Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-05-11 / 19. szám
19. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap május 11-én. Hetedik évfolyam. Megjeleli: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 , Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. A szegedi árvízkárosultak részére e lapok szerkesztőjénél a következő adományok folytak be: Krámmer János és Trajber Vincze urak egy fogadásból származó nyereség fejében beküldtek Sasa József ur gyűjtése Melyhez járultak: Egy valaki 1 írt. N. N. 40 kr. Triber János csősz 10 kr. Vincze János arató 10 kr. Pölöskei Mihály arató 10 kr. Pölöskei István napszámos 10 kr. Vaczula János faragó 10 kr. Fábián György arató 10 kr. Szabó János vőlegény 20 kr. Kalovics Ferencz ostoros 2 kr. Szabó István tanuló 2 kr. Pölöskei Pál tanuló 6 kr. Rohonczi József kocsis 10 kr. Eddig kimutattatok 5 frt — kr. 2 „ 40 „ 807 80 Összesen befolyt 815 frt 20 kr. Az értelmi proletár. E lap egyik közelebbi számában erélyes felszól- lalást olvastunk az uzsorások ellen, vegyük most szemügyre a társadalom egy másik fajú nadályait, az értelmi proletárokat. Az uzsorás olyan a társadalom testén, mint fán a hernyó; ha le nem tisztítjuk, tönkre teszi a fának nem egy, de több évi termését, maga pedig meghízik, szinte az utálatig. Az értelmi proletár pedig olyan mint a veréb, most nevetséges, majd káros, de — szemtelen mindég. Lehetnek e sorok olvasói között olyanok, kik nincsenek tisztában az „értelmi proletár“ kifejezés jelentésével: azok számára legyen szabad ez érdekes faj definitióját is adni. Vannak szülök, kiknek fejébe rögzött az az am- bitió, hogy az ő fiuknak tanulni kell. Hogy a fiúnak van-e képessége a tanulásra, vagy nekik van-e, főkép a későbbi években lesz-e képességök a taníttatásra : azt, alapos Inegfontolatlansággal, nem veszik eszökbe. A kedves fiú tehát járja az iskolákat. Egyszer azonban vagy az ő kése nem fogja a tudományokat, vagy a szülők erszényét támadta meg a sorvasztó laposság nyavalyája; denique, a kedves fiú haza jön, fél, negyed, vagy semmi készültséggel, de már oly korban, hogy semmiféle mesterségbe inaskép nem állhat s lesz belőle — értelmi proletár, az az olyan valami, a ki tulajdonképen semmi sem, a ki mindent tanult, de alaposan nem tud semmit s a kinek fejénél csak az a kalap üresebb, mely félre vágva a bal füle környékén hetvenkedik. — Otthon azonban sokáig nem maradhat. Szülők zsémbelése, rokonok gunyja, szomszédok kaczaja üldözi, mintegy sötét árny. Az apai hétszilvafa elég, ha a család kenyerét szükesen megadja; neki még álmában sem igér aranyhegyet és biztos jövőt. Nyakába veszi tehát a nagy világot s leteszi sátorfáját többnyire — megyéje székvárosában. Van rá nem egy példa, hogy faluhelyen is megragad segédjegyzői, vagy ehhez hasonló minőségben; s ha van benne önérzés és szorgalom, később a községi doctoratust megszerezvén, becsületes munkássá válik belőle közügynek és társadalomnak. A nagyobb rész azonban a hivatalok székhelyét tűzi ki czéljai és óhajtásai netovábbjául. S valóban már néhány nap múlva ott pompázik és pipázik egyik vagy másik irodában, még abban a kabátban ugyan, melynek könyöke az iskolai pádon kopott ki, a nagyfigyelmü — aluvásban; de alig pár hétre teljes elegáncziában feszit a vendéglő egyik főbb asztalánál s az ön-nyelvével gyártott szivarka füstjét gavallérosan lenyelve, valódi aristocraticus ' orrhangon parancsol: „kellner, Bier“! — Honnan e nagy uraság? Talán temót csinált, vagy gazdag nagy bátyai hagyaték duzzasztja erszényét? Nem! erszénye most is oly üres mint a léghajó, melyben még levegő sincs; hanem megtanult egy mesterséget, az — adósságcsinálás mesterségét. Megtanították pedig arra hason rangú, már tapasztalt s e téren igen szellemdús collegái, de a kik majd megfogják tanítani, a pénzcsinálás mesterségére is. Például: együgyü emberek számára jó pénzért szerződést Írni, de melynek a törvény előtt értéke nincs; — vagy folyamodást készíteni nagy drágán oly ügyben,— melybe jellemes hivatalnok önön bepiszkolódása nélkül nem avatkozhatott; vagy telekkönyvi átírásokat vállalni előre felvett díjért, az átírást