Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-02 / 5. szám

5. szám.

Szegzárd, 1879. vasárnap febuár 2-án.

Hetedik évíolyam.

íllegjelrn:

hetenkint egyszer, vasárnap.

Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap.

Előfizetési árak:

Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára . — — 10 ,,

Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendök,

Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak.

Kiadóhivatal:

Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők.

Egyes példányok ugyanitt kaphatók.

Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos

közlöijye.

A magyar tudományos akadémia és az újabban átvizsgált helyesírás.

„Minden haladás csak anynyiban üdvös, a menynyiben szellemi alapon nyugszik.“ Gr. Széchenyi István.

I.

Azon férfiak működéseit vizsgálva, kik különböző nemzeteknél a reform zászlaját kitűzték, alig találunk egyet is, ki azt Széchenyinél több szenvedéllyel tette volna. Nemes lelke nem hagyta őt egy perczig sem nyugodni, folyton sürgött-forgott, mindenütt jelen volt, szervezett és intézkedett; mert a. közvetlen tapasztalások meggyőzték őt arról, hogy édes hazánk művelődési szempontból hátra van maradva. Belátta azt, hogy haladnunk kell és hogy ezt teltessük, mindenekelőtt az ezt előmozdító tényezőkről kell gondoskodnunk; áthatva a gondolattól, hogy talán már is elkéstünk, föllépése elhatározott csaknem szenvedélyes v-ala. Önfeláldozása, melyet az áttörés nehéz munkájában tanúsított, mindig csodált leend a magyar nemzet előtt. S mentül távolabbra sodor el az idő örökösen forgó kereke áldásteljes működésétől, annál inkább átérezzük, belátjuk és fogjuk fel tetteinek valódi nagyságát, mérhetlen becsét és kiható nagy horderejét nemzeti életünk új átalakulására. Csillag volt ő hazai tudományosságunk egénr de nem, mondjuk azt, hogy nap, mely mentül jobban távolodik a láthatárról és igy szemeink elől, annál szebb, dicsőbb fényben lövelli reánk emlékeztető sugarait. Az ő eltűnése mély gyászba borította az egész nemzetet. Eltűnt! hogy mint a leáldozó nap maga után hagyott fény mellett lássunk mi is, tanuljunk tőle lelkesülni és haladni azon az utón, melyet rögeitől megtisztítván, ő jelölt ki minden igaz magyar hazafi számára. Az akadémiából,

melyet alapított, hogy világiot terjesszen a nemzetiségünket elborító sötétség fölött, a nemzet tudományos és irodalmi tevékenységének gyúpontja vált, melynek fénye most már csak onnan jő, mert azon egyes sugarakat, mik e hon egén mindenfelől feltűnnek, egy pontban egyesíti. A magyar tudományos akadémiának már eddig is sokat köszönünk de sokoldalú működését méltatni nem tartozik lapunk keretébe. — Méltó dolog tehát, hogy elhunyt nagy jelesünk emlékezetét mindanynyiszor megújítsuk hálás szívvel, ahányszor az általa létesített és tőle nyomós támogatásban részesült intézményekről van szó. Követeli ezt a méltányos kegyelet és parancsolja másrészről a hazafias érzés, melynek kebleinkből nem szabad soha kialudnia.

