Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-20 / 34. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (34 sz.) 1893. augusztus 20. jón szabad-e ő róla egy lapon megemlékeznünk a fejedelmi nagyokkal, az élő és rég porló dicső uralkodókkal ? ... Mi úgy véljük, hogy nemcsak szabad, hanem kötelességünk is! Mert vájjon kit vezetne még ma is sötét elfogultság és bűnös előítélet az ő nemzet- boldogitó nagy munkáinak megítélésénél? Ki tartaná ma már hazafiatlanságnak, a felség iránti illojalitásnak — mint sajnos, nemrégiben még sokan — az ő személye iránt nyilvánuló tisztelet, szeretet és kegyeletnek említését, mikor egyszersmind a király iránti tör- hetlen hűségről és szent ragaszkodásról beszélünk? Ki mondaná ma már — balgatagul — összeférhetetlennek e két érzeményt? Józan gondolkodású fő nem; hazafiasán érző szív nem!.... Hiszen Kossuth Lajos személye, élete, munkálkodásai stb. jóformán már a történelemé és a ma hogy úgy szóljunk működésben levő történetírás kimondta már ő róla a részrehajlatlan bírálatot s odahelyezé őt a világtörléneli nagyságok elérhetetlen szent magaslatára, honnan a 91 éves aggastyán már ha akarna sem tudna alábukni a tőrpék alacsony, posványos talajára. Ő már csak- emelkedni tud az idő távolával szemeink előtt, csak nőni, nagyobbodni tud szivünkben és emlékünkben! S valójában, nem beteljesülve látjuk-e raja Petőfi remek honfidalának eme arany szavait: »de mint az árnyék nő, midőn az est közelget«? — Nem azt látjuk-e a legközelebbi nagy szerepléséből is, mikor a függetlenségi párt szakadása alkalmából, a hozzá, mint nemzeti nagy prófétához zarándokolt képviselőknek élő szóval, de arany tollával is a sajtó terén a párt tagjainak s az egész nemzetnek azokat az utol- érhetlenül bölcs tanácsokat, a hazai szent békesség és nemzeti boldogság üdvözítő igéit, osztogatta, küldözgette honszerető nagy lelke egész melegével s honért aggódó nagy szive mérhetlen bánatával? Bizony-bizony olyan ő — mutatja ezen az egész nemzet osztatlan tetszéssel fogadott bölcs tanácsadása is! — mint a növekvő esteli árnyék, mindig nagyobb, óriásibb lesz dicső alakja lelki szemeink előtt; de olyan árnyék ő, melynek sötétje nincsen, árnyék, mit megvilágít, bearanyoz a nagy múlt s mire örök fényt vet a még szebb jövő, mikor a nagy szív, tiszta ész és törhetlen jellem — lerázva magáról a halálban mindazt, Fő bútor volt az ő kalitkája!... Ki írná le azt a nagy örömet, Melyet érzett a vig gyermek sereg, Mikor Csacska díszesen bevonult ? Bizony-bizony csak egy kicsibe múlt, Hogy az a sok egetverő vivát Nem robbantotta fel az iskolát!... Az örömnek szörnyű nagy zajától A földabrosz, fali-tábla tánczol, Földgömb mozog, pad recseg, fal reped, Ül Piripócs kis népe ünnepet! S az öröm-zaj az ünneplés tárgya: Csacska, a szép beszédes madárka. „Uj tanuló!" — „ábéczés!" — élczelnek S nagyot nevet rajta a sok gyermek. „De vájjon ez fizet-e tandijat? S kap-e, mint mi, olykor nadrágszijat ?“ — így árad a szó a gyermekajkról S kaczag egyik, mikor a másik szól. * A papagály gyorsan tanult nagyon, Már egy egész kis szótára vagyon Gyermek-nyelvből, tantermi beszédből, — Tollas feje szinte beleszédül! — „Vigyázz!" „Figyelj!" „Ejnye gonosz selma!" — Mint Jámbor ur tanítás közt mondja. „Tanító ur! eresszen ki kérem!" Akárhányszor berregted szépen. Ha Jámbor ur pár perezre kilábol a mi por, a mi a gyarlóságra emlékeztet — nemzeti Phárosz-ként örök állandóságban ott ragyog bonunk szép egén, hogy tanuljunk tőle hont szeretni, a szent eszményi kitartón követni!... Vajha Lajos napján minden magyar megemlékeznék erről; vajha