Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-03-12 / 11. szám

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (11. sz.)

Farsangi gondolatok.

Tehát kitánczoltuk volna magunkat vagy ha nem tánczoltunk, hát kimulattuk magunkat s most farsang után, a böjt elején majd minden ember árra gondol vissza, hogy mily jó volt tánczolni,- mily jó volt mulatni a rövid farsang alatt. Sokan azonban e gondolatuk folyamán haladva, azon szomorú tapasztalatra jutnak, hogy eltánczolták, elmulatták szerencséjüket, el családi és házi boldogságukat; sok ember pedig — egy rövidke farsang alatt — tönkre is jut és elmondhatja magáról: „én áldozat vagyok“ — „könnyelműségem“ áldozata.

Nem vélünk hiábavaló munkát végezni, ha ezek előrebocsájtása után némileg fontolóra veszszük és megvilágítva feltüntetjük azon okokat, melyek a jelen viszonyok között előidézői mindazon szomorú képeknek, melyeket a családok magányában — farsang után — igen gyakran észlelhetünk.

Korunkban nemcsak az úgynevezett úri házaknál, de az iparos osztálynál is vannak családok, melyek „divatlapot“ járatnak. Korántse gondoljuk, hogy ezt azért járatják, hogy olvasva, belőle tanuljanak, hanem azért, hogy megtudhassák, hogy milyen a „derniér mode“ vagy magyarul a legutolsó divat; és mily érdekkel várják hölgyeink főleg a farsangi idény alatt a divat átalakulását és mily szorgalommal igyekeznek ezt utánozni! Mi férfiak, kik komolyabb gondolkodóknak akarunk látszani, mi, kik ke- vésbbé vagyunk a divat változó szeszélye általi elragadtatásnak kitéve: mintegy szánakozunk a nők felett, kik úgy törik magukat a „derniér mode“ után; pedig akár a nők, akár a férfiaknál szerzett tapasztalatokat is veszszük fontolóra, egyaránt elmondhatjuk : hogy a divat a leghatalmasabb bolon- ditó szer; ennek hódol mindenki, szegény és gazdag egyaránt.

A kisasszony dúl-fúl és haragjában azt is kinyilvánítja, még pedig a leghatározottabban, hogy ő bizony nem megy a bálba. A kedves mama körül- veszi és czirógatja az édes gyermeket és anyai szeretettől áthatott meleg szavakkal faggatja kedves leánykáját, hogy miért nem akar bálba menni, mi tartja vissza a mulatságtól; addig faggatja az édes gyermeket, mig végtére a kis makianpzos kinyilatkoztatja a mamának, hogy ő azért nem akar a bálba menni, mert nem lesz ólján ruhája, mint Pataky Jolánnak — ki mellesleg mondva, ízléses és fényes öltözékeiről hires. — S most mit tesz a jó mama ? Leleményes módjával körülczirógatja a jó papát s addig- addig tart az ostrom, mig végre a férj kapitulál s a szende jó gyermek kívánsága teljesittetik és természetesen nagynehezen ráadja a fejét — a kedves mama örömére — hogy hát, nem bánja hát, ha épen „muszáj“ el megy a bálba a „mama kedvéért.“

És kérdjük, mit bizonyít jelen eset?

Nem mást, minthogy gyermekeinknél növeljük a szeszélyt és makacsságot és áldozunk a farsang azon követelményének, mely a mások ufánzását

vagy jobban mondva, a majmolást hathatósan előmozdítani igyekszik.

Befejezzük az idei farsangot édes anyjukom — szól komolyan a gondos családapa — az idén több bálba nem viszszük leányainkat, mert hisz az Istenért, a két leány eddigi bálozása 200 írtba került, melyet évi jövedelmünkhöz arányosítva, azon szomorú tapasztalatra jutunk, hogy a két báli est épen annyiba került, amennyiből egész háztartásunknak 3 hónapig ki kell kerülnie. Ments isten, ha ez igy menne, adósságba keverednénk s akkor nem tudom, hogy mi lenne belőlünk 1 Ugy-e igazam van édes feleségem?

Igazad van, tökéletesen igazad. Azt teszed, amit jónak látsz; hisz te vagy a ház feje, te rendelkezel mindennel -— szólt az asszony izgatottan, olyan hangnyomattal s arczjátékkal, miből a mondottaknak éppen ellenkezőjére lehetett következtetni, ami a férjnél természetesen nem kis visszatetszést idézett elő. És most megkezdődik a vita: a férj komolyan és reálisan gondolkozva érvel, az asszony látszólag belenyugszik, azonban minden szóra kettővel felel, izgatottsága - fokozódik, bár ő maga a nyugodtat akarja játszani ős végre mondja a nő: tégy, amit akarsz, ha épen nem akarod lányaid boldogságát elősegíteni, ha azon vagy, hogy gyermekeink örökké itthon üljenek és vén leányok maradjanak, hiszen ez mind csak tőled függ; te tudod legjobban, hogy mit lehet mit nem; de annyi kétségtelen s azt én mint nő és anya mondhatom neked, hogy leányaink szerencsés partieja bizonyos, ha még az elnöknő tiszteletére rendezendő nőegyleti banketten részt veszünk; hiszen egy teríték ára csak 1 frt 30 kr. Négyen vagyunk s összes kiadásunk legfeljebb 10—15 frt. A szegény férj, ki kellő erőiét, határozott és szilárd önállóságot kifejteni nem bir — elvégre is megadja magát s a leleményes nő büszke öntudatában fejőre teszi a „kalapot s a szegény egy ügy ü férj, csendesen meghúzza a „papucs“ alatt magát s várja a bálok és nőegyleti bankett után a szerencsés pártiét — a mi pedig szépen elmarad.

