Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-02-16 / 7. szám
ft / la If valósításától. Ekkor ébredt csak igazi öntudatra s belátta szomorú következményeit tévesztett szándékának és családja körébe ismét visszatért. A szerencsétlen könyek közt maga beszélé nekem el, ezen esetét. Azonban végzetes ballépésre még is leggyakrabban azok jutnak, kik hiányos műveltséggel birván, a vágyak féktelen kicsapongásaiban úgyszólván teljesen elmerültek s nem képesek többé az erkölcsi egyensúlyt, mit elveszítettek, helyreállítani; kiknél a teljesülhetlen vágyak, a képzelet rémei ellen, ha föllázadt a józanész: igyekszik azt bilincsbe verni ? szenvedély, a szivuralomnak ez ismert zsarnoka. A képzeletek délibábjai után rohanó eme része a társadalomnak, nélkülözve a lenyügzött észnek józan ítéletét, a megsemmisülés örvényébe buknak akkor, midőn az ész erőszakkal visszaszerezve a bitorló szívtől uralmát, ennek jogos büntetését szabja ki itéjőszéke előtt, akkor, midőn kártékony uralkodásának vészes képét föltárja előtte egész nagyságában, mert e perczben a megtört remény a gyönge hitre támaszkodik s megszégyenülve az oktalan szeretet, nem bírják elviselni az ekkor, már mintegy a szervezetükön kívül működő biró kemény Ítéletét s a lesújtott lázongók erőtlenül roskadnak össze az öntudat súlya alatt, melyet kibékíteni csupán az ekkor birtokukban levő ész és értelem volna képes! Öntudatlanul, az oktató ész birtokán kívül — mert ekkor mint büntető szerepel — viszik tehát véghez öngyilkosságukat, midőn elvesztettek mindent, még önmagukat is! Ha igy van a dolog; önkényt következik a baj gyógyításának módja és eszköze. Legyen a nevelés természetes, minden mesterkéltségtől, szóval legyen az olyan, mely az uj nemzedék életczéljainak teljesen megfelel; kerüljük az alkalmat, miáltal azok természetét megmételyezhet- nők és már a zsengekorban , szivükben vágyakat ébreszthetnénk, melyeknek teljesülését erőszakkal kívánnák. Jól tudjuk, hogy a nevelésnél szeretetnek kell közrejátszani, ámde vigyázzunk, nehogy az tul- hajtottságba fajuljon át. Mert az ily szeretet egyike azon hibáknak, melyben a legtöbb szülő szenved. Ez okozója az önzésnek, t. i. a midőn a gyermek azt hiszi, hogy minden csak ő érte történik. Az ilyen szülő nem szab gyermekei cselekvéseinek liaitárt; mindenben elnéző, sőt mi több: egyes föl- mérülő helytelen tetteiben meg tetszését is nyilvánítja a helyett, hogy azt meggátlandó, segédeszkö- zökhez folyamodnék. Mi történik aztán ily gyermekkel később, ha az életben mint önálló egyén kénytelen szerepelni ? Nem képes megbarátkozni a társadalmi szokásokkal, nem találja el a rája nézve egyedül helyes irányt; mindent, a mi szent és üdvös lenéz; nem törődik a társadalom, — nem haza — de saját érdekeivel sem. Különczködő életmódot folytat, mi által magára vonja a közfigyelmet s általánosan lenézettetik. Végre meghasonlásba jő önmagával: gyökeret ,ver szivében a dermesztő közöny és igy egyik szélsőségből a másikba kerül — mig végre bekövetkezik az elmaradhatlan katast- ropha. Azért lehet, sőt kell is szeretni a gyermekeket azoknak, kik nevelésüket eszközölni vannak hivatva, csakhogy annak a jelenben nem abban kell nyilvánulnia, hogy a gyermekeknek minden akaratát teljesítjük, minden tetteikben ő nekik hódolni óhajtunk, hanem ellenkezőleg: szem előtt tartva a további czélt, melyet a gyermek jólétét illetőleg elérni óhajtunk, szivósággal kell felhasználnunk néha oly eszközöket is, melyeknek büntetés alakjában való alkalmazása magunknak is fájdalmat okoz. Ne történjék az úgy mint a majommal, mely tulszeretetből agyonnyomta szülöttjét. Tanítsuk meg őket arra, hogy körülményeiket