e nap országos és kegyeletes megünneplése is — épp úgy, mint az említettük másik kettőé — mind nagyobb tért foglalna a honfiak szivében, hogy ez a polgári szent háromságunk tiszteletére szentelt nemzeti nagy hét is tenne bennünket erősebb magyarokká, jobb hazafiakká, mert hajh! sok az ellenségünk, kicsiny a táborunk! Nagy-Szeben és Turóczszenlmárton felől hűvös szél fujdogál, — e veszélyes légáramlatot megsemmisíteni, vagy csak ellensúlyozni is, a tömörült hazafiak királyt tisztelő, hazát szerető szent lelkesedésének zugó vihara képes! Borzsák Endre. Vasút és kenyér! Midőn a hetvenes évek elején a Duna-Dráva vasutját építették, melyet később opportunitási szempontból zákány-báttaszéki vasútnak elkereszteltek, az Alduna jobbparti lakosságnak azon kételyét, hogy miért nem épül ezen vasút mindjárt tovább, miért marad ez a zsákutezában, vagy miért nem hajtják végre e vasútról szólló beczikkelyezését, a mely direkt kimondja a Duna partjáig való kiépítését, avval iparkodtak eloszlatni mérvadó helyeken, „hisz ez csak rövid idő kérdése". Azóta több mint húsz év mul- lott el. Ezen idő alatt mennyi jövödelmet hozhatott volna ezen ország szivét átszelendő vonal, minden számítást felülmúl. Itt nemcsak a helyi érdekű, hanem az országos érdekek fructificatioját számba kell venni. Igaz, ezen húsz év alatt a néhány négyszög mértföldnyi területen építettek vasutakat. Csinálták a sárbogárd-szegzárdit, a melyre később még visszatérek, csinálták a szabadka-bajait, és csinálták a kiskőrösi-bajait. Más szóval a hetvenes években volt a vidéknek egy zsákutezába végződő vasútja, azóta felszaporodott négyre egy keskeny kis területen. Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy az igyekezet a tovább építésre mindig meg volt, sőt a hetvenes évek óta, sokszor váltakozó miniszter urak, úgy látszik, tetszelegtek maguknak abban az élvezetben, hogy miudegyik Báttaszékről a Duna partjáig kimérették a trace vonalat. Néha diplomatiai szempontból, mint például 1880-ik évben, a mikor a déli vasúti társaságot ezen vonal kiépítésével fenyegették és a kartell kötést vele ilyen utón megcsinálták. Néha pedig azért tracirozták, hogy a közvéleménynek egy konezot oda dobjanak. Sőt ;a boldogult Baross Gábor győri programmbeszédjében a A gyermekkel teli iskolából, Mig oda jár, felvigyázni sem kell, Csacska tartja őket folyton szemmel S oda kiált a rossz lármázóra: „Csend!" — s a gyerek elhallgat e szóra, Azt véli, hogy Jámbor ur dorgálja S kineveti érte az osztálya. És ez igy megy nap-nap után szépen, Gyönyöi ködnek a Csacska-beszéden. * Történt egyszer, — úgy Szent-Mihály tájon, Hogy Jámbor ur nem volt olyan jámbor, Mint egyébkor, — haragosan kelt fel, Rossz álma volt — s a gyermek sereggel Szokatlanul szigorúan bána, Szinte rezgeti tisztes ősz szakála. S épp kapóra Bodzás Kancsal Pista Kis szomszédja könyvét széthasítva S más rossz fát is tevén már a tűzre: Hozta Jámbort nagy haragba, tüzbe. „Nosza jer ki! — dörgött rája Jámbor Gonosz selma! Sok van a rováson!" S vékony pálezát fogva vén kezében, A rossz Pistát verni készül éppen, Mikor Csacska felkiállt, rikácsol: „Tanító ur! - jaj, -- jaj, -- jaj! - ne bántson!" S Jámbor Bálint magát elnevetve Nagy kaczagva szólt: „No szedtevette, Kenyeremnek javát bár megettem, Duna áthidalását Báttaszék és Baja közt elkerülhet- len szükségesnek tartotta és pedig mint ő mondá „legrövidebb idő alatt". Ezen utóbbi húsz óv alatt a négy zsákuteza területén lakó lakosság sokon ment keresztül. A még néhány évvel ezelőtt , dúsgazdag vidék ez idő alatt tönkre ment. A hol azelőtt erős centripetalis gyUl- helyek voltak, a mennyiben messze vidékről ide seregeitek százával a munkakei’esők, itt keresve a téli kenyerüket, most ép oly arányban ezen helyekből centrifugális helyek lettek. Százával, ezrével a világrózsa minden irányába, vándorbotot kezükbe véve, sietnek éhező családjuknak a legszükségesebbet megkeresni. Szegzárd, Báttaszék, Bonyhád, Paks és Tolnamegye kisebb községeiből apraja, nagyja menekül. A hol azelőtt gondtalan, vig élet pezsgett, most szomorúan fejét lankasztva arra gondol, „mi lesz belőlünk ?