Következik pedig most a farsang egyik főkövetkezménye: az anyagi töukrejutás és a csendes családi élet boldogságának feldulása.

Példáink, azt hiszszük eléggé világosak, eléggé a mindennapi életből meritvék.

Tegyük szivünkre kezünket és ekkor kénytelenek leszünk belátni a mondottak igaz voltát; mert mig egyrészről a mások utánzása, a feltűnési visz- keteg minden nőnél a szerénység rovásáia, az önhittség és hiúság növelésére irányul : addig másrészről természetes következménykép áll előttünk az az elszomorító igazság, hogy a túlságos költekezés okvetlen az anyagi tönkrejutást idézi elő és a csendes Családi élet nyugalmát dúlja föl.

Báttaszéki M.

Az elmezavar.

Felolvasta dr. Boszkovitz .Mór községi orvos a báttaszéki

»Kereskedelmi Casinóban« 1893. február 23-án.

(Folytatás.)

így a kártyás nem törődik a zenével, az iszákos mindig az italra gondol, úgy, hogy utoljára már nem nézi, hol? kivel? és mit iszik? csak karczos legyen. így történik ez minden szívesen látott, hallott és érzett dolgokkal.

Csakhogy ezen kedvencz eszménk után akkor járunk, mikor időnk ős alkalmunk megengedi, ha azonban időnk határát túllépjük, ha nem ügyelünk a kellő alkalomra, ha esetleg ezen kedvencz eszménk már pihenést nein enged, minden időben ős mindenütt felakarjuk keresni, akkor az már nem kedvencz, hanem rögeszmévé, mániává lesz. Az által, hogy elménkben ugyanazou részlet folyton dolgozik, ugyanazon benyomások nyugtot nőm hagynak, defektussá, beteggé lesz. Ilyenkor azon agy benyomásokhoz kell folyamodnunk ős segítségül hívnunk, melyek azelőtt alárendelt szerepet játszottak, ezek pedig nem szokva * ily munkát, majd lassúbb, majd gyorsabb tempóban dolgoznak, ezáltal a gondolkozási egyensúly meg- ■ bomlik, bizonytalanok leszünk a gondolkozásban, a cselekvésben, így a részletes elme/avar általánossá lesz.

Azon egyéneknél, kiknél a gondolkodás mindig ■ egy pontra irányul, a kiknél az agy benyomások ugyanazon gondolat és eszmejárást előidéznek a castok osztályaiban leginkább feltalálhatók. Rendesen ^ családja hiányzik. Valódi kedvesei, a kikkel közlékenyek lehetnének, nem léteznek. Vágyaik netovábbját avval gondolják kielégíthetni, hogy saját énjök továbbítását előmozdítva látják. Becs és hirnevök - kielégítését abban lelik fel, hogyha rangfokozatok folytonos továbbítását folyton elérhetnék. Előléptetések történnek, a „kinevezési lista“ megjeleli, mohón előveszik' azt, csalódva látják, hogy nevök ott nem fordul elő.

A kedvencz eszmójök most már nem számit, nem combinál, a mint volt szerencsém említeni, a ; parádés agyi benyomatok elmosódnak, segítségül jönnek az alárendeltek, ezek a folytonos munkához nem szokva, az egyensúlyt elvesztik és a gondolkodás lassan tétovázni kezd és pedig a megc alátás gyötrelme által nyugtalanul kavarodnak a gondolatok. És . a rögeszme, boszu, fenyegetődzés es más ellentétes fogalmak és gondolatok társaságában az agvvelőt kellő nyugalomra nem engedi.

Egy bizonyos idő múltával újra olvashatni a kinevezési lajtromot, becsvágyók ismételten megcsalatott. Az eredeti kedvencz eszme, a későbbi rögeszme most már végkép kezd elmosódni. Az egészséges elme utolsó parányai folytonos harczban vannak a betegekkel, néha-néha még győzteseknek látszanak, de a folytonos pokoli tűz által táplálva, - mint egy gőzkazánban a kavarodás meg nem szűnik. Egy este és még látszólagos nyugalommal akarja

________________________1893. márczius 12.

el

len irányult. Megtiltotta neki, hogy a bélpoklos- telepet elhagyni merészelje, mert azonnal elfogják. Hogy a rendelet egyedüli czélja a hős férfiú zaklatása volt, mutatja a következő eset. A tartomány- főnök-atya egyszer a Molokaiba menő hajóra szállt, úgy gondolkodván, hogy, ha Dömjén atyának nem szabad a bőlpoklos-telepet elhagyni, neki csak szabad őt egy-két órára meglátogatni. Midőn azonban kiszállni akart, a kapitány azt durván megtiltotta. Ekkor Dömjén atya csónakra ült, a hajóhoz evezett s kérte a kapitányt, hogy csak annyi ideig engedje a födólzetre, mig gyónását elvégezi. Visszautasították. Kénytelen volt latinul hangosan gyónni, miután, mint mondák, azt a nyelvet úgysem érti senki.

