Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-03-12 / 11. szám

4

1893. márczius 12.

latság Pakson, hol a felekezeti obskurantizmus ütötte fel sötét bagolyfészkét. Az anyagi siker: 104 írt. mely összeg a költség levonása után a Gerjen község elpusztulása által Ínséges lakóinak a felse- gélyezésére adatik és ezen körülmény, hogy zsidók ragadják meg az alkalmat a sorsüldözöttek nyomorán segíteni, fájdalmukat enyhiteui, emeli annak a mulatságnak morális értékét.

Az előadás után a közönség táncára perdült, mely hajnali négy óráig folyt szakadatlanul, tomboló jókedvvel, a lelkesedés tüzes mámorával — magyarosan. Jelen voltak:

Úrnők: Freund Árminná, Goldstein Mórné, Jelenik Mórné, Rabinek Bernáthné, Behr Jakabné, Braun Sándorné,, Manheim Miksáné, Rabinek Pálné, Dr. Singer Lipótné, Schvarcz Salamonná, Goldstein Ignátzné, Freund Sándorné, özv. Winter Fülöpné, Bloch, Árminná, Engel Jakabné, Stam Sándorné, Stam Miksáné, Krausz Dávidná, Kramer Károlyné, Klein Hermánnó stb.

Freund Emma és Melánie, Friedmann Etel (Bpest) Lövy Gizella (Tolna) Kohn Barcsa, Janka Aranka, Winter Margit és Janka, Rabinek Melánie,^ Bloch Paula és Etel, Kramer Riza és Sarolta, Engel Berta, Herman Berta és Katicza, Brücker Lina, Ádler Regina, Groszberger Julcsa stb. kisasszony. És most a szereplő személyzet díszes kis névsora következik: Behr Blanka, Schvarcz Janka, Herman Paulina, Engel Katicza, Ádler Cili, Singer Adél.

Schvarcz Jolán, Krausz Janka, Freund Jolánka, Kramer Hanna, Goldtsein Jolánka, Hauer Szerafin és Groszberger Margit, ki az „Együgyü parasztot“ adta sok eredetiséggel, kitűnő pointirozással. Minden zsurnalisztikái frázist mellőzve, merem állítani, hogy a kis mázsákat a Mázsák homlokon csókolták; az előadás magasan fölemelkedett a gyermekelőadások szokott niveaunján. Minden egyes szereplő oly kitünően, minden fennakadás nélkül tudta szerepét és lett legyen akár természetes, akár betanított a póse, de a palástolt maszkirozás, a felfogás és rout in ment volt a szajkó sablonszerüségtől, sőt a komolyság a najvság rovására domborodott ki.

E nem remélt siker után a közönség hangulata annyira fokozódott, hogy a helybeli tanítónő: Jelinek Márkné egy nagy műkedvelőkből álló előadást készül rendezni, mely előreláthatólag még fényesebben fog sikerülni — Gerjen javára, melyért élénken gerjed a részvét.

Alcibiades.

MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Márczius 15.

Minden évben hoz a tavasz

Kis ibolyát, gyöngyvirágot.

Minden évben várom, hazám Porba tiport szabadságod’.

Lassan hajt ki ez a virág;

Százféle gaz veszi körül.

Napsugárnak, gyöngyharmatnak Azok miatt alig örül.

De majd lesz még szebb tavasz is;

Megpuhitjuk azt a földet,

Mely tégedet, drága virág,

Növesztgetni oly í’óg fölvett. Kigyomláljuk a gazokat;

Örömkönyet hullatunk rád.

Egy hazának földjén se lesz

Te náladnál díszlőbb virág.

Addig erőnk’ szedjük össze;

Lelkesedést öntüuk bele,

Kinek magyar létére is

Nyugatra húz jobbik fele. Megtanítjuk híven járni

Őseinknek drága nyomán,

S áldása lesz az Istennek

A magyarok dicső honán.

Tóth István.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (11. sz.)

Megtört pálya.

— Karczolat. —

Egy szép napon az atyám c-unyán a hátamba ütött és felsóhajtott. Én is felsóhajtottam, bár nem ütöttem senkit sem hátba. Neki az atyai szive fájt, nekem meg fiúi hátam. Azután igy szólt hozzám:

— Fiam, olyan korban vagy, hogy már magad is megkeresheted kenyeredet. A te korodban nekem sem volt több eszem és már családi gondok nehe- zettek vállaimra. Menj és boldogulj . . .

Azután megáldott s a kezembe nyomott három forint negyven krajczárt.

Ezzel az atyai áldással s három forint negyven krajczárral indultam neki a világnak.

