Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-09-02 / 36. szám
19. A nagy-szokolyi közgyám fizetésének megálla- pitására vonatkozó árraszéki vélemény. 30. A királyi államépitészeti hivatal javaslata a dunaföldvár-herczegfalvai nt tolnamegyei szakaszának a megyei úthálózatba való felvétele kérdésében. 31. Az Apáti, Hőgyész és Madoesa községekben behajthatatlanná vált megyei közmunkaváltsági hátralé kokról beérkezett kimutatások. 33. Lengyel községnek helyhatósági kűzrendészeti szabályrendelete. 33. A kis-vejkei körjegyzői javadalmazás részletes megállapításáról felvett tárgyalási jegyzőkönyv. Községi képviselőtestületi határozatok: 34. Ozoráé, a szegényügy rendezése tárgyában. 35. Az apari körjegyzői szövetkezethez tartozó köz ségekéi, a jegyzői javadalmazás tárgyában. 36. A czikói hosonnemü szövetkezetben álló köz ségekéi, ugyanazon kérdés tárgyában. 37. Nagy- és K.-Mányokéi, szintazon ügy tárgyában. 38. Nagy-Szokolyé, a község nevére tévesen telek- könyvezett ingatlanok átíratása tárgyában. 39. Lengyelé, ingatlanok elidegenítése tárgyában. 30. Závódé, hasonló kérdés tárgyában. 31. Bikácsé, a községi közgyám fizetésének meg állapítása tárgyában. 33. Csibráké, beszerzendő tüzoltószerekre megkí vántad költségek fedezése tárgyában. 33. Gindly-Család község kérvénye, tévesen kive tett betegápolási járulék leírása iránt. 34. A simontornyai jegyzőválasztás ellen benyúj tott kérvény. 35. Községi költségvetések és számadások. 36. Időközben beérkezett tárgyak. Kelt Szegzárdon, 1883. évi augusztus 35. Ferczel Dezső, alispán. A zala-egerszegi zavargások felöl egy jelenvolt a következő értesítést küldötte : £ hó 31-én egy itteni zsidó boltos és egy keresz tény lakatos fia összeveszett, mfegverekedtek, amint gye rekeknél szokás, de minden zsidóellenes indulat nélkül. A helyett, hogy a zsidó a dolgot abba hagyta volna, el ment a lakatoshoz s annak házában fiát verni kezdette; ezt az atya nem tűrhetvén, a zsidót tángálni kezdte, mire a zsidó a lakatost késsel arczul szúrta, s megsza ladt vitézül. A lakatos a zsidó után iramodott s ütni akarta; de erre a zsidók szövetkezve verték el a la katost. Az üszők el volt vetve. Hozzájárult még ehhez azon körülmény is, hogy az itteni zsidók Szt.-István napján, a midőn a keresz tények boltjaikat zárva tartották, boltjaikat, mint hét köznap szokás, kirakva az utczára tücsköt, bogarat, tárva- nyitva tartották és így ezen egy nemzeti ünnepünket sem respectálták. £ két körülmény, hozzájárulva ehhez a zsidók el leni régi gyűlölet s némely bujtogatók, előidézték a zsi- dókrai catastrophát. Az említett naptól kezdve lehetet látni az utczán, főleg esténkint, nagyobb csoportosulásokat, s e hó 33-án azaz csütörtökön este 15—30 zsidónak ablakait betör ték, zBalujaikat összetörték, letépték, de semmi más ko molyabb dolog nem történt. A megrémült zsidók erre az alispánhoz szaladtak s kérték, hogy Nagy-Kanizsáról katonaságot hozasson. Kérelmük teljesült s 34-én azaz pénteken délután 6 óra kor megérkezett 90 szál baka. Itt megjegyzem, hogy a 33-án éjjeli ablakbetörő I mesterlegények közül 14-et elfogtak s őket estig a vá- | rosbázán tartottak s este 6 óra után akarták őket a tör vényszéki börtönökbe átkisérni. Midőn a katonaság megérkezett volt öröm a zsi dók között és hangosan