Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-05-25 / 21. szám
mai nap már elnevezést sem leszünk képesek adni. Vagy méltassuk figyelemre hajósainkat, halászainkat s általában azokat, kiknek hivatásuknál fogva nagyobb erőt igénylő munkát kell teljesíteni, bizonyára szembe fog ötleni a feltűnő különbség. Ezek mindanynyiaü, egytől-egyig kifejlett erős testalkattal bírnak. Vagy mig fóldmivelőink talán csak 5—6 féle betegségben hunynak el, az úri osztálynál a betegeknek egész légiója szorul előtérbe. Egyébkint a női tomázás szükségességét már az ó-korban a görögök is beismerték. Náluk az úgynevezett gymnasiumokban (tornapaloták) külön berendezésű termek álltak rendelkezésükre, hol a tervszerű vezetés mellett előnyös testi kiképzésben részesültek. A női tornázás szegény utánzására akadunk a római népeknél is, ezeknél azonban csakhamar kiveszett az. Miután a női tornázás történelmi fejtegetése fölvett tárgyam keretén kívül esik, visszatérek fonalom elszakított végére. Ezen kitérésem által nem volt czélom más, mint hogy utaljam a közönséget a női tornázás méltatására, melynek még mindig a közönyösség rideg tárgyául kell szolgálni. A vér az ő alkatrészeit az emésztési folyamat által nyeri. Ha magunkat gyakoroljuk naponkint bizonyos, testi erőnk s kifejlett ügyességünkhöz mért tornagyakorlatokban, elősegítvén ez által az emésztést: fogjuk tapasztalni testünk könynyedén való hordását, az élénk kedélyhangulatot, különösen pedig a hatalmas étvágyat! Magamról szólva, mondhatom, hogy még midőn a nemzeti tornaegylet tagja voltam, a csarnokból igen gyakran mint éhező farkas távoztam, hasonlag társaim is, kiknek szemei szinte szikráztak a harapni való után. A nők el lévén ilynemű mozgásoktól szokva és zárva, kell hogy társadalmi utón nyújtsunk alkalmat nekik a testi kiképeztetés áldásaiban való részesülésre. Tudtommal, városunkban e téren még nem történt semmi sem. A mai önző világban mindenki csak saját „én“-jével szeret leginkább foglalkozni, mit sem törődve „a hazával, a hazának száz bajával ?“ Csak neki menjen dolga jól. Közérdekért fáradni, áldozatot hozni, eszeágában sincs! De minek is! ha nincs érte elismerés, méltánylás. Inkább gondol a költő eme szavaira: „Eloszlik mint a buborék S marad, mi volt a puszta lég.“ Városunkban létező egyetlen magán nőnevelő intézetünkben részesülnek ugyan leánynövendékeink tornaoktatásban, de azon heti egy óra koránt sem elegendő arra, miszerint azok kívánatos testi kiképzésben részesülhetnének! Nélkülözhetlen szükség mutatkozik azért nálunk egy tornacsarnokra, minőket Budapesten, Pécsett, Sopronban, Nyitrán, Egerben, N.-Kanizsán és még más helyeken is találhatni, melyben az év különböző időszakán keresztül folytonosságba», szemérem és szégyenpir nélkül a felnőttek is űzhetnék a tor- názást. Mert több ízben íélbeszakasztott s igy hanyagul teljesített munkán nincs, de nem is lehet áldás. No de örömmel jelenthetem, hogy rövid idő múlva a székváros sem fog többé ilyet nélkülözni. Ugyanis a helybeli polgári iskola udvarán egy nagyobb keresztépület áll, mely — hallomás szerint — nemcsak újból lebontva és fölépítve, — de teljesen e czélra fölszerelve és berendezve lesz! S igy nyugodtak lehetünk e részben is, tudva azt, hogy a mostani iskolai nevelésnél mintegy kiegészítő tényező gyanánt szereplő „állandó