Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-24 / 39. szám

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (39. sz.)

hogy a gondjaira bízott gyermeknek ápolásában, nevelésében megfáradt, nyugalomra, pihenésre volna szüksége; ez okbúi óhajtása, hogy a gyermeknek nevelését oly férfiú gondjaira bizhassa, akinek kezei az I gyengülő kezeinél erősebbek és akinek lelkében a gyermek neveléséhez első sorban kivántató erély és türelem, a szeretettel párosulva feltalálhatók lennének.

A jó öreg urnák kifejett ezen óhajtása előtt, azon bibliai mondás felidézésével lelkeinkben, hogy „az öreg ember előtt felkelj és az ő orczáját megbecsüljed“, valamennyien meghajoltunk és bizodal- munk, osztatlan szeretetünk összevetésével megválasztottuk a mi Jozsuénkat.

Büszkék voltunk rá mindannyian; úgy tekintettük, hogy „nincs semmi oly nehéz, mit karjaival megragadni, — semmi oly fönséges, mihez fölemelkedni ne merne“: Kezének ős szivének erejét érzi, korlátot és lehetetlenséget nem ismer és a czél, a melyet elérni akar, világosan van megrajzolódva előtte. Hitünkben ős bizodalmuukban nem csalódtunk. Választottunk a szó valódi értelmében is Józsuánk lett; vezetett bennünket tüzoszloppal, hogy az életnek nagy pusztaságában senki mi közülünk el ne vesszen.

Ez az ő feladata, elődjének feladatánál bizonyos tekintetben már nehezebb volt. A bölcsőjéből kikerült gyermek, létezésének tudatára ébredett s neki jutott a kötelesség, hogy a gyermeki szivet felemelje, ártatlanságát megőrizze és elméjének fogékonyságát, a szép és nemes tettek megkedvelése iránt kifejlessze. Ezeket a feladatokat nem kicsinyelheti senki, ha figyelembe veszi, hogy a gondozás alá vett gyermek, kissé dac/os, önfejű ős engedetlen volt.

Egyesületünk kezdő éveiben az volt az első feladat, hogy a testületi közszellem, az összetarto- zandóság érzete, leikeinkbe minél inkább beoltassék ős ez által egyletté alakulásunk czélját, rendeltetését, minél tökéletesebben elérhessük. Az ut, amely ezen feladatunk czéljához elvezetett, nem volt rózsákkal behintve, hanem nagy részében rögös, süp- pedékes. járhatatlan. Lelkesülésünk első fellángolását közönyösség, — gyermeki szivünk felbuzdulását visszaesés, érdeklődésünk hiánya váltotta fel és e miatt a kitűzött czélnak elérése csaknem lehetetlennek látszott.

Vezetőnket, Karbolt István kartársunkat mind ez bánthatta, szomorithatta, de kétségbe nem ejtette; a közönyösség, részvétlenség okait kereste egyben, kereste másban, de kislelküséget, visszavonást, kartársaiban nem tételezett fel soha! És az előtte ragyogó tüzoszlopon kívül, ez a körülmény volt, a mely az útjába került akadályok legyőzésére karjaiba erőt, szivébe vágyat, bátor-ágot csepegtetett. Megragadva tehát minden alkalmat, a mi czéljainak kivitelére alkalmasnak látszott; egyleti életünkben még a legaprólékosabb dolgokat is komoly figyelmére méltatta, a fontosabb ügyekbe pedig beleön- tötte lelkét. Magát az egyesületet, bizonyos méltóságban tüntette fel és mindezek által a testületi közszellemet, az összetartozandóság érzetét sikerült létrehoznia.

Törekvésének főczélját, a megteremtett korszellem buzgó ápolásán kívül, arra irányozta ezután, hogy hatóságaink és fellebbvalóinkkal megismertesse, hogy az államőlet nagy gépezetében, mi is egy parányi kerék vagyunk, a mely kicsinységének daczára is olyan fontos részecske, hogy nélküle a nagy gépezet tökéletesen oem működhetik. Ezt a czélját is sikerült elérnie.

