Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-07-01 / 27. szám
Tudvalevő dolog, hogy a „Budapesti Szemlét", a magyar tudományos akadémia megbízásából Gyulai Pál szerkeszti, ki programmjában — mint mondja — tá- jékozni igyekszik a magyar közönséget azon eszmékről, melyek világszerte foglalkoztatják a szellemeket s mint egy közvetítő kíván lenni egyfelől a szaktudomány és a művelt közönség, másfelől a hazai és a külföldi iroda lom között stb. Ennyit bevezetésül. Áttérve a^dolog lényegére, alkalmat fogok ma gamnak venni a nagy közönség tájékoztatására, ha szi tálom azokat az igazságtalan és méltánytalan táma dásokat, melyet egyesek az irodalom rovására, mint „kevés dohánya modern kritikusok", halmoznak össze egyre-másra. A modern Ízlésű müitész igy kezdi alaphangját: „Az írók mindmegannyi utasok, kik meg nem elégedve azzal, hogy a jelen nemzedék számára gondolkozzanak és érezzenek — a jövő, a halhatatlanság felé utazDak. Kevesen, igen kevesen érik el a czélt; de a szerencsé sebbek, a jelen határán túl haladó Írók is kénytelenek podgyászuk jó részét a határvámon visszahagyni; az ' egyik 40t-50 kötetnyi műveiből talán csak egyet-kettőt, a másik mindössze talán csak néhány sort — egy epi grammát visz magával a jövő századokba. Boldog lehetsz, ha vissza nem utasítanak majd a vámsorompón azzal az utasítással, hogy jelentkezzél a ritkaságok ama nagy múzeumában, melynek neve irodalomtörténet". Továbbá még igy folytatja: „Vájjon mit visz Garay magával ez utazáson a jövő korba? Az újabb kritikus nemzedék nem sokat habozik; azt feleli: semmit. Előttünk azonban úgy látszik, hogy nincs igaza. Garayt. a 40—50-es években annyira túl becsülték, hazafias kongó balladáit oly igazi lelkesedés sel és oly hamis pathoszszal szavalták, hogy a mostani nemzedék Garayt reactiókép kezdi lenézni. Nem tudom mit fognak Garaytól száz év múlva olvasni: ha egyebe nem, az Obsitos bizonyára ellenáll az ízlés változó áramlatainak és az olvasók közönyösségének. Ferenczy pályanyertes könyvében szabatosan, de mégis elég rész letesen tünteti elénk Garay egyszerű, csendes életét és nyugodt, nagy indulatok viharzásától ment költészetét. A kitűzött feladat nem volt éppen hálás: Garay életé nek nincsenek kimagasló érdekes részei, művei pedig I nem elég sokoldalúak vagy mélyek, hogy behatóbb fej-J tegetést igényelnének" stb. stb. igy szól a pártatlan (?)l elfogultsággal teljes bírálata r. f.-nek. Azt hiszem, ennek egyszeri elolvasása meggyőzi az olvasót, hogy milyen kritikusaink vannak nekünk ma gyaroknak. Nincs szándékom polémiát kezdeni, mert az há- ladatlan térre: a személyeskedésre tw-g|. Én kizárólag a tárgyiasságot keresőin tárgyiássággaK-j^rgyalom antikritikámaL-NoKí Garay János költészete és tilalmi működése rem szorul az én pártfogásomra, annyivá] ke vésbé gyö°Se toliamra; de mégis az igazság, méltá nyossá« s nagyjaink kegyeletes emléke szólít föl a Vé delmére, a modern kritikusok ellen az ósdi költők (!?) mint pl. Garay János mellett is. Garay János koszorús költőnk (nem én nevezem csak igy, hanem nagyon sokan széles e hazában) korán költözött el a szellemek honába; 41 éves volt még csak, midőn meghalt s máris oly sokat dolgozott, oly szépen és magasztosan zengte szebbnél-szebb hazafias dalait s egyéb meleg-hangú költeményeit hogy nemzete szivé-J te. ÜUíni. H_a i mai>kr]lji'fis'ók egy ré pádig' él költeményei ben. 0, ki úgy szerette hazáját, hálásan emlékezett meg nagyon sok jeles lilikről s oly hűen ragaszkodott nem zetiségünk szent ereklyéihez, hogy szivének minden dobbanása, költői ihletett szózata csak ezt véste szive inkbe minduntalan. Daczára, hogy r. f. kritikus az állitja: „Az újabb ^L^meg söká'Ttfg eJ?