tornahelyiség“ nálunk sem fog ezentúl hiányozni. A nyári tornahelyiség pedig már jelenleg is rendezve van; az eszközök elég csinosak. A téli tornahelyiség berendezésénél remélhetőleg figyelemmel lesznek a felnőttek érdekeire is. Többen vannak, kik azon véleményt támogatják, hogy a korcsolyázás, úszás és táncz által eléggé pótolva lesz a tornázás. Ezek tévednek, mert a megnevezett gyakorlatok folytonosságban nem űzetvén, egyoldalú hatással vannak a testszerkezetre. Kizárólag a lábakat veszik igénybe, mig a többi testrészek érintetlenül hagyatván, nélkülözni kénytelenek a szükséges erősödést. A ki hivatásánál fogva csakis valamely testrészt kénytelen foglalkoztatni folytonosan, tapasztalható ilyennél a foglalkoztatott rész nagymérvű kifejlettsége a többi tagok hátramaradása mellett. A tornázás által az egész testre, annak lehetőleg minden egyes részére kell hatással lenni, így lesz csak ez valóságozan képzővé. E czélra szolgálnak a szabad-, rend-, eszközökkeli és eszközö- köni gyakorlatok. Szükséges tehát, hogy a nők is tornázzanak. A testi elsatnyulásnak, mely napjainkban mindegyre ijesztőbb alakban tűnik elé, a tornagyakorlatok által mesterségesen útját kell állni, szolgáljanak e czélra gátul. Azonban nem is lehet az másként: a szellem és kedély minden esetben a testre támaszkodik, használván azt eszközül, a tökélyetesebb eszköz tökélyetesebb tevékenységet s ez utóbbi még tökéletesebb újabb tevékenységet fejthet ki. A tornázás befolyással van a szellemre is. Önbizalmat ébreszt az illetőben. A jellem fejlődését s szilárdulását hathatósan segíti elő, annak határozottságot, nyíltságot szerez. Miután az ember lényege a szabadság, a tornázás utján nyílik a legszebb tér arra nézve, hogy azt magamagán érvényesíthesse először, a menynyiben akarata számára testéből teljesen engedelmes orgánumot kell teremtenie, hogy az erkölcsi élet minden viszonyaiban a bentrónoló szellem kész végrehajtója, szolgája legyen. S ez nem valami könnyű feladat; mert a szellem — főleg kezdetben — csak csekély részben hatalmaskodik a test fölött s annak urává csak sokoldalú megpróbáltatás után lehet; az mint valami be nem vett erősség jelentkezik, melynek még később lehet birtokába jutni. Tehát a tornázás nyújt egyedül alkalmat arra, hogy az ember önmagának teljes urává lehessem Tévedés volna hinni azt, hogy leányainkból a tornázás által erőmüvésznőket óhajtanánk képezni. Koránt sem. Náluk nem oda törekszünk, hogy az erőt, csupán a nyers erőt, a gyakorlatok folytonos ráhatása által mód nélkül fejlesszük; hanem hogy a kellem és az ügyes erő is alkalmat találjon az egyesülésre. A nevelészeti főelv, a női Organismus, a nőiség és a női erkölcsök viszik itt a dictátori szerepet a gyakorlatok kiosztásánál és végrehajtásánál. Ha mi a női tornázás által csak a nyert erő után kapkodnánk, úgy az múlhatatlanul a kedély elvadulását vonnák káros következménykép maga után. Szükséges tehát, miszerint a nők is tornázzanak. Számukra kellemesebb és egyúttal nagyobb hasznot biztositó foglalkozást nem is volnék képes kigondolni. Fogják tapasztalni, hogy a bőr erősebben megpirul, melegebb, feszültebb és ruganyosabb lesz; szóval átfognak változni. És merem állítani, hogy emelett kitűnő étvágyra, szebb, természetesebb külszínre, erőteljesebb testalkat, jó kedélyhangulatra és ajánlóbb modorra