Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-05-28 / 22. szám
2 1893. május 28. fejlődött, javíttatott, csak a néptanítók helyzete — igénytelen változásokkal — maradt a régi s így a tanügy is nem azon polczon lesz képviselve ezer éves ünnepélyünkön, a melyen méltán állhatna. Minden rendű és rangú hivatalnoknak — még a szolgáknak is — anyagi helyzete megjavittatott, csak a szegény (300 frtos) néptanítók keseregnek. Nekik nem hoz örömet semmiféle ünnepély. Az egyedüli remény, hogy fizetési minimumok legalább 400 írtban lesz megállapítva, szintén eltűnt, (mert az a „feltételes“ 400 frt olyan, mint a: neszsze’semmi, fogd meg jól!) s keblük tompa, érzéketlen lett, mely nem hévül többé ideális dolgokért. Nagyon káros következményei lesznek ezen állapotnak! Elmondom miért? A 3—400 írttal díjazott tanítók — kik pedig a tanítóság többletét képezik — lemondanak minden ambitiozus tisztségről, elzárkóznak minden elől a mi pénzbe kerül, elégedetlenek s kedvetlenek lesznek. Mert belátva, hogy csekély fizetésük az élelmi czikkekre is alig elég. Tűzoltóságokba, társasegyletekbe, kaszinókba, műkedvelői i más e. I egyletekbe nem igen fognak belépni. (Eddig is csak a jobb jövő reményében fáradoztak mindenütt!) Pedig köztudomású dolog, hogy a tanitók mindenütt, mint hasznavehető, sőt szerepvivő factorokként buzgólkodtak. A kormány pedig nagy előszeretettel buzdította a tanítókat humánus czólu tevékenységre, tudva azt, hogy tanító majdnem minden községben van, sőt sok helyen ő az egyetlen intelligens ember a lakosok között s hogy a tanító türelmes vállalkozó ember, kit minden ingyen-munkára meg lehet nyerni, c^ak kissé dicsérni, buzdítani kell. Ezután hiába buzdítják, dicsérik, nem fog az egy könnyen lépre menni! Mindez nem volna olyan nagy hiba, ha a tanító nem is szerepel az iskolán kívül, csak tantermében tegye meg hazafias kötelességét. Igen ám, de mit várhatunk a2on tanítótól, kinek 3—4 száz forint évi jövödelme s (nem sokat mondok) hat tagból álló csaladja van ? Kinek neje és gyermekei folytonos nélkülözéseknek vannak kitéve, ki elől minden előléptetési ut el van zárva, kinek újságot járatni nincs módjában, stb. Tanithat-e, nevelhet-e az ilyen tanító — ha még oly művelt is — „teljes odaadással?“ Alig hiszem. Olyan tanító, kiben nincs meg a hivatása iránti szeretet és lelkesedés, az minden fölügyelet és ellenőrzés daczára robotos munkát fog végezni, melyből az államnak több kára, mint haszna leend. Mindenkit lehet ellenőrizni, csak a tanítót nem. Mert az a vizsgálat bizony sok helyen nem egyéb, mint szemfényvesztés, melyből nagyon nehéz megítélni, hogy a tanító a tanítás mellett egyszersmind nevelt-e s milyen szellemben tanított? Az ártatlan gyermeki szív fogékony talaj, mely jót, rosszat egyaránt befogad. „A példa vonz“ — azt mondja a közmondás, ez pedig leginkább illik az iskolára. Ha a gyermek folytonosan látja a tanítójának öröm nélküli, kedvetlen, elkeseredett arczát, — nem lesz-e abból is majdan mogorva, érzés nélküli, elégedetlen ember? Nagy különbség van a mes- terségszerü és hivatásszerű oktatás között, írni, olvasni, számolni s más törvényileg előirt dolgot 1 esztendőn át csak megtanulnak a gyermekek valahogyan s vizsgálat alkalmával a hallgató