azonban nem eszközölni; — vagy hamis leletezést tenni, hogy a magosabbra tüntetett bélyeg csonkítás után befolyó büntetés pénzből nagyobb legyen az osztalék; vagy egyszerűen zsebre rakni a bélyegek lefizetett árát s a beadványokat bélyeggel el nem látni, sat. sat. S éppen ez utolsó pontra nézve szabad legyen, némi intermezzóul, a közönség a miatti általános megütközésének kifejezést adni, hogy a pénzcsinálásnak ez utolsó módját nem csak proletárok, hanem még oly egyének sem restelik Űzni, kik mind hivatali, mind társadalmi tekintetben tekintélyes állást látszanak elfoglalni. A fél lefizeti a felszámított bélyegek árát, vagy megvásárolja s átadja azokatt megbízottjának, mégis megérkezik a „Fizetési meghagyás,“ mely most már háromszorosan követeli á bélyeg árát. Mit TÁRGZA. „A szegedi vész.“ Szavaltatott az árvízkárosultak javára Duna-Földváron rendezett hangversenyen. Szegednek városa, nemzetemnek kincse Legmagyarabb fészke e szegény hazának Haj! mi lett belőled. Fátyolt köt lelkemre Bús sorsodnak hire s szemem könybe lábbad. így kell téged látnunk, hullám ravatalon? így kellett meghalnod, virágzó korodban? S csak tornyod keresztje leszen majd a fejfa, Mely sírod takarja? Nagy lehet a vétked, árva nemzetem, hogy Mind a két kezével ostoroz az Isten, Hogy nagy városidnak gyöngyfiizéréböl, mit Ékül hordoz e hon, kitépni engedi A legszebb szemeket .... Szőke Tisza pariján állt Szeged városa Megnézhette magát a folyam tükrébe S bátran is nézhette, szép volt arczulatja Pedig felette már sok év elviharzott. Százados volt múltja, de örök jövője! Van e honnak igaz, fényesebb kincse is, Hol büszke paloták szegélyzik a Dunát. De mint a szülőnek édes gyermeki közt Meg lehet osztani szeretető lángját És a szelidebbet közelebb hozhatja Szive melegéhez, úgy volt hazánk veled Te igazi, tőrül metszett magyar város. Nem zártad el magad haladó kor elől De mindég s mindenben csak magyar maradtál S a mi idegen volt, úgy hozzád simitád, Hogy a redő eltűnt .... Apró fehér házid, szépen fésült hajjal (Szegzett nádtetővel) helyet szorítottak A magas homloku büszke épületnek; Benned is virrasztott, éjen át az ipar, De mig a gyár füstje felhőt vont az égre Addig másik részben, siró furulya szó S méla dallamokkal álmadozott néped. Egyszerű tanyádban egymás mellett virult: Pusztai költészet vad rózsabokra s az Előrehaladás lombozatos fája. Megszoktátok egymást és századokon át A csendes Tiszával. Hogy ha egyszer-máBszor El is ragadta öt hirtelen haragja Téged meg nem bántott s gyorsan megbékülve Visszatért medrébe, szelídeden hordva Tovább hajóidat, vagy játékot űzött Kelepelő malmok lomha kerekével S mosolygott, ha apró habjai felülről Szétzilálva gyöngyként permeteztek vissza. Egyszerre azonban, elveszté a Tisza Csendes nyugodtságát. Vad boszu érzete, Féktelen gyűlölet forrott ereiben. Lánczoknak tekinté a futását szegzö Partok emelvényét. Fokozta erejét. Fellázitott minden patakot, folyamot Hogy megerősödve, kiemelkedhessék Megutált medréből. Mint az örült, zúgott, tajtékzott hulláma És ellent keresett, hozzá méltó ellent. Kire rávethesse borzasztó hatalmát. Fájdalom, hogy téged választott ki annak! Megkezdődött a harcz, hullám hullámra tört És nőttön nőtt az ár végtelen serege. S megkezdődött a harcz; embert ember után Küldtél ki határid zöldelö földjére Védeni az édes otthont és szorgalmad Arany gyümölcseit. Hazám szép városa, előttem áll képed A milyen voltál a legutolsó estén Halálra fáradva. Leirni nem lehet, ó de lelkem látja S néma fájdalommal, elcsüggedve nézi A kinos látományt. Még áll a ház, a mécs barátságos fénye Mint az arany hajszál, úgy csillog az éjben. Még boldog a család, nem hiányzik senki, S a mint estimára kondul meg a harang Gyermekek ajkáról ima száll az égbe: „Te jó vagy Istenünk, kérünk vigyázz reánk A ki gondozod a mezők liliomát Ne hagyd elpusztulni népes szülőföldünk.“ Az apa még egyszer ölébe veszi kedves Mosolygó gyermekét, csókot hint arczára Kérges tenyerével haját simogatva. De ajka már szótlan, gondolatja kint jár Mint galamb a vészben. O bár a haragvó Tiszának hulláma Az ur szent kezének érintésétől úgy