mérlegelni tudják, s a szerint engedjenek vágyakat ébredni szivükben, amint azt megengedi a helyzet, az anyai körülmény, mely létüket uralja; a szerint a mint szellem és anyagi képességük, azon vágyak elérésére nekiek segédkezet nyújtani képes. Főgondunk legyen tehát a nevelés terén arra szoktatni növendékeinket, hogy ébrédező vágyaikat az ész itélőszéke elé vonják azonnal, nehogy megnőve megerősödve, pártütőkké legyenek s a józan értelem ellenére kinyújtsák kezeiket olyan irányban, melyben utjok a hatalom ellen és saját vesztökre vezeti őket! Igyekezzünk 'megtanítani gyermekeinket arra, hogy szívok alázatos szolgája legyen eszöknek, mely ha szabadon uralkodik: megtanítja őket, miként küzdjék le vágyaikat és-önmegtagadásra oktatva, sajátokká teszi a türelmet, mely az erős hit hatalma mellett, támaszául teszi dönthetlen szerencsétlenségükben a reményt, melynek édessége felkölti bennök okszerű szerétét az életnek, mely legtöbb javunk, mivel birhatunk e földön! Különfélék. — Egy vitéz katonának hadi éremmel való feldíszítése. E tárgyban Zombáról a következő értesítést nyertük : Tisztelt szerkesztő ur | Hogy az alsóbb néposztályban is felébredt a katonai szellőm és hogy a hősiesség s a bátorság csudákat mivel; — azt még a boszniai hadjáratban tapasztalt mozzanatok is bizonyítják. Magyarország sohasem volt hiányával a bátor férfiaknak; Magyarország a bátrak hazája-^ volt és marad! -í— Egy bátor vitéz katona folyó év február hó 5-én a vitézáégi hadi éremmel lett feldíszítve, Szegzárdtól alig 1 'A órányi' távolságú Zombán, egész ünnepélyes közönség jelenlétében. T. Simoncsics Béla a völgységi járás föbirája személyesen volt jelen az ünnepélyes alkalommal. Szép szavakkal ecsetelte a haza iránti kötelesség fogalmát, mondván: „a mely katona kötelességét pontosan teljesiti, az megtette tartozó kötelességét, de a ki ezen túl lép, az már érdemet szerez magának s kitüntetést érdemel. így jutalmaztaő az érdemet, midőn Kromer János zombai tüzér tizedest Boszniában Livnó mellett tanúsított katonai vitézségéért és bátorságáért a szerajevói hadparancsnokság megkeresése folytán, február 5-én a vitéz- ségi ezüst hadi éremmel nyilvánosan, ünnepélyes közönség jelenlétében, feldíszítette. Vajha sokan követnék az ezüst érdemjellel jutalmazott, egyszerű földmives szülőktől származott vitéz katona példáját! Megvagyunk arról győződve, hogy t. Simoncsics Béla járási szolgabiró az arany és gyémánt érdemjelek kiosztását is a legnagyobb örömmel teljesítené. „Mert jönni kell — és jönni fog egy jobb kor, mely után, buzgó imádság epedez százezerek ajakán.“ —f- Orömmel közöltük ez értesítést s az előadottak után még hátra van, hogy külön részünkről is megdicsérjük a derék fiatal embert, ki tanúsított vitézségével csak emelte a magyar katonai név tekintélyét és ezzel földijeinek is becsületére vált, majd ezután annak egyszerű földmives szüleitj, kik az édes haza iránti szeretetnek oly gazdag talajt voltak képesek gyermekük szivében teremteni, hogy kész lett volna a hazájáért életét is áldozni. Bizonyára dicsérendő és követendő például szolgálhat ez eljárásuk a többi szüléknek is. Leljék ezen tényben és derék fiukban tartós örömüket! A szerk. Nyilatkozat. A „ Tolnamegyei Közlöny “ ez évi első számában t. Pollák Mór ur által a nagy-székelyi ref. németajkú egyházmegye iskoláira vonatkozólag közre tett adatokra nézve az illető iskolaszék nevében kötelességemnek tartom kijelenteni, miszerint iskoláinkban csak ez évben kezdődött a tanfolyam november hó elején és pedig most is csak azért ily későn, mert a 3-ik tanterem felszerelése tőlünk nem függő körülmények miatt elébb nem