hirdették: „na most tegyetek valamit“. Ekkor következtek a válságos órák. A nép a városháza előtt, honnan az elfogottakat elkisérni akarták, roppant nagy számmal gyűlt egybe. A mesterlegények börtönbe menni nem akartak, a nép pedig őket kiszabadítani akarta. A pandúrok velük nem bírván kirukkoltatták a katonákat. Midőn a 90 katona a 14 legényt kikésérni akarta a nép a katonaságét kétszer visszanyorata s hangosan követelte a kibocsájtatást s midőn ez megtagadtatok a városházának minden ablakát bedobálta s már a kaput is kiakarta feszíteni. Erre a katonaság „hurráh“-val ki rohant. A kapitány tüzet vezényelt és lövetett. Szeren cse, hogy a kapitány igen derék ember s le a földnek s nem egyenest lövetett; mert ekkor nagy szerencsét lenség történhetett volna, tele lévén a tér sok bámuló emberrel az úri osztályból, köztük jó magam is. Midőn a lövés elhangzott eredménytelenül, a nép újra dobálni kezdett s a kapitányt egy kő fején találta, erre a kapitány szuronyszegeztetve a népre eresztette a katonákat és ezen csatából egy halott és 7 súlyosan se besült került ki, melyek közül, egy zsidó ma meg is halt. Az alispán látván a folyton növekedő népet és an nak ingerültségét s főleg a katonai erő csekélységét a | 14 mesterlegényt szabadon bocsájtását elrendelte. Mikor a foglyok kiszabadultak megindult a bőszült tömeg, rendszeres vezetés mellett s alig maradt zsidó ház épen. A nép a zsidók redőit, ablakait darabokra zúzta, letépte; sok boltajtót felfeszitett s onnan hordták szét a holmikat. A fosztogatók borzasztó lármája éjíél- utánig tartott. Minden háznál talpon és ébren voltak. A keresztények az ablakon kinézve láthatták a rettentő munkát; mert csak zsidók házait pusztították. Talán nem várt volna a zsidókra oly rettenetes sors, ha a pusztítók közé ki nem lövöldöznek, ami őket még nagyobb pusz tításra ingerelte. Azalatt még ezek történtek ismételve katonai se gély kéretett. Pénteken éjjel jött ismét egy század, szom baton éjjel pedig 3 század baka. Vasárnap délben pe dig jött 400 dragonyos s igy más vagy 1000 kato nánk van. Szombaton azaz 25-ón este roppant forrongást vár tak; mert a közeli falvakból százával jöttek a parasztok fölfegyverkezve azon szándékkal, hogy a zsidókat kiirt sák. Volt ijedelem a városba. A nép tódolva jött befelé s midőn a felállított ka tonai cordon ezt megakadáiyozni akarta: neki mentek, a zsidó házaknak, ami még ott épen maradt azl mind összezúzták, a boltokat kipusztitották. Erre egy század katonaság sortüzet adott és lett ismét 2 halott s sok sebesült. Vasárnap, azaz 26-án még bőszültebb lett a nép s ezrivel jöttek be a városba oly czim alatt, hogy ők templomba jöttek. Négy század gyalogság állt a főtéren a templom körül s azok assistencziája mellett folyt le a mise. Szerencse, hogy mise végeztére megérkezett a 400 dragonyos; mert másként csúnya dolgokat érhet tünk volna meg. Most már kezd a nép itt bennt lecsendesedni: fél vén a sok katonától; de éppen délben jött a hír, hogy itt a közelfekvő Boczfold községében 1 s Nagy-Lengyel ben szintén egy zsidót agyonvertek. Ily borzasztó dolgok történtek itt. Voltak azonban ezer s ezer oly intermezzók, melyeket leírni igen sok dolgot adna. Annyit azonban mondanak az itt levő s Sopronból jött katonák, kik a pozsonyi heczcznél jelen voltak, hogy