Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-01-29 / 5. szám
XXI. évfolyam. 5. szám. Szegzárd, 1893. január 29. TOLMEGYEIKOZLOHY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitóegyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre . . . . . . . 6 frt — kr. [Tél ...........................3 „ - „ Ne gyed évre...........................I „ 50 „ Egy es szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Megj e 1 e n: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az hetenkint egyszer, vasárnap. lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirde 'tézendök. küldendők. tések jutányosán számíttatnak. Selyemfonoda Szegzárdon. Bezerédj Pál ur, selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazott azon, Szegzárd jövő fejlődésére mélyen kiható terv megvalósitásán fáradozik, hogy az itteni telepet, mely már is sokszor százakra menő munkáskezet foglalkoztat, egy fonodával kiegészítve, a selyemipar egyik azilumává változtassa át. A terv szerint a fonoda százhúsz orsóra berendezve a csörgető partján helyeztetnék el s álluna egy nagyszabású épületből, melynek fóldszinljél a gőzgépek s raktárak, emeleljét pedig az orsók s az ahhoz szükséges személyzet foglalná el. Tudlunkkal egyike lenne ez az ország legnagyobb selyemfonodáinak, mert mig a pan csóvái csak 80 orsóra van berendezve, a szegzárdiban pedig egy harmaddal több, vagyis 120 orsó lenne működésben. A csörgető vize, mely tudvalevőleg állóvíz, de forrásokkal bőven el van látva, igen alkalmas lenne a fonoda vízszükségletét fedezni, mely naponkint 120 hektolitert tesz ki s állandó tisztaságot igényel, a mely tulajdonnal a csörgető vize mindenkor tündökölt. íme a terv rövid vonásokban, melynek Tolnavármegye székhelyére: Szegzárdra vonatkozó fontosságát kiemelni és részletezni alig szükséges. Szegzárdon már a negyvenes években boldogult Bezerédj István kezdeményezésére, a vármegye támogatása mellett léte- sittetett selyemgyár, de természetes csak igen kezdetleges színezetű, most a nagy előd méltó utódja vette kezébe az ügyet, hogy a szép eszmét az előre haladott kornak megfelelő alakban újra feltámassza. Üdvözöljük Bezerédj Pál urat, kit megszoktunk az önzetlen munkásság és önfeláldozás eszményjének tekinteni működésének ez újabb stádiumában! Szegzárd bizonyára a legnagyobb hála- érzettel eltelve siet a ministéri meghatalmazott ur támogatására s tervei megvalósításában tehetségéhez mérten segédkezet nyújtani elsőrendű kötelességének ismeri. S majd ha a zakatoló gőzgép s a 300 alkalmazott munkás keze a misztikus, tengerszem alakú, tó partján egy uj s az ország közgazdasági helyzetére rendkívül előnyös iparág életét, virágzását hirdeti, akkor tán a Garay János ákai legendájában megénekelt lovag vár királyi sirrabló bűne is bocsánatot nyer s elnémul a szerzetes bus harang-zaja, mely csendes éjeken felzugni szokott, mert hisz a várból, mely bűnök tanyája volt, az áldásthozó munka épülete kelt ki s a bus harangszó helyett a munkásokat hivó csen- getyü messzeható szava s a működő gőzgép éles fülylye egy uj kor feltámadását jelzi! b. Veszünk, pusztulunk. i. Mily borzasztóan hangzanak e szavak! Pedig ha az élet zajló tengerén végig pillantunk, szomorúan tapasztaljuk, hogy az tényleg úgy van és hogy a földi életünk olyan, mint a tenger hullámaira eresztett hajó. Alig van néha egy kis szélcsend derült ég, ragyogó napsugár mellett, máris tornyosulnak nehéz, sötét teliegek s a felkorbácsolt hullámóriások hányják, vetik, mint egy dióhéjat. Minden perez, minden pillanat egy újabb halálfélelmet hoz. Csakhogy e végellennek látszó tengernek van ám egy biztos révpartja, egy biztos kikötője is minden hajója számára, mely azt a hullámoktól megvédi, azonban kevés manapság az oly kormányos, a ki