“ A hol azelőtt serény munkálkodás által egy kis vagyonkát szerzett, most összetett kezekkel kell várnia, mit fog egy bizonytalan jövő hozni és ez idő alatt elkölti az összetakaritott fillérjeit. Az idén volt egy kis búzatermése, kilátása van egy kis tengerire is. De ki bir azon jóslati tehetséggel, hogy ez jövőre is igy lesz? Mi lenne azután .eme vidékből? Ne adja a mindenható, mert akkor földönfutóvá leszünk. Hol kereshetjük ennek egyik kutforrását? Csakis a félszeg közlekedési politikában.. Igaz, a világ összes vasutjai nem akaszthatták volna meg a filloxera pusztításait, de a nyomor eme fokától nem kellett volna rettegnünk. A mikor a sárbogárd-szegzárdi szárnyvasut kiépítésére a megyétől a subventiot kérték, e sorok' Írója pártolva a megye ezen u| közlekedési vonalát, csak azt volt bátor a megyegyülésen kérdezni; gondoskodott-e a megye, ha már subventionálják, nem-e marad ez szinte zsákvasutnak ? Az akkori alispán ur, a törvényt czitálva, azt felelte, hogy privát vasutat nem lehet állam vasúttal összekötni. Erre e sorok Írója folytonos „eláll" közt azt replikázta, miután nem tudni meddig marad ez privát vasút és mikor mehet át állami kötelékbe, jó volna eleve gondoskodni, hogy annak idejében a szegzárdi vasút leg-» alább Báttaszékig kiépíttessék. A közel jövő nekem adott .igazat és mily jó lett volna annak kiépítése, legalább nem volna két csonka vasút egymás mellett Azóta mily szomorú állapotok létesültek. Igaz, hogy a filloxera által ejtett kárt nem tudja egyhamar más valami pótolni, de ha minden irányban dél és kelét felé, a Dunán át és Baranyavárig vasutjaink volnának, a mi által a kereskedelem és ipar mindenesetre emelkedett volna, nem éreznénk eme elemi csapások oly nagy súlyát. Ha lettek volna mindenfelé gyors közlekedési utaink, hogy a nyers termesztmények kölcsönösen szállíthatók lettek volna, kérdés hány ipar- és gyártelep létesült volna már a megye területén. Ott azonban, hol a közlekedés szekér elé fogott ökrökkel történik, ott a mai gőz és villanyosság idejében nem igen akad vállalkozó. Nem kellene Tolnamegyéből még Amerikába is De ilyet még soha sem nevettem. Most köszönd e szép szavú madárnak, Hogy jelenleg bűnödért nem bántlak! Kotródj helyre s jól jegyezd meg máskor: Duplán kapsz, ha másokat itt bántól!" * No de bizony Jámbor Bálint bátya Kancsal Pistát már szimplán sé bántja, Mert hogy Csacska úgy megnevettette: Az ebédjét nagy étvágygyal ette S mert öreg volt és kövér is mellé (A halálnak több ok ennél kell-ó?) Szivszólhüdós oltá életét ki, Nem kellett már hurczolkodni néki A felépült szép, nagy uj lakásba, Elment ama sokkal szebb világba, Hol örök fény mosolyog, ragyog ránk, Ha itt alant híven végzőnk munkánk! * Hát Csacskára vájjon ki kiváncsi? — Mi sorsa lett, elmondom, csak ácsi! —■ Vagyis hallgass, kis olvasóm, kérlek: Mig a farkát mondom el mesémnek! Jámbor urat eltemették szépen, Kegyelettel a nagy domb tövében. Nem volt oly gyász ama nép között rég, Megsiratta őt az egóaz község! Gyászolt az agg és sirt az apróság, Sőt tudomást vett róla az ország,