az az ittenihez kis Miska volt. Vidéki levél. Bonyhád, 1883. augusztus 29. Tisztelt szerkesztő ur 1 Sebestyén Dávid bonyhádi gym. tanár Pápára vá lasztatván meg, az iskolai nagy bizottság a múlt héten Gya log István okleveles tanárt, ki megyénknek szülötte s oz ideig Békés-Csabán működött, választotta meg egy évi próba év mellett rendes tanárnak. Az algymnásium benne egy szép reményekre föl jogosító tanerőt nyert, hiszen ő nemcsak elméletileg, ha nem gyakorlatilag is foglalkozott e pályán. Az eltávozott tanár valóban közkedveltségü egyén volt városunkban. Kitűnt ez különössen elválásakor hi szen az előkelő polgárok kezdeményezésére rendezett bucsuestélyen mindenféle rangú és hitvallásuakat lát tunk s Simonsits Béla szolgabiró ur mindnyájunknak ér zelmét ecseteié a midőn megható szavakban köszönté fel e szerény intézet művelt, munkás és jellem es tanárát. Városunkban, a mely amúgy is csak szerényebb igényeket elégíthet ki az egész ugorka „évad!“ alatt alig volt társas élet. Aki csak tehette elment s akik szí vesen itt maradtak volna, Pécsett, mint honvédek izzadnak. Már örültünk, hogy a huszárokkal együtt egy uj segélyforrásra tesz szert pangó kereskedésünk és ipa runk. Most ez a remény is füstbe ment, miután egy helybeli nagy birtokos lovai között kiütött a takonykor. írhatnék még többet is, de mivel az társadalmi viszonyainkat nem a legszebb színben tüntetné fel elhall gatom. Minek is mondjam el a nagy közönségnek, hogy mint egykor Romában a plebs elhagyta a várost s el ment a szent hegyre, úgy készült a casinoi tagoknak egyik „plebejusi“ része a patríciusok állítólagos maga viseleté, miatt a casinoból tüntetőleg távol maradni. Erő sen bízunk azonban miveit polgártársaink összetartó szel lemében s reméljük, hogy a nagy Szécheni által alkotott intézmény nem fog a budapestinek mintájára csak egy clique tanyájává lesülyedni. Kész szolgája: Marhauser Imre. Párisi levél. Tisztelt szerkesztő ur! Múlt levelemben azon Ígéretet tevém: hogy Páris negyedéről a „Quartier Latin “-ról küldendek tudósítást. Nagy fába vágtam a fejszét, mert az itteni szokásokat erkölcsöket s eredetiségeket leírni nemcsekély feladat; »•— ámde megkísérlem, s ha a valóságnak bár mindenben meg nem felelnék is: vigasztal az öntudat, hogy szándé kom a legjobb volt. Ha az életben körültekintünk, — s behatolunk egyes társadalom rétegébe, — szemlélődünk annak lé tezésén, — életét vizsgáljuk s szokásait bírálat alá vonni akarjuk: sok olyas tüneményekkel találkozunk, melyek előttünk talányokban jelentkeznek, — hiába akarunk annak nevet adni, hiába kíséreljük meg annak mélyére behatolni, — bár előttünk van a maga teljes valódiságá ban, azt az első pillanatra megfejteni képesek nem I vagyunk! A társadalmi élet sokban hasonlit az érzelmek vi lágához ; — itt is ott is előzmények következete lánczo- lataként lép fel a jelen, — mindkettő az emberi együtt- lót és egymásrai utalás természetes kifolyása, — és mé gis egy bizonyos pontnál elválik egymástól, hogy egyik a másik uralmának engedjen helyet. — A társadalomban bizonyos határvonalat látunk ér vényre emelkedni, mely a cselekvés szabadságának kor látot vet, avagy azt bizonyos irányba tereli mely már eleve kijelöltetett; az érzelem világa ném ismer határt, — lerontja a legerősebb gátot,— s a