Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-04-01 / 14. szám
1894 április 1. Felülfizettek: Szeniczey Czeczil 5 frt, Szeniczey Géza 5 frt, Szeuiczey Ákos 5 frt, Goldstein Ignácz 5 frt, Daróczy Tamás 2 frt, 0. 1 frt, Rabinek Ber- nát 1 frt, Braun Sándor 1 frt, Spitzer Arnold 1 frt, Hermann Miksa 1 frt, Brucker Béla 1 frt, Goldberger Adolf 50 kr, Guttman Miksa 50 kr, Spitzer Samu 50 kr, Hermann Ferencz 50 kr, Popper Rezső 30 kr, Fuhrmann Emil 30 kr, Fischer Samu 30 kr, Rosenbaum Ignátz 25 kr, Hermann Lajos 20 kr, Hermann Béla 20 kr. A tiszta jövedelem 160 frt volt. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Az anya és gyermeke. — Rajz. — Irta: BÁRTFAI JÁNOS. (Vége.) — Mamuskám, te úgy szeretsz engem, apus ugy-e nem szeret olyan nagyon? — Miért kérdezed kicsikém ? — Hát csak azért, hogy beteg vagyok és még sem jön meglátogatni, te meg mindig itt vagy ágyamnál. — Apuskád is szeret tégedet, talán még jobban, mint ón, de ő nem jöhet el. — Te annyit beszéltél nekem arról a jó apuskáról, hát hol van, hogy nem jöhet el? — Messze van az piczikóm, onnan soha sem jöhet ide, hanem majd mi megyünk egyszer hozzá; a Jézuskánál vau, a Jézuska nem ereszti el. A kis fiú elcsodálkozott, hogy az a jó Jézuska, akiről oly sok szépet hallott mamájától, most, hogy ő beteg, még sem engedi apuskáját eljönni hozzá. Milyen ember lehet hát az a Józuska?! Kérdőig nézett mamájára okos szemeivel, mintha gondolatára választ várt volna. Az anya, ki szemeit okos kis tudatlanán jár- tatta, észrevette, hogy beteg fia már nincs messze férjétől: a mécses, mely az asztalról a beteg halvány arczára gyenge fényt vetett, a fiúcska üveges fényben forgó szemeiben a halált világította meg. Az anya látta a halált! .. szive elszorult s kétségbe esve hajtotta fejét a beteg fia vánkosára; nem sírt, sirni nem tudott már, csak órezett ... de nem sokáig . .. elment oda, a honnan a Józuska nem engedi eljönni apuskát; ő előre sietett, hogy kis fiát ott megvárhassa .... 4 Szegény anya 1 lesz-e ezentúl is fájdalmad ? .. Nem, nem, ő örökre boldog már .... A kis fiúcska azt hitte, hogy mamuskája elaludt s most alszik; nem is alkalmatlankodott tovább kérdéseivel, pedig még annyit szeretett volna megtudni arról a Józuskáról, aki nem ereszti el azokat, akik hozzá mennek. Mamuska alszik s nem háborgatja, ő mindig engedelmes és jó fiú volt, most sem bántja mamuskáját. Odahajtotta hát csendesen szőke kis fejecskéjét jó mamája fejéhez és elaludt . . . A hold már leszállt a magas mennyről; a mécses is kialudt; sötétség lön a szobában s e sötétség virrasztóit az alvók felett .... A szőke kis fürt mélyen alszik mamuskája feje mellett; álmodik Jézuskáról, ki apuskáját nem ereszti el. Alszik nyugodtan s mélyen, mig fel nem ébred ott, hova mamuskája előre ment, hogy őt megvárja. A csodaszarvas. Mutatvány Benedek Elek »Magyar Mese és Mondavilág« ez. kötetéből. Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, — volt egy hires, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel ólt ez a Nimród, de hire fenmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak ős Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, a kiknek maradványai a hunok és magyarok. Tudjátok-e, miről volt hires Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, a ki úgy értse s ügy szeresse a vadászatot, mint ő. így hallottam ón a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától Reggel, ha fölkelt s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vetette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken, völgyeken, árkon-bokron keresztül s lóhátról lőtte le a repülő madarat. A mely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé. Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcserepedtek, vitte ezeket is TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14 sz.) magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat. Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. Nagy ritkán ha elhibáztak egy-egy madarat s mondta is Nimi’ód magában nem egyszer: még külömb vadászok lesznek ezek a fiuk, ha embérnyi emberré nevekedtek. Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek külömbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük hetedhétországon is túl. Telt. múlt az idő, Hunor és Magyar nagy. erős legényekké, dali szép vitézekké cserepedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szivbóli örömtől. Gondolta magában Nimród: na, ezeket a fiukat már a maguk szárnyára is ereszthetem. Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja s ott járjanak, a hová a szivük huzza. Mondta is a fiainak: édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, a mikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét gond- át egymás közt becsületesen. Megköszönték a fiuk édes apjuk nagy jó akaratját, más nap kiköltözködének a szülei sátorból s egy szép lankás dombnak a tétején, egymástól nem messze, két sátrat üttetónek fel s ottan megtelepedőnek cselédjeikkel, Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elka- landozanak. Hanem azért estére mindig haza kerekedtek, aztán beszóltak az édes apjukoz, elmesélték : hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek s falatoztak, megszólalt Hunor és azt mondá öcscsének: — Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle. — Mondjad, Hunor bátyám, ón örömest hal- gatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam. — Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl. Hátha ott még többa vad ? Nagyobbak a folyók s több a hal? Nézzük meg. — Már régen forgatam én is ezt a fejemben, — mondá Magyar, — csak ajangottam elé mondani. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdőinkben. — No azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. A mi igaz, — igaz: az édes apánk sok vadat lelőtt, de még mink is. Megegyeztek, hogy pitymalatkor indulnak mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat s vissza sem jőnek, mig a hó lenem szakad. Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. A hol az éjszaka meglepte, ott szállást vertek, meghállak s reggel ismét tovább mentek. Már rég túl voltak az országuk hitárán s minél tovább mentek, annál jobban tetszet erdő mező. Szemmel be nem lephető, végtelen nagy róna- ságon vitt keresztül ütjük s közbe-kozbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek televoltanak vadakkal. Hej, ez kellett nekik. Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édes apjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bőlénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon: nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak reggeltől estéiig. Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, a milyet még soha. Egy szarvas volt, a milyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegtt a feje fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott^ mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony s szaladván nem látszott érinteni a földet. — Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! — kiáltott Hunor. — Csodaszép, csodaszép! — kiáltott Magyar is, még nem láttam ehhez hasonlatost. — Utána! Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar, s velük száz dali legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort ős magyart. Habba keveredtek a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunyor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam! Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy haza vigyék édes apjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát. .. De hiába. Leszállt a nap, alko- nyodott s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a stirü nádas rejtekóbe. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is. De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, a meddig a szemük elért: erdők ős folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak s játszadoztak a nap verőfónyóben. — Be szeretnék itt maradni örökre I — mondá Hunor áradozó szívvel. Hát te öcsém, Magyar ? — Én is bátyám, ón is! — De vajon mit szól majd az édes apánk? — Az igaz. Holnap visszamegyünk s tanácsát kérjük. Másnap csakugyan felszedelőzködtek s indultak vissza az édes apjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, a mennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hótnap és hét éjjel tartott az utjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte: hol voltatok? Kétszer hétnapja s éje hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek. Mondá Hunor: — Bocsás meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, a hol megtelepedni nagy kedvüuk volna mindkettőnknek — S az én országom nem kell ti néktek? — kórdé Nimród bánatosan. — Apám! — szólt most Magyar, — van neked rajtunk kívül, még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat s ereszd el szabadjára két idősebb fiadat. Nimród szeme könnyel telek meg s remegő hangon szólt: — Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet. Letérdeltek a fiuk s az öreg megáldá. — Eredjetek, az Isten vezéreljen. Áldás, szerencse kísérjen, á merre jártok. Ezt mondá Nimród s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét s Hunor' ős Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelő. Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek s testvéreiknek hagyván az országot, — mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé. Hét nap s hét éjjel tartott az utazás most is, s mikor» megérkeztek, lpborultak; a földre s ■ hálát lebegtek az istennek, a ki visszavezéréfte. Áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket. Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor: Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra is.. — Jól van bátyám, menjünk. Fölkerekedtek a száz vitézzel s sokáig. kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon. Hát egyszer mit látnak! Szemük, szájuk elállóit a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott tánczolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefo- gództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Hunor és Magyar összenéztek, a töbßi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták hogy egyet gondolnak mind. Egyszeribe közre fogták a tánezoló leányokat, kiki egy leányt fölkapott a nyergébe s azzal — uzsdi neki, vesd el magad! — elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor és magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, a kik a kör közepén tánczoltak. Mikor a sátrukhoz éltek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből és bevitték a sátrukba. A közben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint neki bátorodtak s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két dali szép fiú. De a többi leány sem bánta. Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a ké leáuy, a kit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dúlnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszi őket feleségül. Mondta Hunor az ő párjának: — Te az enyém, ón a tied, ásó, kapa válasz- szón el minket! Mondta Magyar is az ő választottjának:— Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasz- szón el minket! Visszamondták a leányok is ezt, szóról-szóra. Ez volt az ők esküjük. Még az nap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek, Az Isten megáldotta frigyüket s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének. Tovább kellett vándorolniok.