*- t másra akarják eltemetni nemzedék Garayt reactiókép kezdi lenézni," eklatáns bi zonyítéka ez ellen az, hogy összes költeményeinek első kiadása oly hamar elfogyott, hogy a második kiadásnak megjelenése égető szükséggé vált. Mert igaz marad ama régi tapasztalat: hogy jele seinket csak akkor becsüljük meg igazán, mikor már el vesztettük őket. S ez mutatkozott múlt hó 10-én igen szép s kegyeletes alakban a tihanyi félszigeten, midőn a „Ba- laton-egylet" pihenő kunyhóját: Garay János koszorús költőnkről nevezte el. De fölösleges itt példákat s egyes eseteket fölhozni Garay János költő mellett. Hisz a ki olvassa költeményeit, lehetetlen, hogy úgy érezzen s ítél jen, mint a „Budapesti Szemle" kritikusa. „A költő élete," mint Ney Ferencz veterán tudó sunk írja, „mindig érdekes, akár találja meg jutalmát embertársai közt, akár nem. Érdekes, mert többnyire szorosan szövetkezik benne szenvedés és dicsőség, baj és élvezet, küzdelem és diadal. A szenvedést, a bajt, a küzdelmet bőven nyújtja a külvilág, az emberekkel való érintkezés, a társadalom elfogult nézete: a dicsőség él vét és diadalt önmaga teremti magának a költő kebel" stb. Még költői, szerkesztői, Írói és egyetemi tanársá gára akarom fölhivni az ismeret], n kritikus memóriáját. Garay János szellemének fő iránya költészeti vala. Első nagyobb műve: Csatár hósköltemény, mely még máig is páratlan a maga nemében. Lyrai költeményei vel pedig, melylyel költészetünket nagyban gazdagító, még mindig becsesebbek, mint bármely újkori költő műve. Mint iró 1833-ban keletkezett „Begélő Honmű vész" ezimü szépirodalmi lapban irt, majd 1837-ben „Bajzolatok" szerkesztésében vett tevékeny részt, s ugyanekkor szerkesztő a „Hajnal" ezimü almanachot. 1838-ban Pozsonyban a „Hírnök" politikai lap segéd- szerkesztője stb. szóval a hírlapirodalom terén is sok babért aratott szellemi munkásságával. Érdemeinek szép elismeréséül, s a magyar irodalom s költészet terén szer zett kiváló ismereteinek méltatásául a pesti egyetemnél a magyarnyelv és irodalom rendes tanárává nevezte ki az akkori magyar kormány. Széles és sokoldalú szellemi munkásságát több ol dalról ismeró meg a müveit közönség s az irói világ Gyönyörű lyrai és rokonnemü költeményein kivül beszé- I lyeket, úti rajzokat, genre-kópeket, életrajzokat, szépia í és bírálati czikkeket és színműveket irt. Nagyon sok jeles költeményei közül kiváló helyéti foglal el: az „Árpádok," „Újabb versei" 1848-ban. gyönyörű „Balatoni kagylók."Legremekebb műve azon ban „Szent László" ezimü hőskölteménye, mely 1852- m látott napvilágot. Hogy igazán költő volt, ezt elismerte már a i . gyár tudományos akadémia, mely őt 1839-ben level tagjává választotta; elismerte a Kisfaludy-társaság, n ; szintén tagjai közé számította. Hogy még máig sem feledték el, bizonyítja a sfe|.