A községi törvény szellemében megkészitett szervezési szabályrendelet előkészítő munkájánál,

egy az előtt hallatlan eset történt; meghallgatták a községi jegyzőket is. — Azt mondták: „Tinektek a gyakorlati életből merített közvetlen tapasztalataitok vannak: a népnek jellemét, észjárását, gondolkozását, közvetlen megfigyeléseitekből ismeritek, nyilatkozzatok: hogyan gondoljátok a törvény szellemét, legkevesebb rázkodtatással, a nép érzületébe gondolkozásába átvinni ? — És nyilatkoztunk, becsülettel, komolysággal, magunkhoz és állásunkhoz egyaránt méltóan.

Egyleti elnökünknek sok és nehéz gondokat okoztunk akkor, amikor már a saját lábainkon kezdtünk járni. Egyes dolgokat illetőleg, erőinknek és hatáskörünknek túlbecsülésével oly eszmeket érintettünk, a melyek alapszabályszerü czőljainkat túl haladták, egyleti életünk keretein kívül estek; — mig sok dolognál, a melyeknek megvalósítása, saját jól felfogott érdekeinkből volt kívánatos, néha ellent- állást és sokszor lanyhaságot tanúsítottunk. Az első esetben tapintattal, okos mérséklettel intett, zabolázott, — utóbbi esetben pedig serkentett, buzdított, lelkesített.

A jegyzői árvaházi alap ma már tekintélyes összegének létrehozatala, első sorban szintén Kerbolt Istvánnak köszönhető és hat évi működéséből kifolyó sok szép érdemeinek, ez is egyik kimagasló részlete.

A kép, melyet jegyzői egyletünk tiz éves múltjáról megrajzolni kívántam, befejezettnek nem tekinthető, mert hiányzik belőle a fénysugár, a mely az egésznek az ólethűsóget megadja.

Utoljára hagytam, és pedig szándékosan hagytam utoljára azt a férfiút, akiről először kellett volna szólanom; akinek vokonórzósü, kifogyhatatlan melegségü szivjósága egyesületünk bölcsőjénél kezdődik ; akire való kedves emlékezéssel Kerbolt István működésének jellemzésénél mondottam: „vezetvén bennünket, hogy el ne tévedjünk, tüzoszloppal.“

A mélyen tisztelt közgyűlés bizonyára észrevette, hogy a tűzoszlopban szeretve tisztelt alispán urunkat értettem. Alispán urunkat, a kinek egyleti életünk iránt tanúsított figyelmét, meleg érdeklődését és állandó jó indulatát emlékezetünkbe hogyha visszaidézzük: felragyog előttünk a csillagzat, a mely a mi Kerbolt Istvánunkat vezette. — Ezt a csillagzatot, a községi jegyző jó csillagát, dicsőíteni, magasztalni nem kívánom, mert iszen működésének mindannyionkra kiható áldást osztó sugaraival, dicsőíti, magasztalja az önmagát. — De igen is, ihletett szívvel valameunyiönknek egygyé olvadt szent érzésével, azt az imaszerü hő kívánalmamat fejezem ki, hogy vezércsillagunknak, szeretett alispán urunknak drága életét, kedves hazánk javára és felvirágoztatására, a mindenségnek hatalmas ura még igen sokáig tartsa meg.

(Vége’ következik.)

Egyházmegyei közgyűlés.

A tolnai evang. ref. egyházmegye — mint előre jeleztük — szept. 19. és 20. napjain tartott szokásos évi közgyűlését Szegzárdon, a városháza nagytermében. Jelen voltak: Csekey István esperes, vár- konyi lelkész, (egyházi elnök). Szilassy Aladár egyházmegyei gondnok (világi elnök) A jegyzői, tanács- birói és lelkószi kar majdnem teljes számban, úgy, hogy csak Dőczy József váraljai lelkész s egyházm. tanácsbiró hiányoztak, de elmaradásukat az elnökségnél ők is igazolták.

Kimagaslóbb tárgyai voltak a közgyűlésnek: 1. Az újonnan választott közpénztáros Kátay Endre

1893. szeptember 24.

tek volna válaszfalat, nem ismerte a saját kartársát nem ismerte a más járásbeli jegyzőt.

Egy-egy megyei gyűlés, vagy más fontos összejövetelek alkalmával fordultak elő ismeretségek, de mily csekély volt azoknak a benső értéke! Emlékszem rájuk nagyon jól. A mikor egy-egy nagyobb összejövetel alkalmával egyik vagy másik kartársunkban felismerni véltük, hogy az községi jegyző: valamely ismerősünktől titkosan kérdeztük meg, ki ez, ki amaz ? Erre aztán következett a sajátságos ismeretség, a melyet benső értékűnek csakugyan nem tekinthettünk.