Első stáczióm a főváros volt. Négy nap alatt a magammal hozottakból nem maradt egyebem, mint az atyai áldás és két gallér. Pedig nagyon éhes voltam. Már nem tudom, melyik utczában, csak azt tudom, hogy nagy házak álltak benne meg egy rendőr, az éhségtől kimerülve, összerogytam egy kapu alatt. Elaludtam. Mikor fölébredtem, még szomjas is lettem. Képzeletem elé állott a rideg őhhalái, amint csalfán hívogat. De én nem akartam követni, inkább mentem volna egy hentesboltba. A hentesboltról eszembe jutott a mészáros, a mészárosról pedig furcsa históriája nagybátyámnak, aki szintén sokszor éhes volt s most Amerikában a nyolcz fogáson alól nem adja.

Ez a nagybátyám gyerek korában egyszer szilvát lopott a szomszéd kertjéből. A barátságos szomszéd felakasztással fenyegette, ha megcsípi. Nagybátyám már kicsiny korában ellenszenvvel viseltetvén a felakasztás iránt, megszökött Babos-Telegdről s a fővárosba jött. Innen azonban csahamar visszaszökött volna Babos-Telegdre, csakhogy nem volt már útiköltsége. Lassankint éhség fogta el, mint minden babos- telegdi embert, ha két napig nem eszik. Ekkor nagybátyám beállott mószárosinasnak. Mikor már rostélyossal jóllakott, a szücsmesterségre adta magát.

Nemsokára füszereskereskedő lett s kevéssel rá már szabólegény volt Londonban. Innen mint tengerész került Rotterdamba s pár óv múlva mint millimos bukkant fel Amerikában. A new-yorki Broadway-on volt virágzó kubakávó-kereskedése. (Ezt úgy tessék érteni, hogy az üzlet volt virágzó s nem a kubakávé.)

Ennek a nagybátyámnak sorsa nem hagyott nyugodni. Ha őt a kubakávé tette gazdaggá, engem még a Jamaika-rum tehet milliomossá — reménykedtem. Egyelőre azonban egy darab vajaskenyőrrel is megelégedtem volna.

Beállítottam egy mészároshoz — nagybátyám is igy kezdte — ámbár szilvát nem loptam a szomszéd kertjéből s az atyai áldás még érintetlenül pihent a belső zsebemben. A mészáros azt mondta, hogy drága lővén a takarmány, most nem tart ökröket, igy tehát ón sem kellek neki. A mészáros úr e határozott ős világos nyilatkozatával olyan őrzést támasztott bennem, mintha egyenesen lebunkózott volna.

Szerencsére egy hentesnél találtam alkalmazást. Elvégre a kettő közt nem nagy a külömbsőg. Rostélyos helyett kalbászszal laktam jól. De itt nem volt soká maradásom. Egyszer a sipkámat, másszor meg a czi- pőm talpát vagdalta princzipálisom a véres hurkába. Félvén, hogy egy szép napon engem vagdal össze hurkatölteléknek, zsíros állásomat otthagytam.

Minden áron nagybátyám nyomdokait akarva követni, egy sánta szűcshöz állottam be. De minthogy a rókabőrt következetesen az ürgebőrrel cseréltem össze, főnököm kijelentette, hogy ne az ö bőrén tanuljam meg a mesterséget s nem éppen a leghizelgőbb módon mentett föl a további szolgálat alól.

Ekkor egy fűszereshez vezetett a vég. etem. Itt meg az a malheur ért, hogy az összes magyar bors készletünket petróleummal találtam leönteni. Főnököm megvert és azt mondta, hogy ilyen ostoba ember nem fűszeresnek, hanem szabónak való. Aztán kidobott, én pedig mentem. Nagybátyám is alkalmasint igy cselekedett, mikor a rögös kereskedői pályáról letért.

Éppen átellenben volt egy uraságoktól levetett szabóüzlet. Ide fordultam fűszeres körökben felfedezett tehetségem kifejtésére. A kis púpos szabó letette az ollót s fölvette szemüvegét, azután letette a szemüvegét s újra felvette az ollót s a beszéd fonalát. Mekegő hangon elprédikálta kötelességeimet, miután nem habozott őszintén bevallani, hogy kellemes benyomást gyakoroltam rá s ő engem képesnek tart fontos állásom méltó betöltésére. Kötelesőgeim felölelték a háziszolga4 a szobaleány, a nevelő, a szabóinas s némileg a dájka működési körét. Beláttam, hogy ennyi tehetséggel kár a szárazföldön maradnom, annyival is inkább, mert nagybátyám is a tengeren alapította meg szerencséjét.