\ zárdi polgári iskolában fenálló „Garay-kör" is,\ni ) xx\Óq no<n -régen keivliic2.ctit múl---io BZCpcD Ga ray János költeményei, szelleme befolyása ala I tű évé pedig a pécsi föreáliskola tanárai és nővén ék ti rendeztek egy fényesen sikerült Garay-űnnepélyt; le g utóbb, mint föntebb is emlitém, a „Balaton-egylet". Azon kívül összes költeményei még mindig közkézen forog nak ; a középiskolákban pedig költeményei még mindig élénken szerepelnek. §18----------— Te hát hol van, az jg^äag'v ’"igazán meglepetéssel olvastam a „Budapesti Szemle" tudományos folyóiratban ezen föntebb vázolt méltányta lan kritikát, melynek . elolvasása után voltam oly vak merő, bár csak mint vidéki hírlapíró, az igazságnak hí ven visszautasítani ama igazságtalan kritikát, melyet r. f. nagy bátorsággal világgá bocsájtott. Ennyivel tartoztam a kritikának. Várkonyi Sándor, Vidéki levél. Bonyhád, 1883. junius 26. A „Szekszárd Vidékéinek 15-ik számában an nak rendes levelezője részletesen irta le a Willinger Márton ur által összehívott gyűlést, melynek czélja volt odahatni, hogy — ha áldozatok árán is — a völgységi járás ismét visszakapja adóhivatalát. Gyönyörű beszédek mondattak ott el, világosan ki lett mutatva, mily nagy tehertől szabadulnak meg a községek, ha adójukat azon alkalommal szolgáltat ják be az adóhivatalba, a midőn akár a szolgabirói vagy járásbirósági hivatalnál, akár a telekkönyvnél van dolguk. Ki lett mutatva, hogy az egyes adófizetők mily előnynyel birnának az adóreklamálásnál, egyszóval oly erős volt akkor mindnyájunkban a hit, hogy méltá nyos kérelmünk a magas kormánynál meg fog hall gattatni, hogy Simontsits Béla elnöklete alatt egy te kintélyes tagokból álló bizottság lett megválasztva az ügynek a magas kormányhoz való fölterjesztésére. Miután szita már három hó múlt el s tudomá som szerint, ezen oly nagy lelkesedéssel felkarolt in dítvány keresztül vitelére még semmi sem történt; bá tor vagyok az illető bizottságtól fölvilágositásért ese dezni. — Igaz ugyan, hogy itt is ott is rebesgetik, miszerint nem tetszik ez eszme megyénk vezérférfiai- nak, sőt országos képviselőnk is kivihetetlennek tartja, de ebből még nem következik az, hogy ezen bizottság már a kezdettől is visszariadva, ezen fontos ügyet „mir nix, dir nix“ elejtse. Okvetlen elvárnék, hogy legalább beszámolni, illetőleg, ha a bizottság a tervet kivihetőnek nem tartja magát igazolni, esetleg lemondani sziveskedjék. Ha pedig valaki ezen fölszólamlásom által ma-, gát megsértve érezné s azt vetné ellen, hogy még nem múlta el idejét, annak csak azt felelem, hogy „peri- culura in mora“ annyival is inkább, mivel a szünidők beállta miatt ez ügy legfeljebb két hó múlva lehet a minister elé terjeszthető. Mi kiilömben még azzal is megelégszünk ha a gyermek csak alszik és nem halt meg, sőt ha a k é r- •ény szerkesztése s az adatok beszerzése lenne i késedelemnek oka, még bocsánatot is kérünk türel metlenségünkért.- 'Marhauser Imre. T A IM Ü G Y. Ébredjünk Bégi igazság: mit az ember nem ismer, nem sze dhet. Mivel azonban köteleségünk drága hazánkat az lí|a nemzedékkel megszerettetni, hogy becsületes hon polgárokká legyenek, kik'minden perezben készek éltak ‘S vérükkel védeni azon szt. földet, mely őket szülte, ápolta s neveli; kiknél a „haza" szó hallatára minden más érzet háttérbe szorul s ennek enged elsőséget; szó val, mert első kötelességünk jó hazafiakat nevelnünk: azért először js meg kel! ismertetni a hazát,, hagy azt megszerethessék. Egyik tanítási főelv azonban úgy hangzik: „Menj a közelebbről a távoliabbra". Tudja is ezt minden tanító s szem előtt is tartja. De egyik főigazság az is egy szersmind, hogy előbb a tanítónak kell jól tudnia a ta nítandó tananyagot!? Már pedig ha nincs alkalma azt tanulni, kérdem, hogy tudhatja? Mivel pedig tolname