történhetett meg-----má s években azonban már October hó közepe táján rendesen megnyittattak az iskolák. A mi pedig a kérdéses czikk Írójának ama állítását illeti, hogy nálunk rendesen már hus- vét második napján megtartatnak a vizsgák — erre nézve meg kell jegyeznem, hogy igenis ez volt nálunk a szokás a régibb időkben, de az utóbbi négy éven át már mindig, vagy május hó végén, vagy pedig junius hó elején vizsgáztak az iskolák növendékei. Csak is abban adhatok tehát t. Pollák urnák teljes igazat, hogy iskoláinkban az országos törvények értelmében ez idő szerint még kevés tanerő van alkalmazva — a mennyiben némely tanévben egy-egy tanítónak száznál is több tanítványa van. . . Azonban az igazsághoz hiven ki kell nyilatkoztatnom, miszerint megyénk kir. tanfelügyelője által e részben is már több Ízben sürgetve felhivattunk a baj orvoslására — s illetve még egy tanítói állomás szervezésére . . csakhogy egyházunk nyomasztó anyagi viszonyai mellett az országos törvények e te- kintetbeni kívánalmának a legjobb akarattal sem tehetett még eleget, — különben is már túlterhelve lévén az egyház, tagok egyházi hivatalnokaik fizetésével .... Hogy pedig ezen állításom nem üres mentség, ezt bizonyítom azzal, miszerint egyházunkban már is a legszegényebb sorsú zsellér- házaspár évenként csaknem három mércze búzát, és 1—2 frt adót fizet az egyházi hivatalnokok és az egyház pénztára’ré- szére. . Hogy és miként lehetne e bajt és hiányt nálunk or-. vosolni — e fontos kérdésnek fejtegetésébe ezúttal bele bomesterségesen szőtt leírást, szereplő mellékalakokkal, hanem adjuk a dolgot úgy, amint valójában megtörtént. Jelen sorok írója bár hosszas habozás és sajnálkozással emlékszik meg a bemutatandó családról, de tekintve az ügy általános érdekeit, a nagy közönségnek kíván általa némi szolgálatot teljesíteni. I. Magyarországnak dunántúli kerületében, annak egyik népes és vagyonos szab. kir. városában halt el egy évtizeddel ezelőtt egy építőmester. Azon időben jött ez lakni oda, midőn a helyi kereskedés még virágzott s a jelentékeny pénzforgalom folytán a város tűrhetően épült. Ritka becsületessége, kitartó szorgalma s a magára vállalt különféle munkálatoknak gyors és pontos teljesítése által hovahamar keresett emberré vált e téren. A közbizalomnak kiérdem- lése után azontúl a nagyobb építkezéseket is ő vezette. Ennek áldásos eredménye lön, hogy a vagyonban szemláto- mást gyarapodott. A kellemes anyagi gyarapodás közt nem sokára másik öröm is fűszerezte a jóravaló térfi munkás eletet. Ugyanis szeretett életpárja egy szép reggelen | egy egészséges fiúval ajándékozá meg őt. Ki volna képes e felett örömét tolmácsolni? Senki. Teljes lehetetlenség! Magát a legboldogabb embernek képzelte, ki sorsát nem cserélte volna el akár a királyéval. Neje német származású becsületes jó nő lévén, szeretetének szintén egész hevével csüngött a kis ujszülöttön. Ápolta, gondozta gyermekét valódi anyához méltó önfeláldozással. A háznak szemefénye ezentúl tehát a gyermek lön. Kísérjük azért mindjárt a bölcsőtől kezdve annak fejlődését s neveltetését figyelemmel, hogy elég helyesen Ítélhessünk annak későbbi eredményéről. A kinek ezen eljárásunk netalán hosszadalma snak tűnnék fel, jogában áll e sorok olvasásáról lemondani. Nekünk mint lapnak, egyik föfeladatunk a társodalomban jelentkező minden rósz szokást vagy vétkes mulasztást, jelentkezzék az bárhol, bármily gi^kban ostorozni s kímélet nélkül napvilágra hozni. Ezen elvből kiindulva, azt hisszük, eljárásunkat igazoltuk. És igy térjünk a dologra. Alighogy napvilágot látott a kis újszülött, legott az anyai szeretet díszes fara gványokkal ékitett bölcsöt