Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-10-05 / 40. szám
40. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap October 5-én. Hetedik évfolyam.Megjeleli: hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Szécliénvi-ulcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a /tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egész évre ... 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 ,, 50 „ Egyes szám ára . — —j 10 Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejös-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Tükördarabok. „Rendesen csak azon köztársaság boldog, melynek hatóságai az igaz Isten és az igazi jónak ismeretével bírnak. Mert az igazi jónak nem ismerése, minden államban számtalan nyilvános és magán szerencsétlenségnek forrása és eredete. Mi sem hasznosabb az emberi dolgokban mint az erény, igazság, jámborság.“ (Sokrates). * * * E napokban tanuló éveimbeli napló jegyzeteimet forgatván, a fenti szavakra akadtam. Nem egyszer, hanem többször hangosan olvasám el azokat és különösen az utolsó pont szavai hangosának sokáig fülemben: „Mi sem hasznosabb az emberi dolgokban, mint az erény, igazság, jámborság.“ Onkénytelen a mi „emberi dolgaink“ jutának eszembe! Hogy és miként állnak azok ? . . . Bizony, bizony legnagyobbrészt szomorúan sivár képet mutatnak. A kereskedelem, ipar, földművelés, a társadalmi népviszonyok, nem különben a vallás és egyház beteges állapotban vannak. Különösen fájlalandó hiányokat mutatnak napjaink, ha azok a vallás, az erkölcsi érdekek mérlegén mérlegel tetnek. Miközben az emberiség szellemi törekvése egyik diadal után á másikat ünnepli; miközben a tudás és ismeret mezején oly nagy eredmény és siker lö'n kivíva, mint még eddig egy időben sem: addig az erkölcsi akarás terén mindenütt hanyatlás észlelhető. Mi alatt az ember szelleme feltalálá az eszközöket, a kimondott szót a messze távolban is hallhatóvá tenni, — elfeledni látszik, az isten szavának, a mely saját bensejében szóllal meá a megillető figyelmet szentelni. Mi alatt az emberi észnek sikerült a villanyosság által oly világosságot állítani elő, a mely hatályánál fogva minden eddigi világításokat felülmúl — lelkének istentől származó világosságának világitó erejét sokszorosan veáziti, vagy még inkább ezen világosság az emberek!által véka alá fejtetik, hogy többé sem világa, sémi melege. Mialatt az emberi ész a vegybontás segélyével a testek alkotó részeit felmutató, elfelejtkezett azon egyszerű örök igazságról, hogy ő maga tea; és lélekből áll. Bizonyára a mi időnk gazdag nuveltséggel dicsekedhetik, de a helyett, hogy ezen gazdag miveltség az emberiség erkölcsi czéljainakj szolgálatába állna, legtöbbször azon szerepre van kárhoztatva, a magas eszményeket lerontani, melyek szemlélésénél az emberi érzület felmelegednék jía-az emberi akarat jóra buzdittatnék és erősittetnek. Hatalmas ellenségek ütik fel vészesen fejőket, melyek mindent a mi nemes, szép, jó, igaz és szent borzasztó felforgatással fenyegetnek. Ott vannak a nihilisták. A hatalmas muszka kolossus tehetetlennek bizonyul ellenök. Rémes éjeleket és félelemmel telt napokat teremtenek. Több száz helységből ég felé álló üszkök hirdetik rémes nyomukat. Ott vannak az atheisták és materialisták. Az ő fekete nyomaikon teremnek jelen napjaink borzasztóan hallatlan kihágásai az erkölcsi élet terén. Tagadhatlan, hogy a büntettek száma, valamint, hogy ugymond- juk „raífinirt“-sága valóban elijesztő számban növekednek napjainkban, a közvetlen el nmlt évekhez képest. Nem-e tanúja ennek azon aljas gyilkosság, melyjszékvárosunk lakóit csak a közel múlt napokban izgalomba ejté és a csendes falusi lakokat is borzalommal tölté el. Alig veszünk újság számot kezünkbe, a melyben valami borzalmas tett hire nem foglaltatnék, a minőt csak istentelen, elember- telenitett torz ember követhet el. Nem csodálandó tehát ily jelenségek mellett, ha oly országokban, hol a halálbüntetés eltörölve volt, annak visszaállítása ^érdekében számos hangok emelkednek. Ott van a kis Schveicz, a nevelés, a felvilágosodás, a jó rend példányképe, hol e sorok írója több évvel ezelőtt, egy évi tartózkodása alatt részeg embert sem látott, rablás vagy gyilkosságról nem olvasott, kényszerítve látja magát a halálbüntetést viszzaállitani. Ha a mondottak után kutatjuk a bajok forrását, sokak egyező véleménye a szülői házat mondja. A hires Haims postilláiban egykoron a következő elbeszélést olvastam: A gyönyörűen erdős Thtí- ringiában egy rablóbanda soká tartá félelemben a helységek lakosait. Erélyes kutatás és utánjárás foly- táu az egész banda kézre került és egyenkint halálra ítéltettek. Köztük volt egy alig 20—24 éves fiatal ember, ki midőn a bitófához vezették, a sokaság között megpillantó szülőanyját is. A bírót kéré tehát, engedné