gyében nemcsak e megyebeli születésűek tanítók, hanem az ország minden részéből jönnek, kivált az osztályta nítók és segédek, kik jó számban vannak, azok e me gyét nem ismerhetik úgy, mint az itt születtek: de ezek, több nem leszl . . És még is megyek! Az én családom jelszava: Omnia ferre pro patria. Hát a tiedé mi? — Hát az a rozsdái lánczdarab ? Az a rozsdás lánczdarab nem jelszó-é neked ? . . Az a rozsdás lánczdarab, melyet ősöd hordozott a nápolyi gályákon, honnét öt a a többi rebellis pappal együtt Ruyter váltotta ki! . . . (Folytatása következik.) A szerető szív. — Elbeszélés. — Ha zivatar tör ki, nyomát szomorú pusztulás mu tatja. Ha fel van korbácsolva a csöndes béke, az öl döklő angyal csak gyászt, csak sírokat hagy maga után örökségül. A vihar nagyságát csak annak lecsön desülte után láthatjuk meg egészen. Minden nemzet történetkönyvében vannak lapok, melyek véres betűkkel vannak Béirva; és a legkisebb nép is magasztos és nagyszerű küzdelmeinek köze pette 1 az unokák szent ihlettel gondolnak az eltűnt ősökre, kiknek csatája békét szerzett nekik. Megszólalt a harczi szózat s a békés lakoknak csak agg és gyermek őrzői maradtak. Babérkoszorút készített a szűzi menyasszony, megkoszorúzni kedve sét, ki a véres csatákat hősiesen kereste föl: az anya szent imát rebegett föl az ég urához, hogy mint hős térjen vissza egyetlen fia s hogy büszkén mondhassa: „Fiam a hont ment védeni.“ És hányán voltak, kik örökre váltak el! A harcz nem nézi, kit vár szerető menyasszonya, hű édesanyja, ki után sóhajtoznak a szerető szivek. — Ne sírjatok, — szólt Sziklay László özvegy édes anyjához s szerető menyasszonyához Gizellához. — A harcz elnémul és én újra itt leszek! g Kö- csókok között vett búcsút édes anyjátólés hű Gizellájától. — Nem sokára visszatérek és egymáséi leszünk, — volt utolsó szava menyasszonyához. És ők vártak, bíztak. Jöttek is sokan, de az nem, a ki ne kik oly drága volt! Sohasem tudták meg, hogy az ö kedvesük volt az, ki a két csatázó sereg nyugalomra térte után elhagyatva, egy rideg szikla tövében hal dokolva feküdt, mellette csákója, kardja és hü lova volt, kinek arczára az utolsó, a bucsucsókot a szikja mögül felbuvó hold nyomta, kinek utolsó sóhaja is az volt: „Légy boldog szép hazám!“ Nagy vihar volt, mely sok jelest, sok hazafit le tört! Dicsőn, mosolygva kelt föl a nap, de véresen szállott le a mélybe. A szabadság dicső zászlaja fosz lányként hulla szét: a fegyverekből lánczot kovácsol tak a megmaradt bősök tagjaira. Rémitő ez emlék! * * * Sziklay László karddal az oldalán, hü pejlová val az elsők között volt, kik a megtámadott haza vé delmére sikra szálltak az ellennel, hogy a 48-iki tör vények épségét, az ország függetlenségét, a nemzet önállóságát megóvja. 1848-ban mint közvitéz Boroztatott be hősünk a vörös sipkás huszárokhoz, de vitézsége s bátorságáért egy hó elmúlta után hadnagygyá léptették elő. Mégis érdemelte. Úgy harczolt, mint egy oroszlán, a pusz ták királya, mely nem ismer nálánál hatalmasabbat: épugy harczolt László, vakmerőén mint egy félisten, bátran mint a magyar. Vitézségénél nagyobb volt honszerelme. Már több sebet kapott, midőn egy csatában — bár megsebesülve — mint kapitány elfoglalta századával az ellenség ágyúit a az ellent megfutamodni készteté, midőn egy ellenséges golyó átfúrta szivét, mely tele volt honsze relemmel, lelkesedéssel s utolsó sóhajtása is a haza szent neve volt. Megfeledkezett