Ezúttal nem is anynyira az akadémiáról, mint annak főleg nyelvészeti osztályáról kívánunk szóllani, mint a melynek, szerintünk legmagaszto- sabb, de egyúttal regterhesebb feladat jütoít ösztály- részül s mely anynyi fejtörő és valóban fárasztó vitatáson ment már keresztül. Mig a többi osztályok működései iránt is teljes elismeréssel adózunk, be- vallván nyíltan munkálkodásuk fáradalmasságát és hasznosságát hazai tudományosságunk kedvező előrehaladására, másfelől szintén nyíltan be kell vallanunk azt is, hogy a nyelvészeti osztály még is az, melynek kedvező működése s eredménye nélkül aligha fejlődhetnék kívánt módon irodalmunk úgy egyik mint másik ágában, minthogy minden további művelődésnek a nemzeti nyelv képezi alap- j á t. Nemzeti nyelvünkre nézve a tespedést kerülni kell, ha formáit nem gazdagítjuk s ezekre nézve azon szegény alakokat fogadjuk el további használatul, melyeket a múlt század Íróinál találunk, aligha vergődhetnénk valaha zöldágra. Már pedig ha valamelyik, úgy bizonyára ezen a téren kell leginkább haladnunk; különösen azért is, mivel a magyar helyesírásnál, mint tudjuk jól, a sokféle gyakorlat valóságos zavart idézett elő. Ugyanis egyik Írónk a kiejtés, majd egy másik pedig a szószármaztatás szabályait fogadván el alapul, a szerint irta le a szavakat. Szükség volt tehát már valami útmutatóra. Szükség azért is, hogy az előbbre haladott nemzetekkel a művelődés mezején a versenyt kiálljuk és hogy nyelvünk minden eszmék kifejezésére s tovább fejlesztésére ép oly alkalmas eszköz legyen, minővé más nemzetek saját nyelveiket fejlesztették. Jóllehet a magyar nyelv — mint ez egy élő s fejlődő nép nyelvénél máskép nem is lehet — mindig újult s fejlődött, csakhogy eddig a körülmények szükségétől kényszerítve rendszer nélkül. Fentartani nyelvünket eredeti tisztaságában s egyszersmind a tökélynek azon fokára emelni azt, melyen Európa Iégműveltébb nyelvéi állnak (mint pl? a franczía, angol stb,) meggazdagitani nemcsak szókincset, de a szókötésnek formáit, nevelni hajlékonyságát, hogy eszme ne legyen, melyet vele tisztán kimondani ne' lehessen, hogy ne legyen szépség, melyet nélkülözne az: erre kell most már a súlyt fektetni. Es ez vajmi nehéz feladat! De a nyelvészeti osztály nem riadva vissza ezen nehézségtől, kitartó szorgalommal fáradozik s most, hogy végleges megállapodásra jutott s túl esett a bírálaton, közrebocsátotta „A magyar helyesírás elvei és szabályai“-t. Most már tehát csupán tőlünk függ, hogy azt szorgalmasan átnézve, magunkat ahhoz alkalmazni is tudjuk. Általában igen meg lehetünk azon nyugodva, hogy nemzeti nyelvünk fejlesztése, és tisztázása kedvező irányban halad s bár lassan, de biztatva a komoly törekvésektől, reményünk lehet arra, hogy az idővel

TÁRGZA.

A csonthegyi ütközet.

Szegzárd alatt 1490. julius 14-én.

(Történelmi rajz.)

Csuthy Zsigmodtől.

(Vége.)

Es midőn itt búslakodva sokáig várakozott volna eredménytelenül, ügyét 8-ik Incze pápához fellebbezte, ki azonban, ámbár sajnálta a dolgot, de semmi végzést nem hozhatott, mert az ügy, mielőtt tárgyaltatott volna, a pápa meghalt. Ekkor követei által atyját kereste meg, hogy ez, a még folyvást részére édes remény és aggodalommal vegyes házasságot, a következő pápa 6-ik Sándornál szorgalmazván, sürgesse a házasság megköttetését, annál inkább pedig, mivel már Ulászlóval szerelmi viszonyba lépett A pápa Ulászlót ez ügyben felkeresve, azt irá neki: értésemre esett, de az ügy tárgyalásából is tudom, hogy te mily viszonyba va- lál Beatrixxal, nevezetesen pedig, hogy többször megígérted, hogy feleségül veended; a dolognak ennél fogva végire kell járni, hogy nyilván való-e, vagy pedig csak költött feljelentés-e.“ — Az ügy ily állásában a pápa követet küldvén Magyarországra, ki miután látta, hogy Ulászló még inkább undorral fordult el Beatrixtöl és a magyarok is ellenszevvel viseltettek volna iránta, azt véleményezte a pápának, hogy minden közbenjárása sikertelen és az ügyet még inkább elkeserítette, minek folytán 1493-ban a pápa ezt a végzést

hozta, hogy: Beatrixnak illő, hogy elhallgasson, Ulászlónak pedig szabad minden akadály nélkül más feleséget venni.