meg kegyesen, hogy anyjával még egyszer beszélhessen. Kívánságának a biró engedett. Midőn a fiatal embert oda vezették anyjához, annak füléhez hajolt, mintha valamit súgni akarna és hirtelen leharapta azt. Felháborodva kérdé a biró: miért követé el ezen gonosz tettet utolsó órájában. TÁRGZA. L i d i k e. Beszély. Irta: Baktainé. Egy szép, langy meleg nyári estén a füzesekkel szegélyezett Sárvíz partján élénk beszélgetést folytatva haladott két ember. Az egyik egy nehéz fejszét, a másik pedig egy vadász puskát vive vállán ; a faluba vezető hídnak irányozva lépteiket, meg-megálltak, hogy annál értelmesebben kifejezhessék magukat. Kíséretüket egy nagy vadász eb egészítette ki I a kutya, a vizsla sajátságához hiven minden bokrot megszagolva, fáradtságot eláruló lomhasággal követé a férfiakat. S azok mint jó barátok anynyira belemerülve voltak beszélgetéseikbe, hogy legkevésbé sem látszottak sietni az édes otthonba. De minek is siettek volna? Hiszen tudták, hogy jó feleségeik, meg a meleg leves várni fogja őket. A egyik szőve, a másik forrva, tehát megtalálják mind a kettőt. — Én mondom kigyelmednek mondá a fejszét vivő ember, — hogy Lidiké a Palkóhoz fog feleségül menni. — És én esküszöm kigyelmednek István gazda, hogy ö Pétert választandja — viszonzá a puskát vivő. — Tegnap délután is négyszer tánczolt Palival. — Én meg ma reggel látcam a mezőn virágot szedni Péterrel. .— Ej de konok kigyelmed András apó! — Csak a minő fejes a kelmed állítása István gazda! Erre István gazda a fejszét egy rántással a bal válláról a jobbra tette át. András apó pedig a pillanatnyi csend alatt ellenkezően a jobb válláról a balra tette puskáját. — De az is bizonyos ám — folytatá a vadász egy kis szünet múlva, — hogy Lidiké soha sem leend János felesége, — No az már igaz! .-pj- feleié a fejszét vivő ember. János nem is szép legény, meg aztán buta is egy kicsit. — Majd meglássuk, hogy ki lesz a nyertes. Most már itt az ideje, Lidikének is határoznia kell — mondá András apó. — Bizony rajta is eljárt az idő. Szüretre már Lidiké is 18 esztendős ieend. — Hej! nem is az ész az, a mi ö nála hiányzik; hanem hát a fiatalsága, meg a mint a példabeszéd is mondja I nincsen az a jó ló, a mely ne botlana. — Oh! erre nézve tudnék én úgy felelni, mint istenben boldogult feleségem szokta volt tenni. Az szegény igazán tejfele volt a derék, jó asszonyoknak. A mig ö élt, nem volt a szobámban soha légy, nem volt az ágyamban b. ! . | de még a szúnyogoktól is megőrzött engem az az áldott lélek. ... 0 maga volt a jóság és tisztaság. — Az isten nyugosztalja meg .... — Ej! de elérzékenyül kigyelmed. Hát ugyan miként felelt volna a boldogult? — Az bizony azt mondaná, hogy ö olyan okos, mint akár a tiszteletes ur. — Na az már igaz, hogy nem lehetne reá semmi rosz- szat mondani . ! . Tiszta, dolgos, gazdálkodó, rendes és szép ... És ezekkel a szép tulajdonokkal valódi aranybányája is lesz ám annak a háznak, a melyik asszonyának mondhatja. Igazi kincs az ilyen leány! — Bizon az egészen boldog lesz, a ki öt feleségül veheti. — Csakhogy ez már többé nem nekünk való édes öregem. A fejünk ősz, a bajuszunk fehér, a fogaink sem a legjobbak ... A fiatalok pedig csak a fiatalokat kedvelik. — Ej no! mi majd csak a kicsinyeket a térdeinken tánczoltassuk. S aztán mesélünk nekik a szép időkről. ’ Á beszélgetőket egy kert sövénye mellől üde ének hang szakitá félbe s úgy látszott, mintha az énekesnő a pásztorfiu által kergetett tehéncsorda elöl keresett volna ott menedéket, mert a mint az áthaladt, azonnal előjött egy szép fiatal leányka és folytatta a virágok félbeszakított ^szedését. A virágokból egy szép koszorút fűzött egybe i azt karjára yéve ;még néhány főzelék zöldséget szedett, melyeket kosárába illesztve, dalolva gyorsan hazafelé indult. András apó és István gazda is ép a sövényhez értek, midőn Lidiké bevégezte volt munkáját, egy perezre megállt s igy találkoztak. — Teringettét! — mondá az egyik — ka Lidikéről beszél az ember, hát a rokolyáját láthatja. A leányka megállt s kérdé: — Hát kigyelmetek rólam beszéltek? — Ejnye rósz lánya, hát kit emlegetnénk reggel, este és mindég, ha nem tégedet? — feleié a másik.-— Oh! Tudom én azt, hogy az egész helység az én apám és anyám .... Hát aztán még mit beszéltek rólam kigyelmetek ? — Es te azt is szeretnéd tudni? — Hiszen azért kérdeztem kigyelmeteket. — No jó, hát én megmondom. Egyikünk azt állítja, hogy te a Nagy Péterhez fogsz feleségül menni. — És a másik? — Azt, hogy a Kiss Palit választandod. — Ejha! de tudják kigyelmetek. — Nos Lidiké, hát melyikünk lesz a nyertes? — Hűm 1 ugyan mondják meg nekem kigyelmetek — viszonzá Lidiké egy magas nyárfára mutatva — hogy e két madár közül melyik énekol jobban, a barázdabillegetö-e, vagy pedig a pintyőke? — S ez minden, a mit te nekünk felelsz?