mindenről, csak a ha záról nemi i * * * Gyászos emlékű szabadságharezunkban Minerva Marsnak adta át pajzsát, hogy m -jdan koszoruzottan vehesse azt vissza I mint ilyennel védhesse a vérrel biztosított hont — béke idején. De nem igy lön. A pajzs koszoruzottan törött ketté .... Kegyeletes sí rok emelkedtek aranykalászos téreinken. Hegyen völ gyön néma csönd ünnepelt. Sokáig kopáron maradtak e drága sirok, a magyar nemzet e drága kincsei; mig eljött egy más idő, hogy a kegyelet koszorúját tehette a nemzet azok sírjára, kik a hazáért, a szabadságért haltak meg.---------— — Öz vegy Sziklay Gáborné, László édesanyja és menyasszonya Gizella, midőn meghallották ama vég zetes hirt, hogy Lászlójuk elesett a csatatéren, meg voltak semmisülve. Mint megtörött virágszál, mely hervadásnak in dul, állt magában a bus menyasszony. Mindenütt a magányt kereste ; lázasan, izgatottan járt, kelt órákig. Egy óra előtt még, — midőn boldog reményben ringatta magát Gizella, — mosolygó arczczal, ragyogó szemekkel örült a természetnek, a virágnak, a szellő nek, mindennek — — — — s most egy óra után él- tűnnek a mosolygó arezok, homályos tűzben égnek azok a fekete szép szemek, fekete hajcsokrai között, ott van még a piros kamélia, de az arcz hófehér már. S mindez egy rövid óra varázsa! Szomorú menyasszonysága volt Gizellának, mintha még a boldogságban is tapasztalni kellett volna azon végzetességet, melyet egy szomorú esemény kapcsolt életéhez. Az élet viszontagságai és csalódásai által hánya tott lélek békepárt, belső nyugalom és boldogság után sóvárog — és ha ezt eléri megelégedett, boldog lehet, mert valami rejtélyes erő tölti meg sziveinket: hogy soha vágyni, remélni egészen meg nem szűnünk. De ha a szivet, mely a szerelem mezején nyilt, még nem is lehet kivinni, mert nem volt, de nincs is al kalmuk, hogy azt tanulmányozhassák, legfölebb dióhéj ban nagyobb földrajzokból. De hogy azt valaki bővsb- ben ismertette volna már; hogy szülőföldismét Írtak volna: arról nincB tudomásom. Hogy ez pedig nagyon szükséges, fölösleges bizo nyítgatnom. Úgy hiszem annak szükségességét mindenki átlátja már annál az oknál fogva is, mert az osztály-g segédtanítók, kik azonban legtöbbnyire idegenek, veze tik az alsóbb osztályokat, hol a szülőföldet kell a gyer mekekkel ismertetnünk. Már pedig, ha ezeknek jó tan könyv vagy kézikönyv áll rendelkezésükre, úgy job ban és bővebben ismertethetik a gyermekkel szülőföld jüket; ezt agy hiszem nem fogja senki kétségbe vonni. Szerény nézetem szerint legjobb volna, ha a kir. tanfelügyelő ur Tolnamegyének összes tanítóit, vallásfe lekezet tekintetbe vétele nélkül egy, a megyének körül belül közepén fekvő helyre gyűlésre hivná meg, mely gyűlés azután egy bizottságot nevezne ki, a nevezete sebb adatok gyűjtésére i mindjárt egy egyént, ki a gyűjtött adatokat összeállítja és megírja. Különben azt akkor a gyűlés végezheti. Már ezáltal ismét egy lépés sel tovább haladtunk volna a tanügy terén. S hogy pár huzamban haladjunk a többi megyével, okvetlen szük séges, hogy Tolnamegyének is legyen szülőföldisméje. Kérem a t. kartársakat és tanügybarátokat e fölött egy kissé utángondolni s eszmecsere folytán nyilatkozni ter vemet helyeslik-e ? Kircz István, tanító. A mucsii r. kát. iskolaszék gyűlése. Folyó hó 16-án délután 2 órakor az iskolaszék gyűlést tartott a községházban, melyre a tanítók is hi vatalosak voltak. A tárgysorozat pedig következő volt: Az