hazánkat, érzelmeiben teljesen magyar, habár a nyelvben még gyenge; lekötelező nyájasságu, s nem tartja összefórhetlennek a zene, franczia ős angolnyelv ismerete mellett, a konyha művészetét ős baromfitenyésztését is cultiválni. Isten éltesse őket igen soká, gyermekeik javára, barátaik és tisztelőik nagy örömére! Maradtam Szerkesztő urnák kiváló tisztelője: Horváth József, kir. táblai hivatalnok. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A vér. Irta: MESZLÉNYI ANTAL. Még úgyszólván gyermekek voltak Délia és Endre, mikor megszerették egymást. Endre szülői fiuknak szánták Déliát, kinek anyja szerény anyagi viszonyok között ólt. Délia szép növésű, üde leány volt, a város legszebb leánya. És ez büszkeséggel töltötte el Endre szülőit. Endre mielőtt a fővárosba utazott tanulmányait folytatandó, ezt mondotta Dáliának. — Tanulni fogok, emberré leszek, hogy méltó lehessek kezedre. Esküdjél meg, hogy hű maradsz hozzám. Délia szivére szorította kezét, az eskü elhangzott. ... És az ifjú rabja lett a tudományoknak. Dolgozott, tanult. Emberré lett. Repeső szívvel jött vissza szülővárosába. Felkereste a fészket,melyben Dáliát hagyta. Az a fészek — üres volt. Idegenek foglalták el a kis lakást, melyben anyjával lakott. És mikor ezeket megkérdezte, csak annyit tudott meg tőlük, hogy Délia nem költözött el a városból. Endre keresésére indult. Végre rátalált. Vakító fény, szédítő pompa vette körül. Midőn meglátta őt fényben, pompában, eszébe jutott, hogy nyomorban hagyta. Gyötrő gyanú ébredt lelkében. Délia hintaszéken pihent. Lábainál egy fundlandi eb heverészet, mely morogva fordult baloldalára, mikor Endre belépett. Délia felrezzent. — Ki jár itt? — Én . . . viszatórek. A sötétben elhatározta, hogy betöri az ablakot s rabolni fog. Hullott az eső, egy lélek sem volt a közelben, sötét volt nagyon: beverte az ablakot. Nem is hallatszott a beverés zaja, elnyomta azt az ég dörgése. — Mint a macska kúszott fel István az alacsony ablakba s a szobába lépett. Villám világította meg a sötétet, a fénynél meglátta az üveges szekrényt, melyben az ezüst állott; pár pillanat s csörömbölve esett be a szekrény üvege s a rabló egy ezüst-készlettel a kezében sietett az ablak felé előbbi utján. Az ebédlő ajtaja kinyílt s a ház hires fösvény úrnője rémült arczczal, kezében gyertyával lépett be azon. Árva István megijedt, kiejtette kezéből az ezüstöt, lába a padlóhoz gyökerezett. Az öreg asszonyság iszonyúan sikoltozva ki- áltá: tolvaj! tolvaj! gazember! rabló! „Ne sikoltson, itt az ezüstje!“ s elébe dobta. Az asszony élesen visított tovább: „rabló!“ Bezárnak, gondolá a fiú, elveszik egyetlen kincsemet: szabadságomat. Neki rohant a sikoltozó asszonynak, ki elállotta az ablak felé vezető utal, kiverte kezéből a gyertyát. Fojtott hörgós hangzott fel a szobában, aztán csend lett, borzasztó csend!. .. Rövid pár perez múlva rongyos ember rohant tova a zivataros éjben, villám mutatta utón, fülében csak e szó hangzott hörgőn, hosszan: „gyilkos! gyilkos !“ Néhány nap múlva pedig Árva István ott ült a törvónylátó urak előtt, akik aztán az enyhítő körülmények tekintetbe vételével elítélték tizenöt évi fegyházra. A rab halálsápadt lett, kirohant a nyitva levő ajtón, mint valami őrült. Elfogták s nemsokára ismét bírái előtt állott. IH. Az ügyész ur szúró ! nősre nézve remek vádbes az emberségéből kivetkőzi! nyörületre nem érdemes: szive, romlott a lelke, aki na valaha a büntető igazság kezei közül s kikerülne a társadalomba, valóságos vérengző tigris volna. Ily ember könyörületet nem érdemel s kell, hogy a törvény kellő szigora sújtsa s a társadalmat megmentse tőle, kéri reá kimondani a halálos ítéletet. És kimondták. II. A nap nyugodni száll. Búcsúzó arany sugarai közül egy lopva surran be a fegyház komor czellá- jába Árva Istvánhoz, aki lehajtott fővel gondolkozik a koldusélettel járó szabadságról! Mellette darab avas szalonna s penészedni kezdő kenyér hevert, melyeket a játszi napsugár megvilágított. A fegyencz, amint szemébe ötlött az ételmara- dők, sajátságos füttyött hallatott, mely után a czella szegletéből nesz hangzott s csakhamar óvatosan körültekintő kis szürke egérke dugta ki fejecskéjét, szimatolt a légbe s a fegyház lakója felé tartott. István picziny darabkára törte szét a kenyőrmara- dókot s körmeivel szőttópte az avas szalonnát s odatartá a kis egérnek, mely félelem nélkül vette ki a rab kezéből az élelmi szert s akkor sem futott el, midőn a fegyencz erős kérges ujjaival gyöngéden simította meg szürke testét s hálás tekintettel nézett a suhancz szomorú arczára, melyen bizonyos büszkeség látszott, hogy még neki is lehet pártfogolja. Nyílt az ajtó s belépett rajta a fegyház durva, komor arczu őre, arról akarva meggyőződni, ott van-e a rab, ki épen akkor adta át az egérnek utolsó morzsa kenyerét. A durva őr meglátva az egeret, mely nem rohant el tőle félve, odalépett hozzá s hogy a rabnak fájdalmat okozzon, nagy széles talpú csizmájával eltaposta az ártatlan kis állatot. Árva István mint halálra sebzett vad sikoltott fel, iszonyú izmai segélyével, mintha zsineg lett volna, úgy szakította el a kezét tartó lánczot s képéből kikelve rohant a porkolábra, aczél öklével s a kezén levő bilincscsel oly irtózatos ütést mért a durva ember fejőre, hogy az egy hang nélkül esett össze. IV. Árva István daczosan, emelt fővel ment a bitófa alá. Útközben a pap vigasztalni akarta, rá sem hallgatott. A lelkiatya intette a megtérésre. Mit tudta ő, mi az. Oda tartotta neki a feszületet: csókolja meg. Elfordította a fejőt. A bírák lelkismerete meg volt nyugtatva: ennek a gonosztevőnek nemcsak emberi őrzése, de hite sincs.-------------------------------— — — — — — A hóhér befejezte munkáját. A társadalom nyugodt lehetett, meg volt szabadítva egy hitetlen, szívtelen embertől. Szegény Árva István, pedig mennyire szerette azt az egeret!