legcsekélyebb aka dály csak inger arra nézve, hogy az érzelem akaratát annál kitartóbban érvényesítse, — hiába keressük ebbe az előzményt, mely a következményként elő álló jelent megfejtené, — vagy arra psychologice következtetést vonni megengedné; csupán egy, a szenvedély az, mi befolyást gyakorol reá, mely azt fejlődöttségénél fogva fokozza, — avagy megszűntével emezt is örökre vagy egy időre elenyészti, — s minthogy maga a szenvedély nem ok, — hanem már mint okozat egyik tünete lép elünkbe — kell elfogadnunk ama tétel valódiságát: hogy az érzelem világa az, melyben habár sokszor betekint hetünk — mégis örökre megfejthetlen marad elütünk! hiába vizsgáljuk annak eredetét, hiába kísértjük meg azt az előidéző okokkal összefüggésbe hozni — téves lesz az általunk követett irány s az eredmény nem leend kielégítő! — mígnem a társadalmi élet tünetei, ha bír juk mindazon kellékeket, melyek annak eredetére előt tünk utat - nyitnak, — s azt főként a hely és idő is kezünkbe adják: általunk nem csak könnyen megfejt hetek leendenek, — de az okozati tüneményt igen ter mészetes következményként látjuk magunk előtt, melybe nem csak mint egy nyitott könyv lapján — olvashatunk: de sőt a jövőre nézve is következetes bepillantást és ered ményt alkothatunk magunknak. E csekély eszmefuttatás, az életből merített ta pasztalással öszhangzásban áll, — s tökéletesen reá illik a latin negyedben fenn álló társadalmi szokásokra, — hol maga a társadalmi törvényt legerősebben befolyá solja az érzelmek világa! — mely a modern szabályok kal igen sok tekintetben ellentétes állást foglal el. A Szajna balpartján a Boulevard de’Enser, Boul. sz. Jaques, Aragó, st. Marcel, — végre a Ponte Eoyal- tól a Ponte d’ Austerlitz-ig terjedő s mintegy 6 kilo méternyi területet magában foglaló részén Párisnak, az úgynevezett „Quartier Latin“ terül el. A város e részén a hires „Sorbonne“ még más .két egyetemmel, 14 főiskolával az Ecole de medicin, Polytechnikum, 2 clinique, „Ecole des beaux Arts“ stb. van felállítva, — úgy annyira, hogy a város egyéb ré szein lakó családok is — mint a vidékiek — itt nevel tetik fiaikat, — kik azután állandóan itt is laknak; — miért e rész a fenti nevét méltán nyerheté. — Ehhez járul, hogy a város e része hasonlithatlanul olcsóbb a többi részeknél mi meg azután azon következményt vonja maga után, hogy a szegényebb osztály, különösen a fiatal kézművesek legnagyobb részben e helyre hú zódnak, — hol a tanuló ifjúsággal a legjobb egyetértés ben töltik el szabad idejüket. Párisban igen sok a szülötten gyermek — helye sebben itt igen nagy számban vannak, azon egyének, — kik születésük titkának súlyát hordják kebelükben s kik legtöbbször soha sem jutnak azon helyzetben, hogy szü leik által feltaláltassanak, vagy felismertessenek. Ezen szerencsétlen gyermekek: kik születésüket legtöbnyire ifjúkori könnyelműségnek, még gyakrabban titkos viszonyok eredményének köszönhetik, — kivannak zárva az anyai gondok élvezetéből a szülői ápolás és gondozásból, — s arra vannak kárhoztatva, hogy az ál lam által egyenlő nevelésbe részesülve,’— a nemzet nap számosai legyenek! E szegény és sajnálatra méltó elem, az eredendő bűn mellett még a modern társadalom bélyegét is hordja magán, s nem csoda ha később ez által mind a boldogtalan, végkétségbeeséssel