teendnek szert. Azért csak rajta tornázni kell! Különfélék. ■— Dr. Wenzel Gusztávot 40 éves tanári jubileuma alkalmából tolnamegyei tanitványai is üdvözölték, melyre az ünnepelttől Perczel Dezső megyei alispánunkhoz a következő válasz érkezett: Tekintetes Alispán ur! Különö- sen tisztelt uram! Életemnek legboldogitóbb perczei közé számítom azt, midőn egykori hallgatóimnak igénytelen személyem iránti megemlékezése azon öntudatot ébreszti bennem, hogy tanári hivatásomnak megfeleltem, s hogy életem végperczében pályámra vissza pillantva azt fogom mondhatni: „Non omnis moriar.“ Fogadja tehát a tekintetes Alispán ur, s fogadják mindazon tisztelt urak, kik T. N. Tolnamegyében, mint egykori hallgatóim, 40 éves tanári jubileumom alkalmával barátságos rokonszenvvel rólam megemlékeztek, legforróbb köszönetemnek kifejezését; s engedjék meg, hogy legőszintébb tiszteletemnek kinyilatkoztatása mellett, továbbra is szives úri jóvoltukba ajánljam magamat. A tekintetes Alispán urnák Budapest, 1879. május 17-én. alázatos szolgája dr. Wenzel Gusztáv királyi tanácsos, egyetemi jogtanár. — A Széchenyi-utczai rablógyilkosság foglalkoztatja s tartja folytonos izgatottságban a székváros minden rendű és rangú lakóit. A megrendítő eset a fővárosi sajtóban is közöltetett, de anynyira hiányosan és elferdítve, hogy Súlyosabb volt ennél a hadjáratok alkalmával a falura nehezedő fuvarozás és élelem-sarczolás. Szegény bátai jobbágy ha kellett, Bécsig vontatta a török ágyút, vitte a sereg után a búzát, lisztet. Es szívesen viszi, ha nem kellett yolna adnia is, mert főkép ez okozta, hogy a Konstantinápolyból Bécsbe vivő országút mentén fekvő virágzó városok, mint a többé föl nem épült Kesztölcz, Paks, Bölcske, elöljárók voltak a pusztulásban. Es még specialis czélokra szolgáló, a töröknek igen kényelmes adózás is mennyi volt nagy leleményességgel a népre vetve. Duna-Földvár elegendő fagygyuval a budai nagy-mecsetet tartozott ellátni, a koppányi liva ugyan fagy- gyu és viasszal a segesdi nagy-mecsetet világította: Nagy- Kőrös vasszeget ad évenként annyit, mennyi a budai hid tatarozására szükséges, Paks a hidat tartó csónakokat javítja, vagy újakkal pótolja, a mint szükséges. Emlitém, hogy a katonát a török földesur tartotta, fizette. Háború idején volt is dolguk és zsákmányuk, béke idején mindkettőt a vár vidékén, a jobbágyak között keresték. Egykorú szenvedő igy ir a martalóczoknak a falura tett kirándulásairól: „Hányszor esztendőben útnak indul az török katona, hogy járjon közöttünk faluról falura — vendégnek. Beülnek az szegény ember házába, megeszik ele- ségét, kiisszák borát, a mi keveset hagyott is az dézsma. A mi nékik tetszik, pogány szokást tartva, vendégjogbul ajándékul viszik. Pénzt, kést, vasat, patkót posztót, róka-, farkasbőrt követelnek rajtunk, hátunkról lehúzzák az bundát, lábunkról a csizmát, négy—őt napig is ellakmároznak mirajtunk. És ha valaki nem szives gazda, azt meg is verik, meg is sebezik.“ Kuriozitása tekintetéből a sok közöl felemlítem még az u. n. vérdíjat, mely teljesen az ispahit illette. Gyilkosságról azt tartja a török, hogy „vért vérért.