Ezek után, bánatos lélekkel, kisírt szemekkel visszaemlékezve az általa előidézett Gsonthegyi ütközetre és ezzel együtt a nemes ifjú herczeg balsorsára, ide hagyta Magyar- országot és visszaköltözve nagy keserűségében Nápolyba hol aztán Ischia vagy diákosan mondva Aenarica nevű szigeten bevégezte unalmas életét. Rajta is beteljesült a példabeszéd: ki másnak ás vermet, maga esik bele.

IX.

Beatrix halála után, mely lőOígrítan történt, nemsokára két golyót lőttek be Ulászló szobádba, de akkor éppen a király nem lévén szobájában, mind d* két golyó a falba fúródott. Ez a királyt nagyban megdöbbentette, úgy hogy azonnal legmeghittebb embereit, Bakács Tamás, érseket és tolnai fi Bornemisza Jánost, kiknek aztán tanácsából a király a császári családdal összeházasodván, Bécsben a házassági szerződés meg is köttetett.

Mondák is a restség és tunyasággal vádolt királynak a békétlen magyarok, kik megbánva a Hunyadi pártiakkal elkövetett méltatlanságot: késő már eső után a köpönyeg, czélozván ezzel azon sok visszaélésekre, melyek a császár által elkövettettek, ki alatt anynyira ment a rendetlenség és garázdálkodás Ulászló gyávasága miatt, hogy a birodalomban föl s alá kóborló, tolvaj módra ragadozó katonái, mindenfelé elállva az utakat, anynyira raboltak, hogy egyik város vagy faluból a másikba sem volt bátorságos menni. A törökök pedig egész Karínthiába benyomultak és onnét a foglyokat ezerenként hurczolták el.

Valamint Miksa a császárságot: úgy Ulászló a magyar királyságot áldozatul dobta a féktelen erkölcsi romlottság és határtalan tékozlásnak. A birodalom jövedelmeit azok, kik a királyt tanácsolták, a maguk zsebjébe rakva, az országot koldusbotra juttatták, úgy, hogy sokszor a király cselédeit, katonáit nem tudván fizetni, ezeket a falvakba be sem akarták ereszteni, tudván, hogy azok élelmére örökösen adósok maradnak azok, kik csak nagy szavakkal akarták a tartozást leróni!

X.

Az igy országszerte felmerült zsarolások s az ezekből, kifolyó nemzeti pusztulásnak szakadatlan lánczolata azt okozták, hogy meghasonlott a külföldi uralomra lépett szellem miatt a világi rend, az egyházival, mely visszavonás magva elhintetett még 1493-ban, midőn a nagyravágyó és fondorlatokkal teljes Bakács Tamás korlátnok Báthori Istvánt megsértve, vele a vajdaságot letétette. Mondák is ekkor a mágnásokkal czivakodó nemesek Senekával: nihil est inso- lentius novitio divite, hogy nincs alkalmatlanabb, mint midőn a szarkából kánya, szolgából hirtelen nagy ur lesz és némelyek idézve Claudius szavait, rá alkalmazták: „Asperius nihil est humili cum surgit in altum;

Cuncta feritj dum cuncta timet, desevit in omnes. mit ilyen formán fordítottak le:

„A szolga, ha magas polezra talál lépni, ■

Avagy az urának székébe beülni,

Fene keménységgel szokott kevélykedni,

S vad kun gyanánt mindent feltúrni, tapodni.“