az oltár szent kövére térdel I bogár-sötét szép szemét s egymásba kulcsolt kis kezét az oltárképhez emeli. „így esd egy Cherub angyala, midőn imává lesz dala“, mond a költő. A pisió mécs halvány sugára, fénykört von egyszerre ihlett hom lokára; hátra tekint s kit lát ott meg feldúlva, lihegő kebellel: Jenőt, kit úgy szeretett, hogy anya nem sze rethetné leányát jobban. Egymásra néznek s kiolvassák egymás szemeiből a nagy veszedelmet. S mig Jenő el menekülni akar Ilonkával, addigra megérkezik Dezső .. I egy pillanat, már kardot rántanak s mint két fene vad úgy rohan egymásra; de halljuk most magát a köl tőt, ki oly remek leírással gyönyörködteti az olvasót: „Harczolva robog! Kard kardra suhog! S mig Ilka sikollva közükbe rohan, Az akkáp nyert nyílásra Segély-harangozásra, A gyáva barát a toronyba suhan. Mért reng a toronyfal A templom alappal ? Hét roppanás, Hét szélzugás Szakasztja meg futását, Állítja pillanatra meg A harezolók vívását. Alattok a föld megremeg — Fölöttük a kúp megreped — Egy dörrenet, — S a földből vizeknek árja gyűl A vár körül! S hiába harangoz immár a barát. Hiába kiáltoz égbe imát, A bűn lak alábbra, alábbra szakad, Mig nyomtalan elvesz a vizszin alatt.“ A hatodik szakaszban a történet véget ér. A vár helyén egy tó keletkezett, (a mai úgynevezett Csörgető) mely elnyelte az élőket a várral együtt. A monda az égi igazságnak hatalmát föltünteti s mint a költő elbe széli : a tó tükörsima fölületén a néma part felé két szép halott úszik egymást átölelve Jenő és Ilonka, kik még a halálban sem tudtak egymástól elválni, kik ár tatlan halált szenvedvén, a viz felhozta őket a fölszinre, hogy még egyszer, bár halva, tetemeikre rásüthessen a fényes napsugár. Mig a két gonosz Dezső és a barát, bűneiknek önsúlyával az iszap s binár alatt mélyen a tó fenekén maradtak a gazdag királyi kincsesei együtt. Elérte őket a nemezis. Végezetül pedig, a hátrahagyott mondaként, igy fe jezi be a költő szép költeményét az utódoknak: „Csak néha csöndes éjeken. Ha a gyász éve van jelen, Hallhatni a Csörgető körül Kizugni a néma méjyibül A bús barát Harangzaját, De századok óla hiába harangoz, Az égbe imákat hiába kiáltoz, A bűnlak örökre sülyedve marad, Nyom nélkül elöntve a vizszin alatt.“ Ez volna tehát a Csörgető rövid hagyományos tör ténete, mely a nép száján, különösen az öregebbekén, a mai napig is fönáll. A vár elsülyedt s helyét vizsugár töltötte be, mely most mint tó fürdőhelyül szolgál. Sokáig, mig fürdőház nem állíttatott föl, évenként megkövetelte áldozatjait; mert nem mullott el év soha, hogy kettő-három, néha több is, ne lelte volna a Csör getőben halálát, mit a babonás "nép arra magyarázott, hogy az elkövetett nagy bűnnek, még nem tétetett elég. Hogy a monda ily szép alakban énekeltetett meg: Garay János koszorús költőnk érdeme! Varkonyi Sándor- A költők behatók!) és birálkodással párosított tanulmányozásának ered ményéről. u — Értekezés. — (Folytatás.) De a költő figyelme még többre is kiterjed. A gyermek, ha csak folytonosan háborúst játszik, nemesebb, szebb példákat pedig nem szemléltetünk vele, bátor lesz ugyan, de eldurvul, szive elkórgesedik. Azért a költő, hogy későbbi hőse művelt, nemes szivének ekő alapjait is kimutassa, leírja, mint vette atyja játék után térdére a kis