szerzett be számára. Ruhaneműi közt nagy szerepet játsztak az értékes csipkék, fehér himzéáek s selyemszövetek. Felügyeletével egy külön és magasabb igényt követelő dajka bízatott meg. Ily változások történtek a háznál e kis uj vendég beköszöntésével. Azonban mindez csak kezdő bevezetése volt azon kiadásoknak, melyek a gyermek növekedésével később merültek fel. Idővel a gyermek egyre nagyobb lett. Pár év múlva e beszély íróját édes atyja ugyanazon városban a belvárosi népiskola 3-ik osztályába adta be, miután az elsőt és másodikat a külvárosban elvégezte. Mondhatni előttem ezen iskola uj világot képezett. Egészen uj arezok- kal találkoztam, ezeknek ruházatán és egész valójukon lehetett látni, hogy jó módban részesülnek. Mi külvárosi gyermekek többnyire • szegény sorsú hajósok vagy iparosok gyermekei valánk, a belvárosiaknak szülei gazdag kereskedők, előkelő hivatalnokok, vagy épen tőkepénzes emberek voltak. Világos tehát, hogy a különbség köztünk feltünöleg nyilvánult. Mig többen társaink közül tetőtől talpig bársony és egyéb finom ruhában jelentek meg, velünk szegényebekkel néha az is megtörtént, hogy pl. a legszükségesebb lábbeli hiányában otthon kellett maradnunk. Összes társaink közül azonban különösen kitűnt az épitőmester fia, kivel egy időben kerültem az iskola falai közé. Ez mindig választékos, szép ruhákban szokott megjelenni. Az irigység érzetét ébresztette különösen az által, hogy szüleitől gyakran jelentékeny pénzösszegét hozott el magával. Majd azon vettük észre magunkat, hogy köztünk valóságos hatalommá nőtte ki magát. Szegény tanítónk alig győzte a szilaj fiú természetét korlátozni. Otthon csupán édesanyja felügyeletére volt utalva, édes atyját rendszorint távol tartá foglalkozása, kivel megesett néha, hegy a megye területén elvállalt munkálatok alkalmával egy hónap lefolyása közben alig párszor látogathatott haza. Édesanyja végtelen jószivü, de engedékeny és elnéző volt szemben gyermekével. Minden erély nélkül való, innen volt, hogy neki mindenfélét megengedett s ha öt ritkán valamiért büntette is, neki ez jobban fájt, mint bármi más. Azért később felhagyott a büntetésekkel is s csak jótanácsaival, szavaival kívánt a kényes természetű gyermekre hatni. Ezzel sem használt. Szavai üresen elhangzának. A fiú amellett hogy rósz volt, gyöngén is tanult. így a tanítók csak örvendeni tudtak azon, hogy az iskolai év végeztével tőle megszabadulhattak, ki az iskolai évet egyre bolygatta, azonfelül sok más kellemetlenségeket okozott. Büntetni sem lehetett úgy, aipint a bűntény természete szerint azt megérdemelte volna; a tanítók ez időtájban egyesek befolyásától még sokat függtek, nem voltak teljesen szabadok. Az épitőmester meg igen tekintélyes egyéniség volt a városban. A kis fiú fokozódó rakonczátlanság és csintalansággal került végre a népiskola 4-ik osztályába. Ezen osztályt egy igen szelid, jótermészetü tanító kezelte, kinek türelme nem ismert határt; az iskola és a szülei ház közti barátságos viszony kedviért mindent megengedett tanítványainak. A fiú az eddigieknél itt tehát jóval tágasabb tért s csalj több alkalmat nyert rosszaságának érvényesítésére. Nagyobb is lévén, már fejlettebb eszével mindegyre körmönfontabb dolgokat müveit. Társaival nem bíbelődött többé annyira, hanem tovább haladt s a gyenge oldalait kitanult tanítójával kezdett újat huzni. Személyes bátorsága, helyesebben szólva éretlen vakmerősége szegény tanítóját választá ki czéltáb- iának. Egyebek közt lássunk egypár jelenetet is tőle. Nem igen méltók a feljegyzésre ugyan, de a jellemzés kellő ki- domborítása végett legyünk egy kis elnézéssel. (Folytatása következik.)