“ Ha tehát kútba | dobok valakit és vízbe fullad, vagy kötéllel felakasztom, csakis díjat fizetek érte. Ha pedig a tettes ki nem puhatolható, azon falu fogja a vérdíjat fizetni, melynek határában a tetem találtatott. Nagy teher volt ez a személyes boszu a török és hajdúk közt folyt örökös csatározás korában. És mert a vérdíj a spahit illette, úgy esett, — mint a szadaiak panaszkodnak, — hogy „bármi néven hal meg az ember, a török a díját megveszi.“ Nagy-Körös különös szultáni rendeletet mutathat fel, mely tiltja a vérdíj beszedését akkor, ha tüzbe esik, vízbe fullad, fa, szekér vagy háztetőről esik le valaki, vagy lerogyó fal, vagy part, vagy fa üti agyon, avagy kútba esik, vagy ménkű, vagy guta üti meg az illetőt. Alig hogy eltűnt a Bagoly Mihály lányostul Mezőtúrról, már jött a szigorú vizsgálat és meg kellett esküdni sok embernek arra, hogy látták, hogy elevenen ment ki a két Bagoly a városból, de nem tudni hova s csak ezután lett a vérdíj elengedve. A szekcsöi biró, hogy meghalt, egy bor- jas tehenet kellett érte adni a falunak. Gödöllőn a maga bajában halt meg egy szegény ember, mert guta ütötte meg, mégis 60 irtot, 41 tallért és egy borjas tehenet kellett fizetni a megszomorodott özvegynek. Elég volt — török részről — talán csak ennyit felhoznom, hogy érthetővé tegyem a népszámában és vagyoni viszonyaiban beállott rohamos hanyatlást; annál inkább, mert a szétáradó nyomor csak egyik forrásáról beszéltem eddigelé. De ismertetni fogom a másikat is, mely a magyar végvárak és ezek lakóitól eredett. H. A török vágyak czélpontja Buda és hogy ez biztosítva volt, Bécs lévén, a hódítás ily aspiratiók befolyása alatt állott, s nyerte kiterjedését. így 1543-ban csakis Ba- ranyamegye keleti fele (a nyugotit Szigetvár tartotta) egész Tolna, Somogyból az u. n. Zseli egy része és igali járás hódolt be, feljebb pedig Fehérmegye és a többi Duna-mel- lék egész Budáig, A szomszédos be nem hódolt rész, hogy a török terjeszkedést megakadályozhassa, menthesse a lakosságot a gyakori becsapások elöl, vár és Kastény — hálózat mögé rejtette magát, melynek fentaítása és erősítéséről az akkori országgyűlések állandóan vitáztak. Somogybán, a Balaton mentén húzódott fel ezen várrendszer, melynek főbb tagjait Szigetvár, Csurgó, Babócsa, Vízvár, Per- zencze, Segesd, Koroknya, Szenyer, Mesztegnye, Somogy- vár, Fonyód, Szemesvár, Bolondvár, Katonavár, Endréd képezték. Háttérben állottak a hatalmasabb Kanizsa, Kis-Ko- márom, Zalavár, Szigliget, Tihany és Veszprém. A nagyszámú erősségekben szétszórt csapatok főparancsnoka a dunántúli részek főkapitánya volt; úgy, mint a töröké a budai basa; az egyes várakban pedig 40, 60, 100 és ritkán több legény felett egy-egy tiszttartó vagy kapitány állott. A harczosok zsoldját fizette a király, a pápa, hatalmasabb főurak és nagyon gyakran senki sem, hogy csak úgy élt a végvári, mint a mezők lilioma. Kanizsa, mint emlitém, főerösség és a védelmi rendszer gyupontja volt, mégis 1557-ben ilyen az állapota: „jelentjük ezt te kegyelmednek (a főkapitánynak), hogy vagyunk megmond- hatatlan fogyatkozásban költség nélkül és nagy drágaságban ; egy pénzünk sincsen, hanem kényszerittetünk marhánkat zálogon hagyni, ruhánkat is, de arra sem találunk pénzt. Az gyalogok közül sokaknak arra jutott ügyük, hogy házról-házra járnak, mintegy koldusok és az sok jámbor között az mit valaki ad nekik, akkoron ehetnek.“ A sze- nyeriek állapota olyan, „hogy vagyon három napja, hogy kenyeret nem ettek, ugyan sír közülük némelyik!“ (Folytatása következik.)