lovagot, mint beszélt neki „regébe szőtt csodákat, vagy dicső ősökről szépet és nagyot“ és lélektani hű séggel jellemzi a kis fiút, hogy mint „hallgatá lelke sedve a harezokat,“ majd „kegyelettel“ István tetteit, majd „borzalommal“ a cselt, mit ellene szőtek. — Más kor pedig Sólom mester tartotta szivnemesitő beszéddel, ki már apjának is nevelője volt. Sólom mesél neki min dig az elhagyott édes hazáról s oly remek leírást ad itt a költőszájába hazánkról, mely ritkítja párját irodalmunk ban, melynek olvasásánál a legnagyobb lelkesültség fogja el kedélyünket s szinte látjuk a katást’a kis Lászlón, ki: „Nem egy Ízben ment apjához ilykoron, Láng lobogva a gyermekded arezokon, Kérdve tőle, hogy mikor lesz már idő, A midőn Magyarországra mehet ő ?“ íme ily szép lélektani és neveléstani hűséggel járt el a költő hősének már gyermekkorában való bemutatásánál. Már itt kezdjük sejteni, hogy hősünk kiváló nagy ság lesz, kinek egész életét csak a hősiesség és nemes tettek fogják díszíteni. Valóban a gyermekkorban vetjük meg alapját jövő boldogságunknak, már itt mutatkozik kicsinyben azon kiváló tulajdonság, mely a férfi korban fő jellege lesz az embernek. Most láttuk ezt Szt. Lászlónál, de még egy kedves példát kell erre megemlítenünk. Lamartine- nak, e mély érzelmű, túl gyengéd kedélyű, melancholi- kus költőnek, kinek versei — mint maga megvallá — „szivének fájdalmas kiáltásai“ valának, már gyermekko rában megtaláljuk azokat a finom, gyengéd elemeket mely őt egész életén át vezette. „Midőn gyermekek va- Iánk — Írja a „Premieres meditations“ előszavában — kis nővéreim és én gyakran mulattunk vala egy játékkal melyet az angyalok zenéjének (la musique des anges neveztünk.“ S miben állott ezen játék? Abban, hogi fűzfavesszőből ivet alkotván, nővérei selyemhajszálai azon hárfahurokként feszítők ki s ezen hangszert a szé irányában helyezték el. A nyári szellő meg-megórinté: hajszálakat | alig hallható finomságú hangokat csalt k belölök. „Egymás után iesőtt meg e hangokat s azt kép zelők, hogy égi lények énekét halljuk!“ Ily nemes ke délylyel indult meg Lamartine s ezen müveit kedélye finom Ízlése megmaradt példányszerü életén át; s ez hihetőleg mély érzelmű jó anyjának köszönhető kinek egyik munkájában ritka kegyeletü sorokat, a leg gyengédebb gyermeki szeretet nyilvánításait szentelte De térjünk vissza tárgyunkhoz. Béla meghivati! Magyarországra s ő a meghivást el is fogadja. Itt isme gyönyörű festői, majd a kedély hullámzását lélcktanila, ecsetelő sorok következnek, melyek mind Lászlóra va natkoznak, kinek öröme, hogy végre meglátja | hazái melyet eddig csak képzeletében látott, csupán a költ által volt leírható. Öröme oly nagy, hogy „Az anyának szive húrján visszazeng, Látni a hont szinte már ő is eseng.“ Pedig anyja Lengyelhon szülöttje volt s gyermek« nek rendkívüli öröme őt is oda vonzza. S noha mé soha sem látta országunkat, mégis „Magyarországról ő szólt legszebbeket.“ Es midő a Kárpátokhoz érnek jöttökben, akkor már : „Szárnyat óhajt jó magának ló helyett, Hogy madárként berepülne tért, hegyet.“ Ezután jő még egy gyönyörű leírása a nyári | nek, hol a csend jellemzésére ezt a merész, de szép hí sonlatot használja: „Az idő jár, még az is csak lábhegyen.“ Mindenl alszik, csak László van ébren, mint ki az igéretföldér