közönség dicsérettel adózik a tanítónak. Azonban ki veszi észre, hogy a tanitó magyar szellemben nevelt-e, oktatott-e? Ki ítélheti meg, hogy a nem magyar ajkú gyermekek mily mérvben magyaro- sittattak és hazafias érzelmük mennyiben fejlesz- tetett ? A hanyag és elkeseredett tanitó mindig fog tudni kifogást arra nézve, ha fölöttes hatósága esetleg gyönge eredményt konstatálna, ellenben a jó és elégedett tanítónak szükségtelen a fölügyelet ős biztatás. Példának említem A p a r (völgysőgi járás) tisztán nőmet községnek iskoláját, hol mint szem- -tanu meggyőződtem arról, miként lehet a sváb gyermekekből magyar embert nevelni. E lapokban olvastam múltkor, hogy Várdomb — szintén német ajkú község — isko’ás gyermekei szépen beszélik honi nyelvünket. Ez mind igen szép ős dicséretre méltó állapot, s az illető községek néptanítói nem 25 frt miniszteri ajándékot, hanem sokkal méltóbb anyagi és erkölcsi kitüntetést érdemelnek. Nem oly könnyű feladat tisztán német vagy más nem magyar ajkú iskolában a törvényben előirt tananyagon kívül a gyermekeket még magyar beszédre is megtanítani, azokat magyar szellemben nevelni. Mindazonáltal vannak — hála Isten I — szakképzett és buzgó néptanítóink, kik e nemes feladatnak megfelelni tudnak és akarnak. Méltánytalanság azonban ezeket, kiknek több nyelvet kell tudni többet tanítani, szintén 300 frt évi fizetéssel díjazni. Pedig aránylag — Bács megyét kivéve — éppen a nem magyar ajkú iskolákban működő tanitók vannak legsilányabbul dotálva. Innét van aztán, hogy ilyen helyeken a legtöbb „ideiglenes minőségben“ alkalmazott oklevél nélküli tanitó működik. Ezen ideiglenesség aztán holtig tart, mivel okleveles, több nyelvet beszélő művelt tanitó jobb alkalmazást talál. Hány néptanítóból lett már jegyző, gazdász, Írnok, színész stb. A múlt napokban Taky Gyula fiatal hőgyőszi tanitó — egyelőre ezer forint évi fizetéssel — a magy. kir. operához szerződtetett. A törvény 4 középiskolai s 4 kópezdei iskolát és ciklevelet követel a néptanítótól. Sok tanítónak azonban sem középiskolája, sem oklevele nincs s mégis türetik. Igen ám, mert jobbnak hiányával a rossz is jó. Az állam nagyon elnéző ilyen állapotokkal szemben, mert jól tudja, hogy ha szigorúan megköveteli a tanítótól a törvényben előirt qualificatiót, akkor tisztességesebb fizetést is kell azoknak biztosítani, másgülönben még kötéllel sem volna képes embereket a tanítói pályára fogni. A közoktatásügyi miniszter azzal dicsekedik, hogy „tanitóanyagban“ úgyis tulproductiónk van. Igen ám, csak tessék minden tanítótól a törvényben előirt qualificatiót megkövetelni, majd azonnal tanitó-hiány lesz. Hazánkban mindenki érzi, hogy a nemzeti nevelésnek kell mindenütt tért hódítania. Nemzeti irányban kell az országnak haladnia, nemzeti szellemnek kell minden honfi szivét áthatnia. És kik vannak leginkább hivatva a nemzeti géniuszt e hazában megteremteni és cultiválni ? — a néptanítók. Mert módjukban áll az ártatlan gyermekek szivébe erkölcsösséget és hazaszeretetei csepegtetni, azokat ________TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (22. sz.) meg hívták, még a zsidókat is. Hadd adakozzanak a szent czélra, úgy is nekik van a legtöbb pénzük. A „Kanacsi Hírmondó“ külön rovatot