azt a biztos révpartot, a biztos kikötőt felkeresné s a földi életünk ezen ide-oda hányt-vetett s a hullámokkal küzdő hajóját a veszélyektől megmentené. Hány ily hajó, hány ember élete sülyed el a végellen tenger mélységes fenekére? Hány gyermek életét oltja ki a gyógyíthatatlan betegségek különböző nemei, kolera, korai pálinka ivás és a rettenetes difteritisz; de hány száz meg száz gyermek pusztul el a difte- ritisznél is borzalmasabb befészkelt betegségnél, mely titkon, az éj sötét leple alatt olto- gatja ki a magzatok életét mielőtt megszületTÁRCZA. szekszárdi 1113a. o ra.. LíHüÜüSRég’ volt, számos tavasz virult már Azóta el, hogy láttalak: Te, pálmafáknak sátorában Busongva álló ősi lak ! Úgy állsz itt, elhagyottan, árván, Vidám gyermekseregre várván; Várván hosszan, némán, epedve, A múlt emlékein merengve S az elrepült időn. A boldogságnak itt derült rám Legelső, nyájas hajnala, Mig álmaimból a kelő nap Édes valóra csókola. Keblem örömlángokban égé S örömeimnek nem volt vége; Hol a lombos fák hűvös árnya, S az édes itthon szent magánya,' Valának híveim. Itt ölelt áldó szeretettel A jó anya gyengéd kara, S ábtándok tengerére vitt el A csillagszemü éjszaka; Itt érzék édes égi kéjét Öledben, ébredő természeti Hogy biztatott, rám mosolyogva, Szelíden intve, hívogatva, Egy-egy ifjú remény. Ifjú-remény: dalos madárka, Virágliget, boldog magány I Dalolva csörgő csermely árja S egy rózsaajku kis leány. Hol vagytok, boldog ifjú évek ? Ti csábos, andalító képek! Ti édes, bátorító álmok 1 S ti megigéző szemsugárok I — Otfr merre tüntetek ? — Haló virágok, tört remények, Elmúlt idők bús romja csak; S a kikhez oly epedve vágytam: Rég’ sirverembe szálltának. Velők a boldog ifjú évek, Ábrándok, kedves epedések, Rózsái egy szebb létnek, kornak, S dala a zengő, csalogánynak Homályba vesztenek. Itt járok újra, andalogva, A csendes laknak udvarán, Biztatva a setétlő égről A szőke hold tekint le reám. Az esti szellő halk fuvalma Az édes múltat elsusogja; S én látok bűvös álmot, képet S a hév, mely ifjú lánggal éget: Letörli könyemet. Karaszy Mihály. Türelem rózsát terem. Irta: Hajnalka. — Ida, tehát még mindig nemi? — Mondja, mivel érdemeltem meg bizalmatlanságát. Úgy hiszem, már elég ideje vagyok türelmes, eddig mindig félre hagytam magam vezetni az Ön kedvencz közmondásával : »Türelem rózsát terem« ; de én még rózsáit le sem szedve, máris töviseit láttam, — érzem. Ida kérem, könyörüljön meg végre rajtam; mert hisz ez a bizonytalanság oly gyötrő, hogy azt ki sem mondhatom. — Talán jobb lenne, ha egy konsekvens »igen«- nel vagy »nem«-mel felelne, mert ez a bizonytalanság sokkal borzasztóbb. Izgatottan fel-alá járkálva a salonban, beszélt Pávy Endre, egy feltűnően csinos, barna fiatal ember, ki utolsó szavainál megállt és várakozásteljesen függesztette szép fekete szemeit Idára, ki a pamlagon ülve, szórakozottan lapozgatta- asztalán fekvő emlékkönyvét. Ida karcsú, magas alak, valódi szőke szépség, halvány, rózsaszín arczczal, nefelejts szemekkel. Ez a kedves tündéri lény izgatottságát egy mosoly alá akarta rejteni és enyelgő hangon mondá: — Türelem rózsát terem. De ez a máskor oly türelmes Endre, ma úgy látszott, nem akart az okos szóra hallgatni, mert még hevesebben beszélt. — Már újra ezt hallom, legalább is huszadszor. Mit jelentsen ez ? Hát más feleletre soha nem vagyok érdemes ? Én, aki már egy egész éve szeretem, tehát úgy hiszem, elég ideje lehetett engem kiismerni; de Ön a helyett, hogy felelne, csak türelmesen meghallgat és később talán barátnői körében gúnyolódnak szavaim felett. Ha tudná, mily nagyón fáj ez a tudat... — Na Endre! hát maga meg ilyesmit tételez fel rólam ? Úgy látszik, maga sem ismer engem. — De tudja mit? hagyjuk másra ezt a tárgyat, mert te«