Szerencsére nemsokára trónra lépett Kalakai a király, kinek első korménytette az volt, hogy az említett tilalmat visszavonta, mit az ország már felzudult közvéleménye megelégedéssel fogadott. A hawai-i kormány ezen kívül mindenkép igyekezett a szegény bél - poklosok gyámolitásában Dömjén atyának kezére járni. Bő segélyt utalványozott a szerencsétlenek telepe számára s annak hovaforditását illetőleg mindig magáévá tette az ő ajánlatát. így történt aztán, hogy alig pár óv alatt Dömjén atya a czélt, melyért magát a közönséges ember mértékét felülhaladó eme öufeláldozásra szánta, elérve látta. Molokaiban úgy külsőleg, mint belsőleg minden megváltozott A szörnyű kórt meggyógyítani nem tudta, de a betegek szivébe a hit vigasztalásának balzsamát öntvén, azt elviselhetővé tette, elannyira, hogy a szerencsétlenek még boldogoknak érezték magokat s az utazók nem egynek ajkáról hallották, hogy „ha meggyógyíthatnák őket, de csak azon föltétel alatt, hogy Molokait el kell hagyniok, inkább meg se gyógyuljanak soha 1“

Egy amerikai utazó, ki Molokait 1881-ben két orvos társaságában meglátogatta s ott egy ideig tartózkodott, igy írja le a belpoklos-telepet s Dömjén atyát:

„Az ut szóién, s melyet a tengertől elválaszt, a falu végén, kis kápolna áll. A rája felfűzött kereszt s ama másik, mely a temető közepén látható, jelzik, hogy e szegény lakosok nincsenek elhagyva nyomorukban. A kápolnához a temetőn keresztül lehet jutni. Előtte vig gyerek-csoport játszott: kinyitották előttünk a temető alacsony korlátját s tisztességesen köszöntöttek, levéve kalapjaikat. Csak ekkor vettem észre, hogy szegény arczocskáikat sebek és jókora sebhelyek ferdítették el, hogy nagyobb löszöknek keze-lába nyomorék s nóhányan vérzettek. Szóval, többő-kevósbbé bélpoklosak voltak valameny- nyien, szintúgy a lakosok is, kik köszöntöttek bennünket, mikor áthaladtunk a falun. — S minthogy Kalawaoban idegent látni ritkaság, csakhamar egész tömeg vett körül bennünket, kíváncsian nézegettek, de nem jöttek szorosan közel s gondosan kellő távolban tartották magukat, hogy utat hagyjanak. A mint számuk növekedett s újabb és újabb arezok kerültek elénk, mind borzasztóbbnak látszott, mint az előbbi, mig végre lehetetlennek tűnt fel előttem, hogy még élő lényeken a rothadás tovább mehessen, s az emberi test jobban elrutulhasson a síron innen!

Mikor a kápolnához értünk, ajtaja megnyílt s küszöbén egy fiatal pap fogadott bennünket. Talárja nyűtt, kopott, haja kissé borzas, kezei a munkától barnák, kérgesek. De arczán ott ragyogott a jóság, ifjúság, egészség s az erélynek és egyszersmind a szelídségnek kifejezése tükrözött vonásain. Vidám nevetése, egyszerű szives fogadása oly emberre vallott, ki magára vállalni ős megvalósitani képes a legnehezebb dolgokat. Ő volt, ki a legnemesebb és legkeményebb feladatot rótta magára. Dömjén atya volt, az önkéntes száműzött s az egyetlen egészséges a bólpoklos nép között.“

Dömjén atya tevékenységéről a következőket mondja:

„Vasár- és ünnepnapokon Kalawaoban nagy mise volt, mely után átment Kalapaupába, hogy ott végezze az isteni tiszteletet. Délután visszajött Ka- lawaoba vecsernyét és hitoktatást tartani s azután másodszor is elment Kalapaupába ugyanazon vallási gyakorlatokra. Csak mikor késő este hazakerült, szakított időt magának, hogy kitakarítsa lakását s elkészítse vacsoráját ...

Ép úgy orvosa volt a testnek, mint a léleknek, hozzá még biró, tanító vagy akár ács, festő, kertész, gyakran sirásó is. Értett minden mesterséghez és nem riadt vissza semmitől, mi hasznára válhatott azoknak, kikért magát feláldozá . . .

Mindennapos vendége voltam Dömjén atyának, de vajmi sokszor nem találtam otthon; ha aztán elindultam keresni, olykor valamelyik háztetőn láttam meg, a mint ácsmunkát végez, néha a kertben dől-