elnök egyenkint kérdést intézett az altanitókhoz, hogy szándékoznak-e állomásaikon megmaradni, mire a III. és IV. osztály tanítója K. F. igennel felelt. Azután az I. és II. osztály tanítója következett. Itt, mielőtt a gyűlés folyamát tovább közölném, nevezett osztálytaní tóját akarom ismertetni és azt hiszem, hogy a tisztelt olvasó is érdekeltséggel lesz iránta. Ugyanis tavaly fel lett szólítva Mucsi község elöl járósága a harmadik tanteremnek felállítására és miután belátta, hogy a két tanterem túl van terhelve, de azért hogy gyermekeik szellemileg hátra ne maradjanak, meg hozták az áldozatot daczára annak, hogy anyagi tekin tetben nem a legjobb helyzetben állanak. Azonban ezen intézkedés későn volt, mert már októbert írtak, akkor pedig már minden tanító arra tö-' rekedett, hogy állomása legyen; de azért pályázatot mégis írtak ki, jelentkezett is három és választottak is egyet, de ez két hét után leköszönt. Most már nem ír tak ki pályázatot, hanem úgy fogadtak meg egyet és képzeld kedves olvasó hogy kit! Tanítót? Dehogy. Hát kii? Egy 28 éves rézműves legényt;- Csekéy Károlyt Bonyhádról, ki képezdébe nem járt, elemi iskolánál töb bet nem végzett, tanító még nem volt sehol és most Mucsin lesz paedagoges . Mit-saéks hozzá kedves nlsssó, jörfénhetik még-Ilyen a tizenkilenczedik század vége- felé? hol eddig már annyi szigorú törvény és rendelet van kiadva a tanítóképzésre nézve; de azért ha egy mesterlegény mesterségét megunta vagy mesterségéből_ nem tnd megélni, felcsap tanítónak. Az ilyen eset pe dig szégyenére válik a tanítóságnak is és hogy ilyen eset még manap is előfordul, az elég szomorú. A gyűlésen tehát nevezett réztanitó is megképez tetvén az elnök által, hogy szándékozik-e állomásán megmaradni. 0 azonban úgy nyilatkozott, hogy csak oly feltétel alatt kész megmaradni, ha a kántortanitónak segédkezni és vasárnapi iskolát tartani nem kell, de azért a község még is, mivel a két altanitónak közös a remény is elhagyta, ott a szív kötelékei megsza kadnak. Gizella életörömét, boldogságát, szivét elvesztette Lászlója halálában. E kevésben, egy nemes szívben kereste föl boldogságát. Szive nem maradt kopáron édesebb érzelmektől, hanem tiszta szerelme által föl magasztalva, áldásra talált — mig a halál el nem sza kította. Minden gondolata a csatatéren László körül for gott. Látja öt a csatatéren kivont karddal, mint küzd az ellenséggel; fölötte sötét fellegek dörgő villámai czikkáznak, körülötte pusztító vész s egy véres csata képe. Hajfürtjeivel a szél viharja játszik, mig a hősön nyugalmas mosoly vonul végig s szeméből a hősi bá torság sugárzik. Ilyen s hasonló phantasiával alkotott képeket lá tott Gizella szüntelenül. Szótlan, némán tekintett maga körül; a hozzá intézett kérdéseket felelet nélkül hagyta. Arcza zilált, tekintete nyugtalan volt; magaviseletét környezői feltűnőnek találták. Mindig, mindig zavar- tabb lön s egyszerre csak: — — — megőrült I * * * Gyászravatal, virágoktól körülövezve, kisirt ar- czoktól környezve, valóban bus kép! Szomorú zene bus hangjai, siránkozók fájdalmas jajjai hallhatók. Megilletödés ül minden arc7on. A ravatalon fekete alkotvány sötétlik, benne csöndes álmát nyugossza: Gizella, a letört liliomI Kunt a temetőben egy szomorufttz hüs árnya alatt van egy kis sirhalom, melynek keresztfáján a kö vetkező epitaphion áll: ,,01y sötét a sírnak éjszakája, Ámde béke s nyugalom hazája.“ " Várkonyi Sándor. nyezve.