„Az a szép sudár bajuszu, aki ott jobbról ül -— mondotta halkan a kéi'dezett — az a tamási-i jegyző; az a másik, az a galambősz, az a felső- nánai, ott mellette az a kevésbbé ősz, az az öregnek a fia, az is jegyző és az a fehér kalapos, az meg a bonyhádi másodjegyző.

Ilyen volt a tiz óv előtti ismeretség. A másmás járásbeli jegyzők közt barátságról, baráti sze- retétről, kartársi rokonérzésről szó egyáltalán nem lehetett.. A másik járásbeli kartársaikról úgy vélekedtünk, hogy más azoknak az érzésük, gondolkozásuk, más azoknak még az imádságos könyvük is. És ezerféle gondja, ezerféle ügye-baja az életnek, a melyek következtében a mindennapiság köréből kiemelkedni nem tudtunk, annyira elfogultakká tettek bennünket, hogy ezt a nagyon is visszás állapotot teljosen megszoktuk; magunkat beleéreztük és csaknem természetesnek találtuk.

Ebből a kellemesnek látszó szunnyadozásunk- ból a jó öreg Szalay bácű rázott fel bennünket; a barátságnak, a kartársi jóindulatnak olyan melegségével, olyan közvetlenségével szólott hozzánk, hogy az valamennyiönket meglepett. Jóságos szavai sziveinkben a rokonérzóst azonnal felkeltették és hallgattuk a mi jó öregünket áhítattal, miként egy apostolt. Hozzánk intézett felhívásából, a messze távolba kitűzött nemes czéljait valamennyien megértettük ős örömtől sugárzó arczczal adtuk meg reá a választ, hogy a felemelt zászlót követni fogjuk: „esküszünk a mester szavára“.

Megszületett tehát a tolnamegyei községi ős körjegyzők egylete, valamennyiünknek örömére. És itt a történeti igazság érdekéből tartozom felemlíteni és kész örömmel is említem fel, hogy egyletünk megalapításának munkájához, Perczel Dezső akkori szeretett alispán urunk, a mindannyionk által tapasztalt önzetlen jóindulatával szintén hatékonyan hozzájárult.

Jegyzői egyletünk bölcsőjénél, a jó öreg Szalay bácsi atyai gondoskodással őrködött; haragos dajka szilajjtezekkel hogy ne érintse: csendesdeden a saját kezeivel ringatta. Szép is lett a kisded nagyon, ős életre való voltát már az első bemutatás alkalmával mindannyionk előtt igazolta.

Egyesületünk fennállásának első éveiben u. is, igazi benső örömöt szolgáltatott valamennyiönknek annak a tapasztalása, hogy az idegensógnek válaszfalai, egymással való érintkezéseink által ledöntetnek, eltávolíttatnak; hogy lehet az a hegyháton túl lakó községi jegyző, a hegyháton inneni jegyzőnek bizalmas barátja, jóakarója. Gyakoriabbakká vált érintkezéseink alapján, a kölcsönös bizalom, a kölcsönös megbecsülésből (származőlag) kifolyólag, kedves tapasztalatára jutottunk annak, hogy az előttünk előbb ismeretlen kartársaink közül, sokaknak kifogástalan melegségü jó szivük van és hogy egyiktől és mááoktól is, a baráti érintkezések során, az életben nagyon is szükséges hasznos dolgokat lehet tanulni.

Jegyzői egyletünk életidejének harmadik évét betöltötte, előállott a jó Szalay bácsi s kijelentette,

csak csizmadia kabanus volt — ennek pótlására a konyakos üvegből is töltött egy pohárkával. Az Aranyos Vidék felelős szerkesztője azt állítja ugyan, hogy a konyakos üvegben csak gabonapálinka volt, de mivel ennél igazabbat soha sem mondhatott, nem C7áfolom meg, legyen igaza.

Dikicses-Kecskősen ez alatt fenekestül felforgatták az egész Kaptafáy házat, a Jancsi inasok hátán nem kevesebb, mint három sing törött össze rövid két hét alatt, de azért a kutyabőr még sem került elő. — Végre is kiválasztotta majsztram a legszebb darab csikó-bőrét — mert abban állapodtak meg, hogy meg ér ez legalább száz darab kutyabőrt s összepakolták a családfával, majsztram uram pedig mivel írni nem tudott, előszólitotta a legszebb írással dicsekedő Jancsi inast s következő levelet diktálta melléje.