szentelt a tűzoltó- bálnak s minden számában égig magasztalta a rendezők ügyességét, sőt azt is jelentette „jól értesült forrás alapján, hogy Wekerle miniszterelnök is valószínűleg lerándul annyival is inkább, mert régi szándoka már Fészkes-Kanacsot megismerni. Szóval csinálodott a hangulat erősen. Végre fölvirradt a dicső nap hajnala: elérkezett a bál estéje. A ki látta az ünneplő nagy utczát s azt a zsibongó tömeget, mely a „Zöld veréb“ czime- zetü vendéglő díszterme felé tartott, igaz elismeréssel adózott a rendezőknek, hogy ily ügyesen csinálták a dolgukat. Hát még mikor a vidéki vendégek érkeztek. A vasúttól a városba vezető töltés szinte feketóllett a sok czifra báli vendégtől, kikre láthatólag kellemes benyomást gyakorolt a főparancsnok ur előzékenysége. A főparancsnok ur rendeletéből ugyanis az összes tűzoltók fáklyákkal álltak sorfalat, részint, hogy a vendégeknek bevilágítsák a pocsolyás utat, részint pedig, hogy az estéli vonatokkal még esetleg érkező vendégek el ne tévedjenek. Az alatt pedig mi állítólag mulattunk, legalább a sorfalat álló, fáklyás tűzoltók azt hitték. Pedig tánczoltunk a kanacsi hölgyekkel, hogy csurgott rólunk a verejték s ittuk a kanacsi sillernek csúfolt eczetet, hogy a lelkünk is összeszorult. Istenem — gondoltam el a bál hevében — mily fenséges gyönyör lehet ehhez képest sorfalat állni s fáklyákat tartani. De a tűzoltók nem igy gondolkodtak. Eleinte csak itt-ott hallatszott egy-egy csöndes mormolás, de azután mind hangosabbá vált az elégedetlenkedés. — Hát a mi bálunk ez? — fakadt ki a kürtös — a főparancsnok mulat az urakkal, mi pedig itt strázsálunk. — Még utoljára az is megesik, hogy a saját bálunkon még egy pohár bort sem iszunk — tört ki a legidősebb mászó. Lett is erre nagy izgatottság. Báli Gergely azt indítványozta, hogy hagyják itt a strázsát s menjen kiki haza aludni. De ez még nagyobb visszatetszést szült. — Akkor csakugyan nem kapunk egy pohár bort sem. Aztán a mi bálunkon éhgyomorral feküdjünk le? — volt a hangos replika. Végre az határoztatott el, hogy küldöttség megyen a főparancsnokhoz, hogy elég legyen már a strázsából, annyival is inkább, mert már vendég úgy sem jön. — Maradjanak kelmetek csak a helyeiken. A vendégek pár óra múlva utaznak s a hajnali sötétügy idomítani, nevelni és oktatni, hogy majdan érzelemben és nyelvben egygyó olvadt erős, művelt, erkölcsös, munkás és hazafias magyar nemzet biztosítsa hazánknakuj ezer éves fönállását és virágzását. Félő azonban, hogy a sanyargatásra, nélkülözésre és folytonos megaláztatásra kárhozott tanitó- sereg nemes hivatásának nem fog kellőleg megfelelni. Kinek is valna ambitioja növendékeit teljes erejéből oktatni, nevelni, magyarosítani, a népet soha meg nem szűnő nyájassággal és szeretettel gyámolitani, neki mindenben mint ragyogó példa világítani, midőn 8 évi fáradság és költség után szerzett, hehóz napi munkáját — csak 82 krra becsülik!? Vannak bölcs emberek, kik a néptanítóknak azt ajánlják, hogy szabad idejűkben fogjanak pi- óczát, vadászszanak 1 epkékze, szedjenek gyógyfüveket, gyűjtsenek gyümölcs magot stb. Kár, hogy ilyen nagyképüsködő jóakaróink nem mondják meg, kinek küldjük a szerzett csodabogarakat s mit fizetnek érte?! Hát a tanítónak