Minthogy Magyarország vizi viszonyai nem engedték meg, hogy egyszerre tengerész legyek — irtóztam is mindig a víztől — egyelőre megelégedtem egy dunai buzaszállitó hajón a matró/.i állással. Legalább edzem magam az Atlanti-óczeánra. Két napig voltam matróz s már térdig érő vízből mentettem ki

kezdete.“ 1885. vége felé igy ir: „Úgy látszik, ez a szörnyű kór meglepett már engem is. — E mik- robok határozottan befészkelték magokat bal czom- bomba és fülembe: — egyik szemöldököm már leesett . . .; azt hiszem nemsokára eltorzulok. Mióta semmi kétségem többé betegségem felől, egészen nyugodtnak, elszántnak érzem magamat s boldogabb vagyok népem között, mint valaha. Isten tökéletesen tudja mi hasznosabb üdvömre s ebben a meggyőződésben mindennap jó szívvel mondom: Fiat voluntas tua“. Nagy vigasz!alására szolgált, hogy 1882-től fogva segítő társa is volt Albert atyában.

1887. november havában az a hir terjedt el Európában, hogy Dömjén atya meghalt. Ezt ő maga czáfolta meg levelével, melyben igy ir:

„Fájdalom, Isten még nem szólított ki e nyomorult világból; még itt vagyok, nem tudom meddig, noha most már csaknem használhatatlan lettem.“

„ ... . Noha a poklosság ugyancsak ellepte testemet s már meglehetősen eltorzította arczomat, még erősnek, edzettnek érzem magamat s a lábaim- baimban tapasztalt szörnyű fájdalmak elenyésztek. A betegség szerencsémre idáig még nem nyomorította el kezeimet s naponkint elmondhatom a sz. misét.“

A következő esztendőben megérte Dömjén atya azt a nagy örömet, hogy három betegápoló apácza jött Molokaiba. Szerzetes társa is már ekkor kettő volt ott.

Ugyanezen óv utolján jött Molokaiba Clifford

Ede előkelő s ismert művész, hogy megismerje azt, kit tettei után annyira tisztelt ős csodált. Ezen pra- tistáns Clifford igy ir róla:

„Dömjén atya egészen olyan, a milyennek gondoltam! Egy ember, a kit ép oly könnyű szeretni, mint tisztelni; árnyéka sincs benne annak a fölfogásnak, hogy ő vértanú vagy szent; ilyen önmagával nem-törődést nem látott soha senki; boldog, vidor, nyájas, egyszerű, a legedzettebb és ügyesebb munkás, jeles kőműves, szervező, számvevő. Fájdalom, a bél- poklosság erő en kiütött rajta . . . Dömjén atyát most két rendjebeli pap és három apácza segíti. Ezen a szigeten protestáns hitterjesztő nincs. Az ily önfeláldozásra miért készebbek mindig a katholiku- sok, mint a protestánsok ?“

Cliffordnak nagyon igaza van, midőn azt írja, hogy „árnyéka sincs benne a fölfogásnak, hogy ő vértanú vagy szent“. Dömjén atya egyszerűen olyan embernek tartotta magát, ki csupán azt teljesiti, mi kötelessége. Nem szerette, ha a világ beszél róla, elrejtve kívánt lenni, a mint anyjához intézett egyik levelében írja: „a világ előtt ismeretlen akarok maradni.“

Dömjén atya, hiven szerzetesi fogadalmához, ama sok és drága ajándékok közül, melylyel tisztelői elhalmozták, semmit sem fogadott e', kivéve sz. Fe- rencz látomásának vizfestésü másolatát, melyet az eredeti festője, Burne Jone küldött számára. Ezt ágyával szemben függesztette fel abban a szobában, melyben meghalt.

Clifford több heti tartózkodás után távozott Molokaiból. Távozását igy írja le:

„Midőn hajónk fölszedte a horgonyt, lenge fehér felhők övezték a sziklákat s a rajtok barázdákat vágó vízeséseket, melyek zúgva zuhogtak alá ormaikról. Lábaiknál tisztán Iá'szott a kis falu fehér házaival és templomaival. Dömjén atya ott maradt állva a part szikláin s körülötte egész népe, a mig csak kivehettük. A nap lehanyatlott s végső sugarai játszottak a hegyeken, mikor utoljára láttam Molokait, a mint az aranyos ködben eltűnt . . .“

Y.

Dömjén atyának még egy megpróbáltatáson kellett keresztül mennie. Mikor szegény anyja megtudta, hogy fiát meglepte a betegség, szive megtörött s még fia előtt meghalt. Egy kapocscsal kevesebb fűzte a földhöz, de egygyel több az éghez.

Baja feltartóztathatlanul súlyosbodott. 1889. márczius havában igy ir Cliffordnak:

„Haladok lassan a kereszt utján s nemsokára fenn leszek Golgotámnak ormán.“

Még egy levélben elbúcsúzott testvérétől, Parafil atyától s családjától, azután márczius 30-án megkezdte előkészületét a halálra általános gyónás és fogadalmainak megújítása által.

Másnap magához vette a sz. úti eledelt, április 2-án fölvette az utolsó kenetet.

„Mily jó az Isten, — kiáltá föl — hogy elég sokáig megtartotta életemet s megadta az örömet,