Édes fiam!

A leveledben említett kutyabőrt eleget kerestük, de sehol sem találtuk meg, nem is láthattál te olyat nálam soha édes fiam, hisz mint tudhatod, ón becsületes jó munkát szoktam csinálni, ahhoz pedig a legjobb fajta lóbőrt használom, milyet ime küldök is egy dax*abot, többet ér ez, mint egy tuczat kutyabőr.

Bár nehéz szívvel, kívánságodra küldöm százados családfánkat is, de kérlek édes fiam, jól becsüld meg, mert ezen kereste még a 77-ik nagyapád is az első darab kenyeret s az ón kis vagyonkámnak is, mely most Isten kegyelméből éppen 50 ezer

Itt fordítani kellett, mivel egy lapx*a több nem fórt s ekkor látták, hogy a Jancsi inas úgy össze mázolta csirizzel a papirt, miszerint igy elküldeni nem lehet. A sing közbejöttével meghagyatott tehát nókie, hogy e levelet ékes caligrafiával másolja le.

III.

Ha valakit a paradicsomba Gábriel árkangyal protekczió folytán visszaengedve, az talán képes lenne leírni azt az örömet, mely Dikicsesi és Kecs- kési Kaptafáy Iván ur keblét eltöltötte, midőn a szállító-levelet kézbesítették neki. Szaladt vele egyenesen Váltósiókhoz, oda hozatta s ott bontotta föl a csomagot:

Legfelül volt a levél, meg se nézte, hanem átadta Zirzabella nagysámnak, hogy olvassa ő, hogy tőle hallja boldogságát. — Minden szem Zirzabellára tapadt, ki édesen csengő hangon kezdó olvasni a levelet:

„Édes fiam Jancsi!

No de, nehogy Önök azt legyenek kénytelenek hinni, hogy a levél tartalma a postán változott meg: bízva az Önök indiscretiójában meg súgom, hogy azt Jancsi inas keserűségében czifrázta ki egy kicsit a másolásnál — és igy folytatása ez volt:

„Mint tudhatott, kötélre való gazember nekem csak egy kutyabőröm volt, azt pedig elvitted a hátadon, ha már azt is elszakgattad, mint elprédáltat annyi pénzemet, itt küldök egy egész lóbőrt s fol- toztasd meg belőle, ha tetszik a János inast is elKüldöm a százados kaptafánkat is, a mint kívánod, de ha meg nem becsülöd: gazember, annyi bocskor szíjat hasitok a hátadból, a hány stifli-sze- get vertünk bele ón, nagyapád, szépapád s hetven- hetedik öregapád.

Hogy melyik király adta neked a dikicsesi és kecskósi előnevet, arra nézve válaszom az, hogy semelyik se, hanem azért viselheted bátran, hisz apádnak főszerszáma a dikics, anyád pedig a kecskék (értsd szabók) családjából származik, ha pedig te ezt szégyenled 50 ezer frtnyi vagyonomból egy hunczut krt sem kapsz. Stb.

Talán mondanom sem kell, hogy Iván ur csak azért volt még a szobában, mert lábai, mintha gyökeret vertek volna, sehogy sem akartak megmozdulni. A mama képe hosszabra nyúlt, mint Sepsi- Szt.-Ivány, Zirzabella nagysám a kétségbeesés szólón állt, mert mi tagadó, ő nem a predikátumaiért s családfáért szerette Ivánt, csak a papa arczán nem volt látható semmi változás, ő egy kiérdemült uzsorás higgadtságával törte meg a komoly csendet, mondván: már édes leendő fiam uram az igaz, hogy a lóbőr nem kutyabőr s a kaptafa nem családfa, de az 50 ezer foxúnt, ha bankóban, ha rószpénzben 100 ezer korona s ha az apja ui’amnak annyi van s magának adja, úgy nincs kifogásom az ellen, hogy lányomat feleségül vegye s a rőszvény-takarókp. legközelebbi közgyűlésén, hogy magának tisztességes hivatalt biztosíthassunk — elcsapjuk a pónztárnokot.