azt a szabad idejét is irigylik? Nem elég munka az, ha az ember hetenként 25 órát tölt 100 gyermek között a bűzös, poros iskolában s ott a folytonos beszédben és kiabálásban tüdejét öli ?! Nem szükséges a tanítónak pihenés, üdülés, olvasgatás stb. ? Futkározzon a mezőn lepkék után? Szép tekintélyre tenne szert. Mennyi ruhát szakgatna ilyen ostoba „mellékkeresetekkel“! Nem szükséges a néptanítót mellékfoglalkozásra serkenteni, nyomorúságos jövödelme úgyis ráutalja s mondhatom, hogy azon tanitók, kik tisztességesen öltözködnek s luxusra is adnak, bizonyára nem csupán tanítói fizetésükből győzik. Akadnak a tanítói pályán olyan művelt egyének is, kik nemcsak jó pádagó- gusok, hanem kitűnő zeneszek, gazdászok stb. Ismerek több tanítót, ki zongora tanítása után szép vagyonkát szerzett. Vannak, kiknek gazdaságok a tanítói minimumnál is többet jövödelmez. Ilyen mellékjövödelmek több tekintélyt és pénzt hoznak a konyhára, mint a piócza-, gyógyfüvek- és gyümölcsmagok kereskedése s tán a „lepkeárusitásnál“ is ajánlatosabbak. Ez azonban egyik főhiba, hogy a tanítónak — nehogy felkopjék az álla — mellék- jövödelem után kell néznie. A kormánynak éppen oda kellene törekednie, hogy a tanitó csupán csak iskolájával törődjék, mert lehetetlen kitűnő tanítónak lenni, ha az embernek, hogy megélhessen, mellékkeresetet kell űznie. Tessék a néptanítóknak tisztességes existentiát biztosítani, a tanítóképzést rendezni, a „közös“ hadseregre kevesebb miliőt költeni, (vitéz a magyar katona akkor is, ha csak 1—2 évig van tényleges szolgálatban; az a 3 év csak luxus!) az iskolába járást szigoruabban ellenőrizni, a folyton változó katonai mundér, panganőt és puska helyett az iskolákat kellően fölszerelni s virulni fog a tanügy, — virulni, izmosodni, művelődni fog a magyar nemzet. Szorgalmas, megelégedett s boldog kezek fogják a régi magyar hírnevet és dicsőséget folujitani. Mert bár hihetlennek látszik, mégis úgy van, hogy a néptanítók bivatvák az országot újra meghódítani. Hiába minden fölülről jövő szigorúság, törvény és rendelet, ha a tanítóság nem akarja, vagy nem ségben csak nem hagyhatjuk őket magukra, hiszen az utat sem tudják a vasúthoz. Várjanak kelmetek, mig lefúvatok .... Ez volt a főparancsnok ur válasza. A tűzoltók sorfalán a méltatlankodás moraja futott végig, mikor nyilvánvalóvá lett a parancsnok válasza. Bántotta őket a szomjúság is, meg az önérzet is. Elvégre nyílt lön a lázadás. A fáklyák az árokba röpültek, a szitkok pedig a főparancsnok meg az urak felé. Hogy hát ők senki fiának bizony bolondjai nem lesznek, legkevésbbé a főparancsnoknak, ki elvégre is czivilben csak jámbor kefekötő ... És ezzel megindult a liarczias menet a város felé. Az utón a kürtös egyre szította az ingerültséget, úgy, hogy mire a „Zöld veréb“-hez értek, mindenkinek a szeme már tűzben forgott. Egyszerre nagy robaj rázkódtatta meg a „bálterem“ ablakait. Mintha elsötétült volna a világ s megrendült volna a föld. A többit az olvasó fantáziájára bízom. Elég legyen az, hogy sem ember, sem asztal nem maradt ott épen. Fülek és hajfürtök,, fogak és frakkdarabok fedték csakhamar a csatatórt. Nekem két fogam bánja. Nem is megyek többet tüzoltóbálba messze- földre. Sem kedvem, sem fogam hozzá. í
